Az idős kor örömeiről
Avagy: Mi minden miatt lehet valaki büszke magára, ha öreg?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

  

Az idős ember sokkal közelebb kerül az indulatmentességhez, az előrelátáshoz, az Egész megtapasztalásához, mint fiatal társai. Az élet nagyon nagy adománya az, amikor az idős korhoz gyermeki játékosság, a befogadásra, az adásra való nyitottság is társul. Az ilyen gyermeki szeretetben élő idős ember elérte a bölcsességet.

Egy szép idős arc, egy gyönyörű idős kéz a helyesen meghozott korábbi döntések ezreinek lenyomata. Megöregedve újra lesz időnk. Lesz időnk arra, hogy megörüljünk egy napsugárnak, egy kicsi lepkének, az egyik unoka kacagásának. Lesz időnk újra felfedezni a legszebb, a legtisztább, a leggyermekibb érzelmeket, amelyeken a felnőttkor taposásában rendre átrohantunk.

A kapcsolatok meggyengülése egyfajta független helyzetet is teremt. Ez a helyzet ideálissá teszi az idős embert a konfliktusok oldására, a mediálásra. Ahogy közeledünk a matuzsálemi korhoz, egyre kevéssé béklyóz már le a földi lét. A lelkünkkel egyre inkább képesek leszünk úgy repülni megint, ahogy kisgyermekkorunk legszebb álmaiban tettük egykoron.


 

István fiam (akiről többet a csaknem egy éve megjelent interjúkötetemben lehet többet olvasni) most diplomázik a Wesley János Főiskola szociális munkás szakán (a kettőnkkel való beszélgetés február 17-én de 10 és 11 között lesz hallgató a Civil Rádióban). Az ilyen pillanatok elgondolkodásra késztetik az embert arról, hogy melyek is az idős kor örömei. Mi minden miatt lehet büszke magára a koros ember? A választ először a karácsonykor átgondolt erény-lista alapján fogalmazom meg.

  

Ahogyan karácsonykor írtam: „az erények legfontosabbika a bölcsesség. A bölcsesség része a józanság (indulatmentesség), a befogadásra és az adásra való nyitottság, motiváció és az előrelátás is. A bölcsesség tehát az Egésznek a megtapasztalása, átlátása. A bölcs egyszerre közelít a világhoz férfimódon (gondolati struktúrákkal) és női módon (holisztikusan, képszerűen) megragadva az Egészet”. Az idős ember már annyi mindent és annyi mindennek az ellenkezőjét látta, hogy – optimális jellemfejlődése eseténsokkal közelebb került az indulatmentességhez, az előrelátáshoz, az Egész megtapasztalásához, mint fiatal társai. Az idősödő szervezetben kezdenek kiegyenlítődni a hím és a női nem hormonok. Ez közelebb viszi ahhoz az idős embert, hogy a fent említett gondolati és holisztikus gondolkodási struktúrákat kiegyenlítettebben használja, mint fiatalabb társai. Az élet nagyon nagy adománya az, amikor az idős korhoz még mindig gyermeki játékosság, a fent említett befogadásra, adásra való nyitottság és motiváció is társul. Az ilyen gyermeki szeretetben élő idős ember elérte a bölcsességet. Továbbmegyek. A bölcsesség kellő élettapasztalat, kellően magas kor elérése nélkül nem szerezhető meg. Emiatt bölcsességet ifjú embertől elvárni dőreség. (Bizonyos felfogások szerint persze a kellő élettapasztalat egy fiatal hölgy vagy úr előző életeiben is összegyűlhetett…) Az állhatatosság hosszú távú gondolkodása, a mértékletesség, az igazságosság és a türelem is mind-mind olyan erények, amelyek – kellő jellemfejlődés esetén – az idős korral nőnek.

 

A bölcsesség és az idős kor összefüggésének egy szép példája a Vének Tanácsának mélyen gyökerező szokása az emberi kultúrtörténetben. A spártai államban a Vének Tanácsa, a Gerousia, a 60. életévüket betöltött 28 vénből állt. A római Szenátus elnevezése is a vének (senex) gyűléséből fakad. Az Amerikai Tudományos Akadémia lapjában csaknem egy évvel ezelőtt jelent meg az a cikk, amelyben időskori bölcsesség tudományosan mérhető példáját adták azzal, amikor bebizonyították, hogy idős emberek sokkal jobban tudják a konfliktusok valódi megoldását előre jelezni, mint ifjabb társaik. A vizsgálatok szerint az idősebb emberek sokkal több és különbözőbb szempont szerint voltak képesek értékelni az adott helyzetet, mint a fiatalok. Jobban érezték a helyzet valós korlátjait, és inkább voltak képesek elfogadni az ésszerű kompromisszumokat. Az idős emberek sokkal jobban tudtak perspektívát váltani, és belehelyezni magukat egy másfajta gondolkodásba, semmint a fiatalok.

