Ebben a bejegyzésben azokról a tavalyi saját élményeimről számolok be, amelyek arra figyelmeztettek, hogy milyen nehéz megszabadulnunk a feudális alá- és fölérendeltségi viszonyainktól. Csak azokat a hierarchikus megkötöttségeket kárhoztatom, amelyek érdem helyett valamilyen pozícióból, öröklött vagyonból származnak. Ezek ugyanis az együttműködés mellett a közösségnek az új körülményekhez való adaptációját is gátolják.
A tekintélyelvűség tagadásával semmiképpen sem szeretném a tekintélyt magát is tagadni. A tekintély nagyon fontos akkor, ha azt az erényes magatartás hosszú távon való gyakorlásából származó hírnévvel azonosítjuk. A tekintélyelvűség napi berögzöttségeinek lebontása azonban a demokrácia tényleges tartalma és lényege. A demokrácia nem vasárnapi ruha. Ha nem kezdjük el mindenhol gyakorolni, akkor lefoszlik ott is, ahol pucérak leszünk nélküle.
A bejegyzés végén leírt pozitív példáim kisgyermekekről szóló példák. Nem véletlenül. Az óvoda és a kisiskola üzenete a jövő generációjának az egyik alapja. Mikor? Akkor, ha ezt az üzenetet nem rontjuk el később, a kisbetűséletben. Hát tegyünk arról, hogy az Életünk nagybetűs, örömbetűs, az erény tekintélyét (és csak azt) tisztelő ÉLET legyen!
Az újévi blogbejegyzésben említett, az együttműködést gátló berögzöttségek listáját folytatva ebben a bejegyzésben azokról a tavalyi saját élményeimről számolok be, amelyek arra figyelmeztettek, hogy milyen elképesztően nehéz megszabadulnunk a régi korokat idéző (a közbeszédben egyszerűsítve csak „feudális”-nak nevezett) alá- és fölérendeltségi viszonyainktól. Mielőtt azonban a példákba belekezdenék, rögtön az elején három igen fontos kérdést tisztázni szeretnék.
1. Amikor kárhoztatom az „alá- és fölérendeltségi viszonyokat”, akkor csak azokról a hierarchikus megkötöttségekről beszélek, amelyek érdemtől függetlenek, és érdem helyett valamilyen pozícióból, öröklött vagyonból származnak. A tényleges teljesítménytől mentes ÉS bemerevedett hierarchikus viszonyok ugyanis az együttműködés mellett a közösségnek az új helyzetekre adott válaszait, az új körülményekhez való adaptációját is gátolják.
2. A tekintélyelvűség tagadásával semmiképpen sem szeretném a tekintélyt magát is tagadni. A tekintély nagyon fontos akkor, ha azt a karácsonyi blogbejegyzésben részletezett erényes magatartás hosszú távon való gyakorlásából származó hírnévvel (reputációval) azonosítjuk. Az erényeken alapuló tekintély rendkívül fontos egy közösség közös célok megoldása érdekében való szerveződésében. Az erényes magatartásból fakadó tekintély azonban nem bemerevített viszonyokat teremt, hiszen bárki, aki hasonlóan erényes, hasonló, avagy nagyobb tekintélyre tehet szert. (De jó is lenne, ha hatalmi harc és üzleti kilökdösősdi helyett ilyen „erényverseny” lenne kis hazánkban…) Az erényből fakadó tekintély el is veszthető, ha a hordozója méltatlanná válik rá. (Az emberi psziché aránytalanul magas érzékenysége a rosszra, az erényből fakadó tekintély elvesztését kb. ötször könnyebbé teszi, semmint annak megszerzését…)
3. A tekintélyelvűség napi berögzöttségeinek lebontása a demokrácia tényleges tartalma és lényege. Egy korábbi bejegyzés érvelésével összhangban tévedés ugyanis azt hinni, hogy a demokrácia pusztán a demokratikus intézményrendszer kivívásából, és kodifikációjából fakad. Éppen a napi események mutatják – és fogják eldönteni – hogy a demokrácia működésében a „soft” tényezők, azaz a demokráciát gyakorló emberek napi viselkedése, ha tetszik: demokrácia-tudata a legfontosabb tényező. Ez az, ami kialakít (és dönt romba) demokratikus intézményeket, és ez az, ami meglepően demokratikusan tud működni egy hierarchikus struktúrában, és diktatúra-szerű elemeket tud csempészni egy teljesen demokratikus intézményrendszerbe is.
A Nature folyóiratban éppen egy éve jelent meg Günther Wagner-nek, az evolúció modernkori (számomra mindenképpen) egyik legnagyobb hatású kutatójának és munkatársainak innen letölthető cikke. A kiváló munka két modellrendszeren is bizonyította, hogy azok a rendszerek, amelyek igen merevek (kevéssé robusztusak) – az evolúciós elméletek alapján addig várttal ellentétben – sokkal lassabban adaptálódnak a megváltozott körülményekhez akkor, ha az optimális adaptációt jelentő állapot nehezen érhető el. Köznapi szavakkal megfogalmazva ugyanezt: a merev, hierarchikus rendszerek a nehezen megoldható, új helyzetekhez való adaptálódásra nem alkalmasak. Brutálisan fogalmazva: akkor, ha Magyarország ilyen hierarchikus marad, mint ahogyan a jelenlegi berögzöttségei mutatják, és akkor, ha a XXI. század tényleg olyan új helyzeteket fog hozni, mint ahogyan azt ma sejtjük (najó: sejtem…), akkor hazánk a század végére igencsak lemarad, eltűnik, meghal. (A fentiekből ki-ki választhat a szerint, hogy őt milyen dramatikájú megfogalmazás mozgósítja a legjobban a tekintélyelvűségnek a napi viselkedés szintjén történő lebontására…).
Az alapállás tisztázása után jöjjenek tehát az ígért példák arról, hogy mennyire mélyen tekintélyelvűek vagyunk még ma is. A példák általános viselkedések egy-egy konkrét megnyilvánulását mutatják meg, ezért csak általánosságban írom le őket, mert nem a konkrét elemeik a lényegesek.
1. Csaknem három hónappal ezelőtt alapítottam meg a Liliomos Mozgalmat, amelyhez ma már több mint ezer Liliomos csatlakozott. A csatlakozók névsora még sokkal gazdagabb lenne akkor, ha jónéhányan nem csak „háttértámogatóként” jelentek volna meg. Ezek a nagyon kedves és nagyrabecsült barátaim – hadd hangsúlyozzam: a mai magyar helyzetben teljesen érthetően – azért nem kívántak csatlakozni ehhez az (általuk is kiválónak tartott és életvitelükkel teljes mértékben megegyező) ügyhöz, mert régebbi szomorú példák sora mutatta meg azt a számukra, hogyha ők magánemberként csatlakoznak valamihez, akkor rendkívül sokan ezt úgy értelmezik, hogy az általuk vezetett intézmény egésze csatlakozott. A konkrét példát általánosra lefordítva: kis hazánk még a totemizmus korában él. Egy tárggyá változtatott személy jelent fogalmat, közösséget, intézményt (pártot, hazát). A fáraó jelenti egész Egyiptomot. Az Isten szobra jelenti a szerelmet, a halált. Ősi és tiszteletreméltó dolgok ezek. De nem egy demokratikus állam napi viselkedésében kellene alkalmazni őket, hanem ott, ahol, és amiért az emberiség hagyományosan fontosnak tartotta az ilyen megtestesüléseket.
2. Előadást tartok az egyik diákommal közösen. A diák tartja az előadás lényegét, én csak az elején, a közepén és a végén mondok néhány gondolatot. A fel- és lekonferáló szeretett, kedves barátom imigyen összegzi a közös teljesítményt: a diák kiválóan színesítette az én előadásomat. Már bocsánat: én voltam az, aki színesítettem a diák előadását. Hogy kiválóan-e, az egy más kérdés… A konkrét példát általánosra lefordítva: az hogy mi a sapka és mi a bojt rajta, az nem attól függ, hogy melyikük az öregebb, avagy melyiküknek van nagyobb rangja, hanem attól, hogy az adott helyzetben melyik az, amelyik melegít, és melyik az, ami csak fityeg.
3. Részt veszek egy több száz fős úrvacsora-osztáson. Mindenki számára elképesztően természetes, hogy az igazgató vesz először úrvacsorát, mert a beosztottak mind előre engedik. Definíciószerűen kedvesebb az Úr színe előtt az igazgató, mint a beosztott? Nem hinném. A misebort – nagyon helyeselhető, higiénikus gyakorlatként – nem közös nagy aranyserlegből, hanem személyes kis ezüst (alumínium) serlegecskékből kapja mindenki, amelyet elmosnak, és úgy adják oda a következőknek. Vége az úrvacsorának, és a hagyománynak megfelelően a két lelkész a legvégén egymásnak adja a szentségeket. Ők óriási aranyserlegből isszák a misebort. Miért? Nekik Jézus nagyobb, csillogóbb része jut? A konkrét példát általánosra lefordítva: A demokrácia nem vasárnapi ruha. Ha nem kezdjük el mindenhol gyakorolni, akkor lefoszlik ott is, ahol pucérak leszünk nélküle.
A három negatív példa után hadd zárjam a bejegyzést néhány pozitív példával.
1. Ezeket a sorokat Londonban, a demokráciát már sok száz éve gyakoroló angliai közösség fő városában írom. Legyen hát az első példa is innen való. Egyik itteni barátom gyermeke bőgve jött haza az első óvodai napjáról. „Mi történt veled kisfiam?” „Az óvónéni állandóan engem kérdezett!!!” „De miért volt ez baj? Hiszen tudsz már angolul!” „Mert mindig azt mondta, hogy mondjam el a véleményemet! Mindegy, hogy nem tudom jól elmondani, akkor is mondjam el! Mert fontos. Mert az enyém.” Ugyanerre van magyar, Győrött hallott példám is, ahol a kiskölykök akaratkülönbségeit úgy oldják meg, hogy a gyermekeknek érvelni kell arról a többiek előtt, hogy miért pont azt a játékot játssza mindenki, amit ők szeretnének. Aki meggyőzőbb, annak a játékát játsszák. Másnap meg a másikét. Érvelni nemcsak szavakkal, hanem rajzzal, tánccal, vagy énekkel is lehet. Mindenkinek azzal, amiben ő a legjobb.
2. A második, óbudai óvodapedagógiai konferencián látott példáim a beszélgetés és a közös munka egyenrangúságáról szólnak. Nagyon sok magyar óvodapedagógus, ha beszéde van a gyermekkel, lehajol hozzá, avagy felülteti egy asztalra, hogy a komoly beszélgetés közben egy szinten legyenek. Hányszor is adunk fel egy előnyt, jelen esetben a magasság előnyét, a megértés és az együttműködés, az elfogadó szeretet kifejezése érdekében? Ugyanerre példa a közös zene. Ha az első szakaszt úgy játszotta az óvónénikből és a gyermekekből álló csoport, hogy a kölykök ütögették a botokat és az óvónénik furulyáztak, akkor a második szakaszban cseréltek, és ezzel is bizonyították, hogy a gyermek ugyanarra is képes, mint amire a tanár.