 

Az előző gondolatmenetben többször is előfordult a „kellő jellemfejlődés esetén” kitétel. Az idős embert az az életpálya határozza meg, amelyet végigélt. Egy szép idős arc, egy gyönyörű idős kéz a helyesen meghozott korábbi döntések ezreinek lenyomata. Ha az előző részben felsorolt erények mellett, azaz az Egész megtapasztalásának képessége mellett az életpálya során a korosodó Ember képes az Egészet gazdagítani és nem szegényíteni, szeretni és nem gyűlölni, akkor jellemfejlődése töretlen, időskori bölcsessége példaszerű, lelke pedig derűvel töltekező lesz. A szép öregkor egy helyesen leélt élet legnagyobb eredménye.

 

Természetesen nem akarnám sem magamat, sem másokat abba a hamis illúzióba ringatni, hogy az idős kor az örömök teljességét hozza el. Közismert az a mondás, amely a tudományos életpálya célkitűzéseit évtizedekre elosztva a huszonévesek által vágyott (minimum) két Nobel-díjjal indul, majd harmincasként „haza bölcse” fokozatra vált, negyvenesként ezt egy kisebb, avagy nagyobb bársonyszék vágyával cseréli fel, ötvenesként vagyonkát, hatvanasként egészséget szeretne. Végezetül pedig hetvenesként (najó, egyes változatokban nyolcvanasként, avagy még idősebbként) már megelégedne azzal is, ha aznap (kivételesen) még a délelőtt folyamán megtalálná a protkót, a hallókészüléket és a szemüveget. A szabadság fogalmát körbejáró blogbejegyzésemben már idéztem édesanyám egykori mondását: „Tudod fiam, amikor fiatal voltam, rengeteg volt az energiám. Csak sajnos nem tudtam azt, hogy mire is használjam. Most, hogy megöregedtem, már nagyon tudom, hogy mit kellene tennem. De már sajnos nincs hozzá energiám.Az idős kor nemcsak a (kivételesen kegyelmes életút után esetleg bekövetkező) lelki kiteljesedés, hanem a lehetőségekben való beszűkülés ideje is.

 

Azonban az idős kor lehetőségekben való beszűkülésének is vannak pozitív oldalai. Az egyik a nyugalom. Megöregedve újra lesz időnk. Lesz időnk arra, hogy megörüljünk egy napsugárnak, egy kicsi lepkének, az egyik unoka kacagásának. Lesz időnk újra felfedezni a legszebb, a legtisztább, a leggyermekibb érzelmeket, amelyeken a felnőttkor taposásában rendre átrohantunk. Az idős ember ellágyulásai, pityergései, gyakori meghatódásai igen sokszor nem az elgyengülés, hanem egy érzelmekkel újratöltekezett élet jelei. Az idő újdonságokat is teremt. Rengeteg idős ember fedez fel új hobbikat, és teljesít be egy egész életen át hordozott titkos vágyakat. (Édesanyám a Színművészeti Főiskola befejezése után 32 évvel, 56 évesen járta ki az általános iskolát. A XX. század – is – egy olyan kor volt, amelyben minden furcsaság megesett.) Az egyik fő „hobbim”, a tehetséggondozás modern felfogása szerint tehetség minden életkorban, így sok-sok évvel a nyugdíj után is megmutatkozhat, szinte bármiben. Bánki-Horváth Béla bácsi 90 évesen sorra nyeri a szenior úszó-világbajnokságokat…


A beszűkülés a felelősség csökkenésével is együtt jár. Az unokák a gyermeknevelés örömeit hozzák el – a gyermeknevelés felelőssége nélkül. Az idős ember máshogyan lesz a közösség része, mint korábban. A tanítói szerep megbecsülést és tiszteletet ad. A kapcsolatok meggyengülése egyfajta független helyzetet is teremt. Ez a helyzet ideálissá teszi az idős embert a konfliktusok oldására, a mediálásra. A híres nagymamahatás is nagyrészt azon alapul, hogy az idős hölgyek a kis közösségben (látszólag pusztán pletykálkodva, fecsegve-locsogva) gyenge kapcsolatok sokaságát építik ki és ápolják, amellyel a közösség kohézióját nagymértékben emelik.

 

Ahogy közeledünk a matuzsálemi korhoz, egyre kevéssé béklyóz már le a földi lét. A lelkünkkel egyre inkább képesek leszünk úgy repülni megint, ahogy kisgyermekkorunk legszebb álmaiban tettük egykoron. Ahogyan régebben, a zalaszántói sztúpa kapcsán írtam: „Egy helyesen megélt élet csúcsán azon vesszük észre magunkat, hogy már nem köt minket a világhoz semmi, csak a mindent átható, önzetlen szeretet. Elfogytunk úgy, hogy közben átlényegültünk.” Vagy Fltecher sirályt idézve: „„Nincs korlát, Jonathan?”gondolta. És elindult a tudás megszerzésének útján.

 

Válaszok (2011. február 5.)