3. A harmadik példát a XVII. kerületi Gregor József Általános Iskolában láttam. A konferenciát köszöntő kórusból az egyik kislány rosszul lett, és megszégyenülten, sírva lement a színpadról. Odarohant hozzá a karnagynő, és mellé guggolva, átölelve vigasztalni kezdte. Így lett a kudarcból siker, a megszégyenülés törpeségéből az egyenrangúság, a „velem is megtörténhetett volna” embersége.
Minden példám kisgyermekekről szóló példa volt. Nem véletlenül. Azért fontosak a számomra az óvodai-kisiskolás példák, mert az óvoda és az iskola elejének az üzenete a jövő generációjának az egyik alapja. Mikor? Akkor, ha a kora gyermekkorban együttműködésre és demokráciára nevelt gyermekeinket nem rontjuk el később az iskolában, az egyetemen, és a családok, a munkahelyek ezen esetben csak csupa kisbetűvel írható kisbetűséletében. Hát tegyünk arról, hogy az Életünk nagybetűs, örömbetűs, az erény tekintélyét (és csak azt) tisztelő ÉLET legyen!
Válaszok (2011. január 10.)
Teljesen egyetértek „vincenzio”-val abban, hogy az öröklött vagyon mellett a nem közös és hosszútávon hasznot hozó munka tisztes hozadékából, hanem a helyzetet kihasználó, rövidtávú előnyökből kovácsolt vagyon által generált hierarchikus megkötöttségek is kárhoztatandóak. Általában is kimondható, hogy a vagyon-generálta hierarchikus megkötöttségek (szemben a képességek által szerzett vagyon mellett fellelhető erényekkel) egyaránt gátolják az együttműködést és a közösség új körülményekhez való adaptációját. Szintén teljesen egyetértek „vincenzio”-val abban, hogy a Liliomos mozgalom esetén „nem kell negatív jelenségként felfogni az óvatos csatlakozási kedvet. Lehet ez még jó is.” Pontosan ezért nem rohantam médiaműsorból médiaműsorba, nehogy egy felpörgetett csatlakozási kedv a minőség rovására menjen. „vincenzio”-nak a sorai megfontolandóak abból a szempontból is, hogy „És ha részem van az Úr Vacsorában, akkor - nekem személy szerint - nem számít, hogy miből vagy milyenből eszem vagy iszom... hanem az, hogy részem legyen benne.” Az úrvacsorás példát nem azért hoztam, mert „ki szeretném ütni” a lelkészek, atyák, tisztelendők és főtisztelendők kezéből a kelyheket. Szépek ezek, és sok esetben ősiek. Tisztelendőek. Kíváncsi voltam azonban arra, hogy a kiskehely-nagykehely kettéválasztás a blogomban írt gondolatmenetet hány emberben indította vajon el. A „Kincses Zoli”-féle kiegészítés: „a nagykehely legyen a legkisebbé, vagy az azon a héten valamilyen szempontból a legjobbé” egy fantasztikus ötlet. Zoli, nagy vagy. Nem akarnál lelkész lenni?
Hadd igeneljem vissza a hozzászólásokat abban is, hogy a „feudalizmus” csak metafora volt. Sem az elmúlt húsz évre jellemző magyar helyzetre, sem a felsorolt viselkedésformákra nem „megnevezés”. Mindkét írott okból: sem azért mert a tényleges feudalizmus alálövi, sem pedig azért mert fölé is lövi azt a megcsontosodottan hierarchikus megrögzöttséget, amit a bejegyzés bemutat. Uniohid-nak igaza van: a nemzethalál víziók nekem sem tetszettek soha. Emiatt hadd kérjem, hogy a vonatkozó mondatot értsük képletesen. Ha nem hinnék abban, hogy az ország magára talál, túlél valahogyan, nem építeném a tehetségmozgalmat évtizedek óta – és ezt a blogot sem indítottam volna el. „az elvtelen emberek a túlélők és a széplelkű emberek a vesztesek???” vincenzio által felvetett kérdése pontosan azoknak a szociális dilemmáknak a megoldása a válasz, amelyekre az előző blogtalálkozón Szabó György professzor úr olyan sok szép példát hozott. Röviden: győzhetnek a széplelkűek. Ha összefognak, ha megjelölik az elvteleneket, lásd korábbi példák.
Ki neveljen ma? (Egyetértve „vasorrú bábával”) Mi, hölgyeim és uraim, kedves blogolvasók és különösen hozzászólók: mi. Aki még nem kezdte volna el, tegye. Erre is alkalmas lesz a szerdai blogtalálkozó és az ott megjelenített önkéntes munkák sora. Hadd zárjam a sort „vincezio” soraival: „Sok-sok gyógyító szeretet kell a sebhegedéséhez, a gyógyuláshoz.” Bizony. Adjunk sokat annak, akinek tudunk. És ha csak egynek is tudtunk adni bármely nap, akkor az a nap kettőnk számára pontosan az a nap volt, amelynek az eljövetelét „vincenzio” várja. A Nagy napot kicsiben mi is elhozhatjuk. És ki tudja, lehet, hogy éppen ezekkel a „kis elhozásokkal” is épül a Nagy.
Hozzászólások
DE JÓÓÓÓ!!!!!!
A nagyszerű képek mellett sok minden olyan dolgot boncolgat a mai bejegyzés, ami engem is foglalkoztat! Kezdem sorjában:
Először is az legelső kérdés, hogy feudalizmus vagy sem... Milyen jó és milyen rossz lenne (egyszerre), ha az emberi társadalmat könnyen lehetne rendszerből rendszerbe vagy életmódból életmódba ráncigálni. Az EMBER alapjában sosem élt demokratikus légkörben. Az ember mindig alulról törekedett felfelé. Egyrészt az emberré válás folyamatában az egyről kellett a kettőre jutnia, majd a háromra, négyre stb. egészen a mostani állapotáig. Az élet és az életkörülmények nem voltak demokratikusak, hanem a természetes szelekció feudális játékszabályait tukmálták rá az emberre.
Politikai értelemben sem volt sosem demokrácia, mert vagy nyíltan volt feudális rendszer, vagy „az elmúlt magyarországi 20 év demokratikus történelme” bizonyította, hogy a demokrácia hiú ábránd és nemes, elérni való távolba lévő cél, ahová hosszú út vezet még... Persze, a deklaráció szintjén demokrácia van, de hogy kinek mennyi jut a demokráciából, az más kérdés. És - remélem a moderátor nem „koreografálja” meg a mondókámat - ha a kardlap, könnygáz meg a „gumi” -bot -lövedék a demokrácia kellékei, akkor már becsületesebb a király derese a maga szabványosított 25 botjával...
IDÉZET A BEJEGYZÉSBŐL: „Csak azokat a hierarchikus megkötöttségeket kárhoztatom, amelyek érdem helyett valamilyen pozícióból, öröklött vagyonból származnak. Ezek ugyanis az együttműködés mellett a közösségnek az új körülményekhez való adaptációját is gátolják.”
Érdemes lenne néha egy-egy kárhoztató igét ejteni azokról a megkötöttségekről és szerzett vagyonokról, rosszul „szerzett” vagyonokról, „újra” „elosztott” vagyonokról, amiket 1989 után „szeretek” egyesek jogszerűen, de nem becsületesen. Ezeknél néminemű „érdemet” fel lehet fedezni, de nem segítik az együttműködést és a közösség adaptációját sem az új körülményekhez! Még - picit rosszindulatúan akarok poénos lenni - az is előfordulhat, hogy ezek az „állapotok” „új körülmények”...???
Szívemből szól blogbejegyzés, mikor a gyereknevelésről szól! Ez lenne a legfontosabb!!! E nélkül, gyereknevelés nélkül, az ÉLET ápolása nélkül halott minden: a gazdaság, a politika, a házikó egyaránt! Probléma vagy dilemma: A gyereknevelés egyszerre hierarchikus és demokratikus kell, hogy legyen! Ennek van jó és rossz példája is: A rossz példák közé sorolom egy bizonyos magyarországi politikai párt azon eredményét, hogy röpke néhány év alatt a demokrácia helytelen értelmezésével, téves döntésekkel olyan választási lehetőségeket adott a gyermek kezébe és egyben a nevelőket meg korlátozta, amire a gyermek nem volt felkészülve.
Ha úgy tetszik, akkor a gyermek számára feudális tekintély vagyok (szeretnék lenni) és az élet felé kísérem; ha kell, vezetem; ha muszáj kényszerítem és ha még nagyon ellenáll, akkor talán hagyni fogom, hogy pofára essen. Demokratikus játszópajtása vagyok (szeretnék lenni), ha együtt fedezzük fel az életet, örülünk a játéknak, építjük a közös jövőnket, éljük az életünket! Boldogsággal töltött el, hogy néhány diákommal, tanítványommal baráttá, testvérré szelídültünk egymásnak...
Liliomos mozgalom néhány hónapjából nem vonnék le messzemenő következtetéseket. Ha csatlakozik hozzá valaki, ha nem, nem a kitűzött liliom számít, hanem az élet, a hétköznapi cselekedet. >>Egy anekdóta szerint a francia forradalom idején egy embertől megkérdezték: Mond, polgártárs, te miért nem viseled a szabadság jelképét a ruhádon? - Mire ő ezt válaszolta: Azért polgártárs, mert én annyira szabad vagyok, hogy még ettől is szabad vagyok!<< Három hónap rövid idő, sőt, három év is rövid idő, és ha valójában a megújulás a cél és nem egy újabb megújulási mozgalom, akkor nem kell negatív jelenségként felfogni az óvatos csatlakozási kedvet. Lehet ez még jó is. Az idő eldönti...
Úrvacsora! :-) Mivel a problémát ismerem a ló túloldaláról is, ezért a következőket írom: Valamikor, amikor nem volt gond az egy kehely, ugyanabból a puccos, vagy szürke hétköznapi kehelyből és kenyérből ették és itták együtt a hívek és a presbyter az Úr Testét és Vérét. Higiénés szempontból divatba jöttek a pici kelyhek. Mit csináljon a lelkész, aki osztja az Úr Vacsorát??? Szerezzen be kellő számú egyforma puccos kelyhet, vagy mindenki hozza a saját kelyhét otthonról, nehogy valaki bacit kapjon a szertartás alatt??? Hol marad az egység szimbóluma, az együvé tartozás megélése, amit az egy kehely jelképez? És akkor a kenyérhez is orvosi gumikesztyűbe kellene nyúlni, nehogy a higiéné sérüljön? Persze, tudom, hogy a hétköznapi érintkezésben az emberi immunrendszer legyőzi egymás bacilusait, de alapjában a higiéné miatt lettek divatosak a pici kelyhecskék. Majd a lelkész mit csináljon a saját ÚrVacsorázásakor??? Öntsön ő is magának egy pici kehelybe és abból igyon? Akkor mire van a nagy kehely??? Ráadásul - nem bántásból mondom, - de szeretném felhívni a figyelmet, hogy a kehely kinézete és anyaga mellett mérhetetlenül fontosabb az, hogy mit iszunk belőle! Vagy nem? És ha részem van az Úr Vacsorában, akkor - nekem személy szerint - nem számít, hogy miből vagy milyenből eszem vagy iszom... hanem az, hogy részem legyen benne. Megfontolandó szempont lehetne, hogy az emberek felnőjenek olyan szintre, hogy akarjanak és merjenek az egy kehelyből és egy kenyérből enni és inni, és ne a külsőt, ne a külsőséget keressék, hanem az Úr Testét és Vérét!