 

   

Nagyon köszönöm már az első hozzászólásokat is. Vincenzio-nak igaza van: ne beszéljen a leveske ízéről az, aki nem kóstolta még meg a leveskét. Csak annyit tudok remélni, hogy lesz módon visszatérni ugyanerre a témára – mondjuk 25-30 év múlva. Ha akkor hülyének fogom deklarálni 52 éves (fiatal „senior citizen”) fejemet, Vincenzionak veszek egy igen jó pezsgőt. „Kia” sorai megint sok-sok gondolatot indítanak el az emberben. Számomra most a legszebb ez volt: „Az öregkor megtalálása az irracionális megsemmisülés előtti utolsó nagy diszkusszió.” Nagy tisztelettel vitatkoznék Simone de Beauvoir megállapításával: „Egy megoldás van rá, hogy az öregség ne váljék korábbi létünk nevetséges paródiájává, és ez az, hogy olyan célokat igyekezzünk megvalósítani, amelyek értelmet adnak az életünknek”, amely ("kia" által idézett folytatásában) az életünknek értelmet adó célokat a kevesek kiváltságává teszi. Az élet értelme egy gyermek felnevelése. Az élet értelme egy föld megművelése, egy kert gondozása. Az élet értelme mindennek a segítése, ami él, ami nő, amit óvni, kibontakoztatni lehet. Ez NEM kevesek kiváltsága. Érdemes megnézni a legutolsó blogbejegyzésben már idézett „Utolsó kínai császár” című film befejező képsorait Bertolucci-tól. A császár nem akkor boldog, amikor császár. A császár, amikor császár, akkor egy boldogtalan fogoly. A császár, amikor legközelebb kerül ahhoz, hogy tényleg császár legyen, akkor jellemtelen bűnöző lesz. A császár akkor válik boldoggá, amikor élete végén császár helyett egyszerű kertész lehet. Ez a metafora nagyon sokat árul el az élet igazi értelméről. Ami – mindenkié. „hintyaa” gondolatainak kiemelésével zárnám a sort, mert a mindenki életértelmének az egyik legfontosabb elemét ragadta meg benne: „a szerelemnek is meg kell érnie, ahhoz is szükséges a tapasztalatok bölcsessége”. Bizony!

 

Válaszok (2011. február 13.)

 

Nagy örömmel emelem ki Baráti Péter sorait: „a múltból előderengő, lezáratlan felelősségek üres, de terhes újraélése folyik, aminek a valósághoz sok köze már valószínűleg nincs is, cserébe viszont beszűkít.” Bizony. Valahol az élet és különösen az idősödő élet egy tisztázási, elvarrási folyamat. Ezért is fáj annyira, ha nem tudtuk kimondani valakinek, aki már végleg eltávozott, hogy „bocsánat” vagy azt, hogy „szeretlek”. Ami a császárt illeti, érdemes megnézni a filmet. A császár ugyanis csak az utolsó kínai császár, aki fogoly volt a Tiltott városban, és aki egy elveszett császárságot akart megszerezni, ahelyett, hogy saját magát szerezte volna meg, és így elvesztett mindent mindaddig, ameddig meg nem találta újfent saját magát a növényekben, amelyeket gondozott.
 