Izgalmas az út a rabságból a szabadság felé! Örülök, hogy részem lehet az élet ajándékában és hogy Úton vagyunk!
"Brutálisan fogalmazva: akkor, ha Magyarország ilyen hierarchikus marad, mint ahogyan a jelenlegi berögzöttségei mutatják, és akkor, ha a XXI. század tényleg olyan új helyzeteket fog hozni, mint ahogyan azt ma sejtjük (najó: sejtem…), akkor hazánk a század végére igencsak lemarad, eltűnik, meghal."
Péter, érteni vélem a szándékot, ám nem feledem azt sem, s ezt másnak is mondom: Magyarország Mátyás király óta nincs (hol feldarabolták, hol körülnyírták, hol gyarmatosították - többször is), aztán meg MÉGIS VAN !
Tudom, az idea-kergető számára sokkal egyszerűbb lehetne, sőt "az ész diktatúrája" egyszerűbbé is tenné az életet, ám ez hosszabb távon nem igaz; sajnos - törvényszerűen - torzulás következik be. Így aztán marad a rögösebb, döcögős és kanyargós, de hosszabb távon - történelmünk által is mutatott ( hiszen "új helyzetek" mindig voltak) - járható út, ami viszont nem az "eltűnéshez" vezet. Bizony-bizony a nevelés! S akkor a "jelenlegi berögzöttség" , ami - sajnos - van, csak kényszerű kitérő lesz.
DE, KI NEVELJEN MA?
Látod, én meg - igaz, eléggé el nem itélhetően - azt hittem, hogy a kontextusból következően költői a kérdés. Sajnálom.
Picit gonoszkodnék, kötekednék, vitatkoznék vagy mégsem... (?) ...csak hozzászólnék. :-)
Nagyon tetszik a görög demokrácia hasonlat! Tudomásom szerint a demokrácia csak a szabad emberek (szabad polgárok) kiváltsága volt (Javítsatok ki, ha rosszul tudom!). A rabszolgáknak nulla tolerancia volt... Mármost, mikor a mai kor emberei - és ha csak hazánkat nézzük – (rab)szolgasorsra vannak kényszerítve (elméletileg nem, de gyakorlatilag igen), és még a külső körülményeiket sem tudják megválasztani, mert csak ez van, akkor mit várhatunk...??? Milyen változásban remélhetünk???
Politizálni szeretnék, mivel a téma nem megkerülhető. Remélem, a moderátor még tűréshatáron belülinek ítéli meg a szövegemet. Milyen szabadsága van ma a magyar embereknek, nekünk, akik itt élünk???
Két példa:
1. Az ország vezetői papíron mindent rendben csináltak, gyakorlatban éveken át nem lett jobb, sőt... Az emberek szomorúak lettek, a morbiditási és mortalitási statisztikát dagadtak... (Csermely Professzor Úr egyik előadásában is utalt rá.) A demográfiai görbe kókadozott... A "véleményformálók" és a média hallgattak...
2. Történtek (demokratikus) választások. Ki lett jelölve valamilyen irány, elképzelés... Lett hozva néhány törvény. Gyakorlatban a morbiditási és mortalitási statisztikák hasonlóképp dagadnak... A demográfiai görbe sem mutat életjelet... Bár vannak emberek, akik évek után picit reménykednek... A "véleményformálók” és a média "farkast" kiált...
Szerintem, „megérne egy misét”, hogy adjunk időt, teret, szabadságot, lélegzetvételi lehetőséget, hogy az egyes emberek körüljárhassák a problémát, és ne kívülről súgjanak az embereknek. Ahogy a gyereknevelés is önálló, autonóm személyiséget kell, hogy neveljen, úgy az embereket is egyszer hagyni kellene felnőni, még ha azon az áron is, hogy a saját útjukon kell őket engedni...
Az együttműködéshez, demokráciához, egy baráti kézfogáshoz (és a csókhoz is) két szabad ember kell. Ha csak az egyik fél szabad, a másik nem, akkor ott nem jön létre a varázslat... Márpedig varázslat nélkül mit sem ér a produkció...
Foglalkoztam különböző állatokkal. Míg az állat nem érezte - mert az állat is érez - hogy szeretem, addig legtöbbször ellenállt... Mikor érezte, hogy jót akarok neki és nem is csalódott bennem, akkor megszelídült és „kezes” lett. Mármost itt emberekről van szó, akiknek sokszor az életünk, sorsuk, mindenük ment rá politikai játszmákra... Addig, míg nem kapnak VALÓDI bizalmat, időt, döntési lehetőséget; míg nem győződnek meg a saját szabadságuk felől, addig itt nehezen fog bármi is jobb útra térni... Szerintem jó lenne lehetőséget teremteni, hogy az emberek ráébredjenek saját életünk és szabadságuk értékére... Hagyni kéne időt, hogy a gyümölcs beérhessen... Sok-sok dolog okozott sebeket. Sok-sok gyógyító szeretet kell a sebhegedéséhez, a gyógyuláshoz.
picit bővebben: több bizalom kell ehhez a vezetőkben, és több társadalmi összefogás, mert mit sem ér a jogszabály a rokkant parkolókártya illegális használata ellen, ha ezt nem ellenőrzi senki rendszeresen, következetesen és következményesen, és nem ,,veti meg'' (vagyis inkább nem tud kellően pozitív és a szeretet erejével küzdő lenni...) a társadalom, ha jogosulatlanul használ valaki ilyen megoldást.
ha már politika: a sokat démonizált vezető is azt mondta, hogy ,,az emberek nélkül nem fog menni'', ami szép, de akkor be is kell vonni őket a megfelelő fórumokon, és ahogy a nemrég hivatkozott TED-es előadás is megmutatta pl. az Apple sikerei alapján, nem tervnek-utasításnak-törvénynek kell lennie, hanem álomnak-víziónak-hitnek, amit magukévá tudnak tenni azok az emberek is, akik a sok évtizedes közös cinkos gulyáshallgatás közepette maguk is feszengve döbbennek rá, hogy mennyi mindenről kellene saját maguknak is lemondani a közös sikerért...
kz
...társadalmi összefogás...
Beteg ember jutott eszembe, akit egy vírus, egy baci ágynak tud dönteni, ha ki tudja játszani az immunrendszerét, és ha nagyon gátlástalan, akkor ez a baci vagy vírus meg is ölheti az embert.
Társadalmi szintre fordítva: Le lett gyengítve, valahol teljesen ki lett kapcsolva az immunrendszer. Tetszetős bacik és vírusok lettek mézesmadzagként felkínálva az embereknek,és ők ráharaptak. Létrejött a beteg állapot és ott tartunk, ahol... már csak az a kérdés, hogy fel tudjuk e emelni a fejünket vagy sem...
Mert ha igen, akkor van remény, de ha nem, akkor a beteg ágyunk lesz egyben a halálos ágyunk is.
SZERETŐ ÉDESANYA MEGSZÁLLOTTSÁGÁVAL kell küzdeni az életért, és még a remény jelei is csak halványan "sejtetődnek", hogy talán-talán...
Mennyi idő kell ennek??? A fertőzés, megfertőződés egy pillanat műve. A felépülés a fertőzés súlyosságától függően a többszöröse de akár a (nagyon) sokszorosa is lehet.
Nem szabad abbahagyni a gyógyítást, gyógyulást...
Szörnyű kétely mardos, amióta olvastam a gondolataidat...
Lehet, hogy az elvtelen emberek a túlélők és a széplelkű emberek a vesztesek??? Mire gondolok? Néhány példa:
1. Kain és Ábel. Ábel a szép lelkű, Istennek kedves. Testvére megöli. Káin a túlélő…
2. Romulusz és Rémusz. „Ha egy ponton túl haladsz” - modja a „testvére – „akkor megöllek.” A széplelkű testvér nem vette komolyan. Meghalt...
3. Szép lelkű emberek, forradalmárok, túlkoránzseni emberek hosszú sora, akiknek az utókor, nem egyszer a gyilkosaik állítanak emlékművek, öregbítik hírnevüket és „a szellemiségükben tovább munkálják a szebb jövőt”... (???)
Mit kellene tenni??? Mi a helyes út, ha élni akarok??? Mire kellene tanítani az embereket??? Széplelkűségre, ami az utókor által állított emlék –mű, -tábla reményével kecsegtet? Vagy az lenne a helyes, ha a túlélés érdekében mindent megtesz az ember, majd ha túlélte, akkor ráér felölteni a megbánó ruhát, esetleg egy emléket szobor fából, kőből az ő életéért (nem önként) feláldozottnak, nehogy szó érje a ház elejét???
Melyik a helyes út??? Melyik az én utam??? Melyik a MI utunk???
...és akkor valakik még tovább példálóznak, hogy volt Hunor és Magyar testvérpár is, akik egymás hátát védve haladtak előre. Milyen szép kép! (Biztosan ismeritek a két, egymásnak háttal álló íjász motívumát...) de hát mit lehet tenni, ha menetközben a Hunor eltűnik a történelem ködjében... és a történelem bizonyítja, hogy a „Káin és Magyar” vagy „Romulusz és Magyar” nem hoznak mindkét félnek egyforma életörömet... A saját testvéréért életét kockáztató ember nem talál társra, aki az ő hátát is védené...
... és ekkor jön a képbe JÉZUS, akit „ég és föld között kifeszítve” a kereszten „oda tartja” életét („hátát”) a testvéreiért – MINDENKIÉRT (bár az új magyar hivatalos fordítás a „sokakért” kifejezést használja). Hitem szerint Jézus feltámadt a halálból! Az ő utolsóvacsorája, kereszthalála és feltámadása emlékére esszük és isszuk az ő Testét és Vérét és mondjuk: „halálodat hirdetjük Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!”
...és akkor a napjainkba létre jön egy nagy (európai de akár világ) úniós törzsasztal, ahová mindenki hozza a saját kis hamubasült pogácsáját, eszünk, iszunk, énekelünk, dolgozunk, beszélgetünk, de már szó sem esik a dicső őseinkről. De Káinról és Ábelről vagy Romuluszról és Rémuszról meg Hunorról és Magyarról, sőt Jézusról is „hallgatni az arany”... Majd valamilyen gyökértelen tolerancia nevében szemüket behunyva csaljuk meg egymást és közben szilárdan bízunk a szebb jövőben???
Hol maradnak az erényeink és bűneink, sikereink és kudarcaink, örömeink és bánataink??? Hol van az a hely, ahol ki lehet teregetni a jót és a rosszat egyaránt??? Hová lett az arcunk??? Hová lett az életünk??? Mikor fogunk ismét tudni hamis szégyenérzet nélkül nézni egymás csupasz, sebekkel borított testére, életére és annyira fogjuk egymást szeretni, hogy az már gyógyító lesz!???