Megosztás

Hozzászólások

Amikor fiatal az ember gyereke, el sem tudja képzelni, milyen lehet idősebb korban szeretni. Márpedig a szerelemnek is meg kell érnie, ahhoz is szükséges a tapsztalatok bölcsessége. A szerelem mindig gyermeki. Ha szeretsz, elfeledkezel a korodról, kamaszként érzel és viselkedsz. Aztán persze mindig az a vége, hogy kifulladsz, meghúzod a derekadat, de lagalábbis azt hiszed, hogy nevetségessé tetted magadat. A szív fiatal marad örökre, az ész és a bölcsesség tompítha a hevességét. Ady Endrét idézve: Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet. Világok pusztulásán Ősi vad, kit rettenet Űz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled. Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet. Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S őrizem a szemedet.
Kellér Dezső egyik konferanszában szerepelt a bon mot: ketten beszélgetnek; - azért az öregkornak is vannak szépségei - mondja a lelkesebb; - egyet mondj - replikázik a másik. Ám mi engedjük el a függönyt... Hogyan is van ez? Mit vegyek le a könyvespolcomról? Kirkegaard-t, Schopenhauert, a halálfilozófust? Vagy életpárti papként az aggkor hangos apológiájával próbáljam meg túlzajongani az Ida hegyén elrejtett baljós titkot? De ma könnyed, franciás kedvemben vagyok: jöjjön Simone de Beauvoir (La vieillesse), Illyés (Charon ladikján) és Balzac (La peau de chagrin). Beauvoir írja: "Egy megoldás van rá, hogy a öregség ne váljék korábbi létünk nevetséges paródiájává, és ez az, hogy olyan célokat igyekezzünk megvalósítani, amelyek értelmet adnak az életünknek: odaadó szolgálata egyes embereknek, közösségeknek, ügyeknek; társadalmi vagy politikai, szellemi, alkotó munka. (...) Csakhogy ilyenfajta lehetőségek csupán egy maroknyi kivételezett embernek jutnak osztályrészül." A sziporkázó elméjű, ős-feminista Beauvoir egyszerre tartja az öregséget kulturális (és szociális) kérdésnek és osztálymeghatározottságúnak (Sartre nyilván büszke volt ez utóbbira). Egzisztencialistaként (?) a létbe vetettségünk legérzékenyebb, számadásra kijelölt viszonypontjának gondolhatta az aggkort, ilyeténképpen a filozófia szempontjából a legtermékenyebb életszakasznak. Meg hát, mit is jelent egy nőnek megöregedni?... (Pardon, nem szemtelenkedem, ez Beauvoir kérdése!) Illyés, akinek a Puszák népe című ön-szociográfiája egyetemi tananyag Franciaországban (innen jövet írta a Nehéz földet), esszéregényében pokoli őszintén vall az öregségről. Ja, könnyű az írástudónak, számára a halálra készülődés is téma, az ihlet által bekeríthető szépírói terrénum! A literátor előre lát mindent, kivéve saját halálát. Ennek az elképzelhetetlen csöndnek és palaszürke nem-létnek a puritán semmije díszíti fel számára a vénség oltárát. Természeti párhuzam: az ősz is aranyló (zálátájá ószeny), bőségszarujából gurulnak az aszú jókedv szőlőszemei. Az öregkor megtalálása az irracionális megsemmisülés előtti utolsó nagy diszkusszió. Illyés pontos, nem síránkozik. Fanyar; észnél van. Írja a romló test naplójegyzeteit: Németh hipertónia-levelei, Radnóti naplójának egy másfajta "elöregedést" dokumentáló sorai... (S ha jól érthető: Németh és Radnóti is mennyire derűs!) Balzacnál Raphael és a régiségkerskedő sorsának párhuzama: az öregség (és a halál) elől megszökni nem tudó életmámor és a szenvedélykergetésben nevetségessé váló bölcsesség. Jaj, de belebonyolódnék, ha tehetném... ;) Magamról annyit, hogy nem vagyok öreg, csak vén, rettenetesen vén. S ezért mindent elfelejtek, még magát e vénséget is. Egyszer - tudom - lesz egy hintaszékem, a térdemen kockás plédem, jobb kézről egy bögre kakaóm. Fejem fölött családi album, olajnyomatos csendélet, oklevél. El-elpilledek. S akkor tudni fogom... De mit is?...
Az ember sokkal koravénebb, mint gondolná általában, nem órával mért idő-arányos a jelenség, az évek egyenletes sorolása egy számegyenesen becsapós. Iskolakezdésnél egy örökkévalóság volt végigülni a 45 percet, majd később már elröppent a tanóra. Idősebbek gyakran beszélnek olyan értelemben, hogy „hopp, és már holnap volt”, számukra valahogy még hamarább megy az idő. Talán a már megélt időhöz arányítunk? Egy óra a 6 év megélt háttérrel és 60 év viszonylatában tizedére zsugorodna? Más „elmélet” szerint, mely szerint szintén eseményekkel mérföldkövezett időt érzékelünk, az óra jelünk csökken. Egy kisgyerek szobája nem rendetlen, hanem a felnőtt számára „elviselhetetlenül” sok szálon futó gyors játék zajlik, a kis autó ide megy, a mackóval az történik stb., és csak öt percet figyelve több dolog történik, mint nekem olykor egy nap alatt. „Gonoszkodott” velem egy nap az intuíció, aznap történt, amikor ettől felnőttem –azt hiszem-, és e „gonoszkodást” adnám tovább (ha nem is csak a dögöljön meg a szomszéd tehene is ((-: okán). A fenti szellemi ámokfutást beszélgetve, felrajzoltam a szalvéta szélére függőleges tengellyel az időegység alatt megélt élményt, vízszintesre pedig, éveink számát írta aztán balról jobbra kb. 20 fokos lapos szögben lejtő egyenest, mely háromszöget zárt be a tengelyekkel. Ha közelítjük (most mindegy legyen mennyire pontos a közelítés) a lassulás jelenségét ezzel az egyenessel, feltételezzük, hogy egyenletes a lassulás (jó van ki öregen is pörösebb, és van ki fiatalon is csiga, de most így a jelenség kihangsúlyozása-bemutatása okán csaljunk kicsit), akkor a ferde vonal alatti terület az eseményidőben való korunkkal arányos. Azaz (a mai 70 évesnek vett átlag élethosszt véve) 23 évesen a félidőben, 35 évesen háromnegyedénél tartunk, kenyerünk javát igen hamar megesszük, és mindez ellen megélni érdemes események, meg-esett-él-mény(mém?)-ek (együttműködések) szaporításával védekezhetünk (most nem térek ki, az egyébként joggal felhozható mennyiségi és minőségi élményanyag kivesézésének irányába)…………..Olyan élmény e felismerés, mint mikor az autót hármasban kihúzatva négyes nélkül ötösbe kapcsoljuk, csend és nyugalom keletkezik, elértük az utazósebességet, és ráérünk szemlélődni……………..Valószínűleg a bejegyzésben említett matuzsálemi bölcsesség hasonló a 99% kihalt faj és 1% ma élő jelenséghez, tényleg az utolsó, a lényeges , a befutó 1% birtokában az eseményidő 1%-kában van az ilyen ember, ám szerencsére ami az öregnek 1%mindaz a pörgősebb utókornak sokszoros, azaz hosszan hasznára lehet…………….. Barátom, ki fiatal, nagymellényű munkatársai regulázására használja a fenti szalvétarajzom ötletét azzal fejezi be a munkahelyi felnőtté avató példázatot, hogy mélyen és komolyan szemébe néz a meglepődött kollégának majd annyit mond: „Úgyhogy most, az élményeket szaporítandó, nagyon gyorsan menjen és tegyen fel magunknak egy kávét!” Vagy ahogy Péter „szaknyelven” fogalmazza ezt meg a Rejtett hálózatok erejében: „Itt az ideje, hogy az olvasó menjen és igyon egy pohár kristályvizet.”…(((-:

Valamelyik előző blog bejegyzés alkalmával jutott eszembe egy történet az Amazonas folyóról... Ez a történet az élet pozitív dolgairól szól.

-------

A kutató hazatért expedíciójáról. Honfitársai már türelmetlenül várták, hogy őket is beavassa az Amazonas folyó rejtelmeibe. De hogyan önthetné szavakba azokat az érzéseket, melyek elárasztották a szívét, amikor lélegzetelállító szépségű virágokat pillantott meg, s amikor a dzsungel éjszakai neszeit hallgatta? Hogyan mondja el, hogy mit érzett, amikor megérezte a vadállatok közelségét, vagy a mikor a veszélyes partok közt evezett kenujában?

Ezt mondta nekik: - Menjetek és fedezzétek fel ti magatok! A személyes élményeket és a veszélyeket semmivel nem lehet helyettesíteni.

De hogy valamilyen útmutatás adjon mégis, rajzolt számukra egy térképet az Amazonasról. Azok azon nyomban felkapták a térképet. Bekeretezték, és felakasztották a polgármesteri hivatalban. Másolatokat készítettek róla saját maguknak. S akinek csak volt egy ilyen másolata, az már Amazonas-szakértőnek tekintette önmagát, hiszen tudott a folyó minden kanyarulatáról, tudta, hogy milyen széles és a mély a folyó, s hogy hol vannak a vízesések.

A kutató pedig mélységesen megbánta, hogy elkészítette azt a térképet. Talán jobb lett volna, ha nem rajzol semmit.

-------

Szerintem, ugyan ez a dolog vonatkozik az élet negatív dolgaira is.

Volt egy püspök, aki míg egészséges volt, fontosnak tartotta az idősekkel, betegekkel való törődést, lelki gondozásukat. Majd történt, hogy ez az ember is megbetegedett. Beteg ágyáról, mely később a halálos ágyává is lett üzent a papjainak. Ha jól emlékszem, valami olyasfélét üzent, hogy: "nem jó, ha az ember olyan dologról beszél, amit ő maga meg nem tapasztalt..." (persze a szöveg picit bővebb, és csiszoltabb volt, de mivel nem emlékszem rá pontosan, nem akarom színezni... bár az is igaz, hogy klasszikust idézni csak pontosan!)

Egy másik idős ember saját bevallása az, hogy "más, akár még nagyon tudatosan készülni valamire (öregségre-idős korra), és más benne lenni."

Azért írom ezeket le, hogy fontoljuk meg, gondoljuk meg, hogy nekünk, akik tárgyaljuk az öreg kor dolgait, hogy mit tudunk, tudhatunk róla valójában... Picit félek, hogy úgy járhatunk, mint a császár, aki új ruhájában pompázott a nagy felvonuláskor, míg egy gyerek rá nem kiáltott...


Kinek mi jut eszébe, mikor a bölcsességről, egy bölcsről beszélünk.
Ahogy tapasztalom, mindegyikben szerepelnek erények, valami jó és szép, valami több, mind tulajdonságban, mind tudásban, valamiféle belső béke, harmónia a mindennapok megélésében az Élettel. Egyéni szokott lenni ezek megfogalmazásának minősége, mélysége, súlyozása. Talán már ez is a bölcsesség bizonyos foka, hogy milyen az elképzelése, hogyan beszél róla.
A bölcs a taoban él, mondja nemes egyszerűséggel a taoizmus.
A bölcsesség szeretetének fogalmáról Pythagoras még egy szót is alkotott. Ez a szó filozófia volt.

Hogyan lehet a szert tenni a bölcsességre?
Erre három tényezőt találtam.
1) megszerzett tapasztalások mennyisége és minősége,
2) a feldolgozásuk minősége
3) az asszimilálásuk minősége, mélysége
Ebből az első, ami korfüggő. A másik kettő nem. Ez megmagyarázza, hogy egy fiatalabb adott esetben miért lehet bölcsebb egy idősebbnél.
Aki belátja, hogy mindhárom tényező életeken átívelő lehetőségek, munka esszenciájaként, mint készség, fogékonyság jelenik meg minden újszülöttben, az számos megmagyarázhatatlannak látszó, az életünk születéstől felnőtté válásig terjedő szakaszában tapasztalható, jelenségre magyarázatot lel. Azt is beláthatja, milyen értelemben Korfüggő a bölcsesség.
Az életnek egyetlen adománya, hogy vagyunk, lehetőségeket kaptunk. Mindenért, amink van, saját magunknak kellett és a jövőben is kell megdolgoznunk. Minden erényért, képességért, minden érzelmi magaslatért, (az egész megtapasztalásának minden formájáért is), értelmi képességért stb., belátásért (AHA) saját maga dolgozott meg mindenki. Nincsenek adományai az életnek. Az élet igazságos! Nincs lehetőségünk viszont arra, hogy ne legyünk :-).