Várom, hogy felkeljen ez a nap!
boldogabbak, nyugodtabbak, sikeresebbek, nemesebbek lettek az elcsatolt területekkel azok, akikhez csatolták? persze, azoknak is szenvedés volt, akik elszenvedték.
mindig a győztesnek jobb? (hány énekes, színész, élsportoló járt úgy, hogy boldogtalan volt, vagy éppen öngyilkos, miközben a sarki órás bácsi bölcs is tudott lenni, boldog is, meg sikeres is, pedig kislámpája mögül a kis üzlet ablakán az utcának csak egy darabkáját látta, nameg rohanni a sok embert és járművet). persze, nagyon sok boldog győztes is van.
mindig a sikeresnek jobb? (hány tudós őrült bele kutatásaiba, az elismeréstől vagy éppen a visszautasítástól szenvedve). persze, boldog és sikeres tudós is van.
szerintem ne sok pénze legyen az embernek, hanem elég, ne akarjunk mindig nyerni (sokszor a pofonokból többet lehet tanulni, és edződni), és ne akarjunk tökéletesek lenni, és akkor két duci hölgy is lehet boldog és okozhat sok boldogságot, míg a szépségkirálynő-jelölt a következő plasztikai műtétre vár.
Sosem tudtam elfogadni, hogy„Az élet értelme a küzdelem.” Értelmetlennek tartottam és tartom ma is küzdeni csak azért, hogy küzdjünk. Céltalanul, csak a küzdelemért. Úgy gondoltam, hogy kell lennie valami jobbnak, valami nemesebbnek, valami többnek, amiért érdemes megküzdenünk minden olyannal, ami visszatart ennek elérésétől. Ma már tudom, hogy van. Számomra a kérdéseidre adott válaszaid mélyén is az értelmetlen küzdés (talán minden értelmetlen) elutasítása rejlik. A végén burkoltan írod is, hogy tanuljunk, edződjünk, majd egy kicsit ellentmondóan ennek, ne akarjunk tökéletesek lenni, mert akkor boldogok lehetünk és sok boldogságot okozhatunk, mintha egy tökéletes ember nem lehetne boldog és nem hozhatna boldogságot másoknak. Mindebből másik cél vagy más célok sejlenek elő...
1. az élet értelme és nem célja a küzdelem, értsd jól (ahogy egyébként magad is írod, hogy megküzdeni valami jobbért...tehát nem céltalanul...valamiért nagyon összekevered a célt és az értelmet)
2. ne _akarj_ tökéletes lenni...mert ez olyan mint a 100%-os biztonság...csak marketing duma, a kocsis ostorvégén lévő nasifalat, amit a csacsi nem ér el soha, de megy utána és így húzza a szekeret; ha nem akarod, akkor annak érezheted magad, pontosabban nem fog érdekelni, hogy _tökéletes_ legyél, csak az, hogy boldog, kiegyensúlyozott, elégedett...és ezek a fontosabb érzések, ezeket fontosabb megélni.
3. apropó, milyen is a tökéletes ember? van olyan? névszerint vagy definíció szerint kiazmiaz?
4. sejtelmes sejletésedet meg nem tudom hova tenni, de majd kifejted ;-)
tisztelettel: kz
1. Valóban félre értettem az indításodat, az első mondatodat. Azt vettem alapmotívumnak, kiindulásnak a többi gondolatodhoz. A végén meg is jegyeztem, hogy az írásodból inkább értelmes célok preferálására lehet következtetni, mint a küzdésre mint célra, azaz „másik cél vagy más célok sejlenek elő” a tevékenységed, az életed hajtóerejeként. Utóbbi magyarázatoddal megerősítetted. Köszönöm.
2. Találó a csacsi és az ostor végén lévő finomság hasonlat. Gondolom nem csak az én életem része. Ez adja meg a célom hajtóerejét. Számomra nem más, hanem magam rakom az ostor végére. Nevezhetjük akár világítótoronynak is. Lehet az ostor hosszabb, rövidebb. Egy életet átfogó, vagy csak egy néhány percig ható. Az életet átfogót nevezhetjük ideáloknak is. Szeretném megvalósítani azokat. Egyre teljesebben, szélesebb körűen, még akkor is, ha nem látom a végét. De tudom, ha nem teszem, sosem érem el. Ha teszem, akkor igen. Kitartás, bizalom kérdése csak. Ha teszem (kitartás), akkor igen (bizalom). Senki nem teheti meg helyettem. Az eredményeimmel arányosan mindenki számára már az is jó, ha teszem, nemhogy elérem. Ennek mindkét oldalát tapasztalod Te is az életed során. Akár úgy, hogy Te vagy képes a többiekhez képest jobb „minőségű, tökéletesebb” részvételre a környezeted életében, ezáltal jobb nekik, akár úgy, hogy tapasztalod egyes más emberek, akik hozzád képest jobb „minőségű, tökéletesebb” részvételre képesek, csak a létükkel hogyan teszik jobbá az életed. Az út végét nevezem tökéletes embernek, mint ideálnak.
3. milyen is a tökéletes ember? van olyan? névszerint vagy definíció szerint kiazmiaz?
Sajnos nem érdemeltem ki a sorstól, nem dolgoztam még meg érte, hogy ebben az inkarnációban személyesen találkozhassak tökéletes emberrel. Csak olyan emberekkel találkoztam, akik járják az utat. A tökéletesség felé vezető „lépcsősor” különböző lépcsőfokain próbálkoznak a továbbjutással. A sokféle emberi tulajdonság, képesség különböző szintjeit birtokolják, élik és fejlesztik tovább. Vannak, akik újabb képességeket próbálgatnak. Már ezekből is össze tudok rakni egy ideált. Aki figyelemmel járja az utat, még többet is talál. Segítséget is. A tapasztalások feldolgozásához (Szilárd Leo „hetedik éve”) mindenki számára rendelkezésére áll a segítség. A munkájával arányos minőségű és mennyiségű segítség. Az élet maga az igazság.