Kinek mi jut eszébe, mikor az öregségről, egy öregről beszélünk.
Ebben is igen változatosak a vélemények. Természetesen ez is korfüggő.
Általában egy szembeállítás
gyerekkor felhőtlen vidámság, szabadság, felelősség hiánya stb.
felnőttkor lehetőségek, felelősség terhe, korlátozottság, szenvedés
öregség korlátozottság, szenvedés, betegség, halál.
Egy bölcs viszont egészen másként vélekedik erről!

A fizikai szervezet halála, (betegsége,) korlátozottsága elkerülhetetlen. A szenvedés - ami egy érzelmi, mentális hozzáállást takar - viszont kilencvenkilenc százalékban önokozott, elkerülhető. Nem csoda, hogy szinte alig lehet hallani az élethelyzetek megélésének művészetéről.
Hogy érthetőbb legyen, és a végletek talán kevésbé félreérthetőek, így két végletes példát adok itt rá (ha még nem ismeri valaki).
Az első Tony Melendez életének néhány pillanata,
http://www.youtube.com/watch?v=Ce_oCLUykrE&translated=1
a második Nick Vujicic mondanivalója
http://www.youtube.com/watch?v=Q4f_UNMNONA

Úgy gondolom tehát, hogy egy öreg (vagy bárki) nem a múltjára (korára), hanem a jelenére lehet büszke. Péter által leírtak talán inkább egy önmagunkra vonatkozó pozitív életcélhoz adhatnak ötletet. Büszke lehet bárki mindarra, amit a mindennapokban sikerül megvalósítani belőle. Így lehet valaki mindig büszke a jelenére, arra, amivel több a tegnapnál(, ami sosem lesz kevesebb, csak legfeljebb lappangóvá válik). A célok elérése egy következő, magasabb cél elérése iránti igyekezet kezdete.

Azt hiszem, a japánok csináltak egyfajta "fizikai öregség szimulátort", amit a test korlátosságát hivatott bemutatni idős korban, például a járást. Ez egy szakfander-szerű, a testre és a végtagokra csatolható készülék, ami időskori szintűre nehezíti a mozgást. Ez akár 10-15 kg-os (!) extra terhelésnek is megfelel bizonyos szituációkban végtagonként, vagyis a készüléket kipróbáló életerős fiatalok egy pillanat alatt beláthatják, miért mozog lassabban, kimértebben, ingatagabb módon egy idős ember. Ez persze csak a test, de kapcsolódik ahhoz, amiben látni vélem (tapasztalat híján szintén), mire érdemes ügyelnem, és nemcsak időskorban.
Nem tudom, mi a bölcsesség, de amikor valakin azt látom, hogy az életkörülményeihez és lehetőségeihez mérten él, akkor nekem már "bölcs-érzésű" az illető. Egyszerűen azért, mert nem feszül, hanem elfogad. Az elfogadás pedig akkor könnyű, ha az élet legtöbb (szándékosan nem írok "összes"-t) pillanatára a "mindent megtettem"-érzés jellemző akkor is, ha ez éppen nem tevékenység, legalábbis nem szellemi vagy fizikai értelemben. A beszűkülés fogalmát is ehhez igazítanám egy picit: azok, akikben a lehetőségeik és korlátaik elfogadása nehézkes, a jelenjük elutasításából fakadó feszültség egyre szűkebb keresztmetszetet enged az életükben a releváns (ön)megvalósulásra. Ettől a fától aztán nehéz látni az erdőt is - ez talán az az állapot, amikor a felelősségek nem csökkennek, ahogy Péter írta, hanem a múltból előderengő, az illetőben lezáratlan felelősségek üres, de terhes újraélése folyik, aminek a valósághoz sok köze már valószínűleg nincs is, cserébe viszont beszűkít.
Amivel talán a legjobban segíthetjük egymást (és ebben minden korosztály folyamatosan részt vesz), hogy engedjük egymást azzá lenni, ami, és ebből építeni hasznos és szervezett közösséget. Egy ellentartás, fölösleges kényszer, szükségtelen megalkuvás nélküli élet évtizedekkel tolhatja ki a gyömölcsszüret idejét úgy, hogy közben ne teljesítménybérben szedjük azt a gyümölcsöt, hanem észrevegyük rajta a harmatcsöppet is...
"engedjük egymást azzá lenni, ami.." ez az az öregedésszimulátor, mely nem a fizikai korlátoltságot, hanem a szabadságot adja meg, elöbbre hozhatja az idősebb korosztály osztályrészének pozitív aspektusát...

Válaszok (2011. február 5.) VISZONTVÁLASZA

Ha élünk, akkor a pezsgőt én állom!!! :-)

A saját hozzászólásomban a császáros téma az az Andersen féle "császáros sztory"-ra utal... (A Császár Új Ruhája). Sokszor bizony megérdemelnénk, mi, emberek, hogy valaki a fejünkhöz vágja, hogy "mezítelen a császár!" Sok pap, politikus, tudós, közszereplő, de magán ember is, mikor mást mond és mást gondol, önmaga paródiájává válunk/válik. Legfőképp akkor, amikor látjuk, de úgy teszünk, mintha nem látnánk, vagy épp akkor, amikor nem tudjuk, fogalmunk sincs, de épp ellenkezőleg úgy teszünk, mintha mindent pontosan tudnánk, ismernénk...

Nem szeretek saját magammal példálózni, de egészen más dolog az, amikor az ember valaki mással irgalmas, pl. betegekkel, idősekkel törődik akkor, amikor még semmi baja nem volt. És egészen más, amikor az élet rákacsint (nem lép rá, csak picit cinkosan kacsint) az én tyúkszememre és az nekem borzasztóan fáj. Pedig csak néhány óráig tartott a kiszolgáltatott helyzet és tudtam, hogy előbb-utóbb vége lesz a kiszolgáltatottságomnak...

És akkor ott vannak az őszintétlen zengzetes szövegelések,mellébeszélések.

Ha már az öregedésről van szó, akkor érdemes lenne megvitatni az ember lelki világának a kérdéskörét. Nagyon gazdag téma kör és érdemes lenne nem csak blog bejegyzésképpen, hanem baráti beszélgetésekben is körbejárni a témát... Bár, ha az ember picit befelé, saját lelki világa felé is "él", akkor ezekkel a dolgokkal, jelenségekkel, kérdésekkel előbb-utóbb szembesül, ha akar, ha nem, mert ő is benne van a játékban... Bár strucc módjára - homokba dugott fejjel - is lehet élni... de attól még a vihar (az öregség és a halál is) eljön...

Élet értelme??? Egy dalszöveg részlet jutott eszembe: "Maga a játék az igazi ajándék." – (talán) Az ÉLET értelme az ÉLET...


Ez előbbi hozzászólásom két példáját kiegészíteném egy harmadikkal, Daniela Garcia chilei (ma már) orvosnő inspiráló történetével, aki nem születésével, hanem 22 éves korában kapta a kihívást az élettől. Talán a chilei nemzetiségének köszönhetően meglepően kevéset leltem Róla az interneten. Három linket adnék itt meg.
Az első egy magyar nyelvű cikk, a Readers Digest-ben jelent meg, és egy teljes összefoglalást ad.
http://www.rd.hu/Daniela_harca
A második egy blogbejegyzés “Life is what you make of it” címmel.
http://hashen.blogspot.com/2009/08/life-is-what-you-make-of-it.html
Kerestem video felvételt is Róla, csak egyet találtam
http://www.youtube.com/watch?v=muy7cglsViM
és ennek 1 perc 21 másodpercétől látható a magával ragadó jelensége. Sajnos anyanyelvén beszél.

Mikor öreg valaki, és mi az öregség definíciója? apropó, mi a felnőttség meghatározása, ki a meghatározója? a Beslan-i túszdráma után volt olyan gyermek, aki azt nyilatkozta, hogy ,,felnőtt lettem''...és akkor mikortól igaz a kínai mondás, hogy eleinte a szülőknek vannak gyerekei, később a gyereknek szülei?

ismerek olyan hetvenen túli embert, aki nagyon nem passzol bele a bejegyzés képébe, sok békét kellene megkötnie a világgal, hiába a kor és a kalandos-tartalmas élet.

szerintem nem is a kor a kérdés, inkább a tapasztalat, a megélésen túl a megértés...a megtérés...olvasom Gautama életét, hogy milyen körből indult, miről mondott le és mennyit szenvedett, mire Buddha lett (így már többeknek ismerősebb, hogy kiről van szó 8-))

és melyik képesség a legértékesebb?
Egy Indián bölcs asszony amikor a hegyekben utazgatott, egy folyóban talált egy különösen értékes követ. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs Indián asszony kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas meglátta a drágakövet az Indián asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ. A vándor örvendezve jószerencséjén továbbállt, hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie. Ám néhány nappal később a vándor visszatért az Indián asszonyhoz, és visszaadta neki a követ. ,,Gondolkoztam…'' – szólalt meg.
,,Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ.''

Sándornak köszi a két videót, Tony-t nem ismertem, és akkor ebbe a körbe tartozik a ,,stay hungry, stay foolish'' beszéd is Steve Jobs-tól, mert mind1, hány éves vagy, és mind1, mennyit és hogyan ,,tapasztaltál'', de fontos, hogy hass a környezetedre, és maradjunk éhesek és őrültek ;-)

opsz, nincsenek véletlenek, ha még nem unjátok, hogy annyiszor mondom 8-)

http://atv.hu/belfold/20110207_szeretne_gazdag_lenni_megszolalt_a_20_gye...
mi lehet ennél szebb öregkorban?

Többedszerre olvasva a blogbejegyzést és a nagyon értékes, érdekes és élvezetes hozzászólásokat, - elfogadóbb lettem saját korommal (63) kapcsolatban is, és sokkal közelebb kerültem 99 éves édesapám bölcsességének a megértéséhez. Próbálkozom én is.... Köszönöm!

Elgondolkoztam Péter válaszán (2011. február 5.)
”A császár nem akkor boldog, amikor császár. A császár, amikor császár, akkor egy boldogtalan fogoly. A császár, amikor legközelebb kerül ahhoz, hogy tényleg császár legyen, akkor jellemtelen bűnöző lesz. A császár akkor válik boldoggá, amikor élete végén császár helyett egyszerű kertész lehet. Ez a metafora nagyon sokat árul el az élet igazi értelméről.”
Nem láttam a filmet. Kizárólag az idézett mondatok mondanivalójára, értelmezésére hagyatkozom. Az értelmezéshez felhasználom Péter meghatározását az élet értelméről.
”Az élet értelme mindennek a segítése, ami él, ami nő, amit óvni, kibontakoztatni lehet.”
A császár, akit a képességei tettek császárrá, segítheti, óvhatja, kibontakoztathatja egy egész ország, emberek millióinak az életét. Micsoda nemes szolgálat.
A kertész, akit a képességei tettek kertésszé, a növények, esetleg állatok életének kibontakozását segítheti, óvhatja. Micsoda nemes szolgálat.
Mi a különbség? Miért boldogabb az egyik a másiknál? Talán kihagytam valamit?

Itt szerintem arról van szó, hogy egy külső kényszer (mondjuk a társadalmi struktúrák, öröklési rend, stb.) szerint császárnak kell lennie valakinek, aki önazonossága szerint kertész lenne, az egy kevésbé harmonikus állapot. A "jellemtelen" szót - kiragadva a kontextusból - úgy értelmezném át, hogy "nem önnön jelleméből fakadó", vagyis nem saját magát kiteljesítve él az illető, hanem inkább ennek kárára a külső elvárások mentén. A boldogság minőségében, szintjében tehát valóban nincs különbség, ahogy Te is látod, csak a meglétében/nem meglétében van, ami pedig a szerepkényszerekből, szereptévesztésekből fakad.

Köszönöm Péter. Tehát nem A Császárról, hanem EGY császárról van szó, aki nem önnön jelleméből fakadóan, hanem csak a formát tekintve császár, aki álcsászár (színész). Tehát mondhatjuk, hogy A Császár ugyanolyan boldog mint A Kertész, ellenben az emberrel, aki nem önnön jelleméből fakadó helyen van az életében, azaz nincs a helyén. Így amikor a helyére kerül, kertész lesz, boldoggá válik. Ennek semmi köze az öregséghez, semmi köze a pozícióhoz, kizárólag magán az egyénen múlik.
Mondhatjuk, hogy boldog az, aki meglelte a helyét és a helyén van, a helyén munkálkodik az életében?

Talán, nem is kihagytad, inkább "ha figyelembe vesszük, hogy" mentén tűnődve: Csuang Ce bölcsessége c. könyv (ragyogó taoista és modern is a világszemlélete, megpróbálok egy linket küldeni: http://tarrdaniel.freeweb.hu/documents/Taoizmus/csuangce.htm#BolcsUralkodo ) már az írott történelem elötti időkre visszatekintő megfogalmazásaiban mond olyasmit, hogy "a bajok abból származnak, hogy az embereket kormányozni akarták", és egy ilyen szemlélet egyből azt mondaná, a császár nem lehet olyan boldog mint a kertész, mert az életnél szűkségszerűen evésbé komplex irányítást rak az életvitelek fölé, és ebbéli ténykedése eleve útvesztő, hiábavaló......Az élet tánc, melynek nem célja, inkább módja van, az élet olyan az idő vaasfogának jelenlétével terhel folyamat, ahol a kopások-elenyészés ellen energiát kell bevinnünk a rendszebe, azt pedig együttműködésekkel tehetjük, (hasonlóan a gazdaság komparatív előnyök, erősségek cseréi által létrejövő hozzáadott érték keletkezéséhez). Amíg egy cél, a cél fogalma egy csillagpontos hálóban érthető, egy önszerveződőbb ,komplexebben már "megfolyik" a cél-fogalom és móddá alakul, elveszik és másképpen kimutatható, megnevezhető, és működő lesz, mint ha egy fortyogó fémöntvénybe egy még nem olvadt darabot dobnánk, meglenne felolvadása után, csak nem fogható meg többé egy belemerített kanállal, csipesszel...Egy cél elérését lehet irányítani, egy táncot inkább eljárunk, részt veszünk benne, részt veszünk, egy részt meg-veszünk, megosztunk és kapunk amikor más megosztana...Jó ez a nyelvi játék: részt vesz, résztvesz, részvét

Köszönöm a linket, nem ismertem. Az itt leírtak is alátámasztják, amit írtam.

Az élet tánc, melynek nem célja, inkább módja van megfogalmazás félrevezető, két felesleges szót tartalmaz. Az élet tánc, melynek nem célja, inkább módja van.
Teljesebb megfogalmazásban
Az élet tánc annak számára, aki ismeri a célját és képes élni a módját. Minden valódi, torzítatlan ősi tanítás mélyén meghúzódik e gondolat. Ismerd meg, tedd magadévá és képes leszel táncolni. Muszáj viszont egyénileg megdolgozni a mondanivaló megleléséért. A mesékben ugyanis élethelyzetek és az egyes szereplőknek az élethelyzetre adott válasza van leírva. Viszont azt nem írták le, hogy miért éppen ezt a választ adja a szereplő? Miből következően adja ezt a választ? Ennek tudásáért már az olvasónak kell megdolgoznia.
Akár Te vagy én. Miért éppen ezt a választ írtam? Miért éppen ezeket emeltem ki a szösszenetedből? És viszont.