Barátsággal, Sándor
Hogy nemzethalál-e vagy sem, teljesen mindegy. MOST kéne hozzákezdeni hivatkozási alapokat teremteni, különben azt a kevéske éneklő az egyik oldalról artikulátlanul üvöltők, a másik oldalról meg szipogva sírók zajában azt se tudja, hol van és főleg minek... Péter, nagyon örültem a megfogalmazási fokozataidnak, igenis oda kell tenni a "brutális" szintet is - Babits se véletlen írta meg a Fortissimót, Ady se viccelt A fajok cirkuszában, és sorolhatnám. És még jó, ha őket hittel lehet idézni, mert ha már csak Csák Máté meg Borsa Kopasz lehet büszke ránk, akkor hejj, regö rejtem...
Szerinted miben és az emberiség milyen körében kéne konszenzust találni?
Vannak-e, ha vannak, mik a személyi feltételei a konszenzus megvalósulásának, majd megvalósításának?
Képesek lennénk-e itt, a blogon, vagy csak azok körében, akik írnak válaszokat a blogbejegyzésekre, konszenzust találni a fenti kérdésekre? Ez egy kipróbálható kísérlet lehetne, amely biztosan hasznos ismeretekkel szolgálhatna a résztvevők számára, de akár a „méretnövelésre” is.
Természetesen az is egy válasz, ha válasz nélkül maradnak a kérdések :-)).
Milyen jó lenne, ha mindenki rendelkezne egészlátással, hát még a teljesség látásával. Jelenleg, amikor az emberek többsége nem rendelkezik ezzel, akkor mit lehet tenni? Fejleszteni? Hogyan, mikor az oktatási koncepciónk is soha nem látott mélységeket él meg? Ebben a kérdésben sincs konszenzus.
Addig talán lehetne valamit kezdeni annak belátásával, hogy „egymás kölcsönös figyelmére szorulunk”. Két szóval megrövidíteném: „egymásra szorulunk”.
Az egymásra szorultság belátása (hangsúlyozottan nem a köznapi értelemben vett érdekeltség). Ez ugyan nem technikai eszköz, hanem egy szükséges alap, hogy működhessenek a konszenzus kialakítására irányuló technikai eszközök. E belátás (azaz zsigerből érzékelése az összetartozásnak) nélkül nincs motiváció az együttműködésre, a konszenzusra. Sőt, adott esetben nagyobb a motiváció a szembenállásra, a sor végén akár a pusztulást jelentő atomháborúra.
Az egymásra szorultságnak vannak szintjei, amely egészlátással jól vizsgálhatók. Úgy ,mint a bolygónk emberisége, földrész, nemzet, és egyre kisebb közösségek, a párkapcsolattal bezárva. (Ez nem tartalmazza a nyilvánvalóan szükséges élővilágot.) Ez egy hierarchia, amely alsóbb tagjai közötti konszenzusok nem zavarhatják a felsőbb szinteken kötendő konszenzusokat, azok megvalósítását. Ennek belátásával már nem lenne szükség hadseregre, fegyverkezésre. Micsoda lehetőségeink nyílnának.
Lehetséges-e, ha igen, hogyan lehetséges az emberekben az egymásra szorultság belátását előmozdítani, illetve egy talán még fontosabb kérdés, hogy létezik-e módszer e belátás megakadályozására? Miért van akár Baráti Péter által felvetett alapvető értékekről is konszenzushiány?
A konszenzust természetesen nem abban látom, kinek mit kell gondolni, mert az ideológia lenne. Mindenki gondolja/csinálja azt, ami neki a legjobb, csak másoknak ne ártson vele - mivel társadalomban élünk, ez utóbbi kitétel megkerülhetetlen. Konszenzusra a társadalmiasságban magában van szükség, vagyis el kell ismerni a másik jogát és tisztelni kell a lehetőségeit a nagy közös játéktáblán. Ehhez világos szabályokra és azok követésére van szükség. Az pedig egy egyéni DÖNTÉS, hogy elfogadom és működtetem-e vagy sem.
A magyar társadalom játéktáblája tele van szereplőkkel, akik a szabályoknak fittyet hányva teszik tönkre mások játékát. Sakkhelyzeteket hoznak létre, mattokat adnak, pedig ez nem az a játék, itt a szabályokat betartókat cselekvési lehetőségeiktől megfosztani nem győzelem, hanem csúnya vereség. (Itt most nem a szabályok minőségéről és közösséget érintő hasznosságáról van szó, az egy másik téma, ez a gondolatmenet a működést érinti, mintsem a tartalmat.)
Az a konszenzus, amit én nagyon hiányolok, ott jöhetne létre, hogy egyénileg mindenki ÚGY DÖNT, megtiszteli a többi szereplőt azzal, hogy az alapvető szabályokat és a hozzá tartozó felelősséget felvállalja és működteti. Ez adhatná meg azt az alapvető bizalmat, ami a közösség értékrendje irányában (alkotólag és fenntartólag) feltétlenül szükséges. A társadalomnak egy hiteles és következetesen működő visszajelző rendszert kell kidolgoznia, hogy világos legyen minden szereplő számára, hol vannak a konszenzus határai. Angliában, ha valakinek például nincs biztosítása az autójára, a rendőr, miután lekamerázza, azonnal leállítja, az autót lefoglalja (ha nincs szerencséje az illetőnek, másnap be is zúzatják), és tönkrebünteti az embert. Magyarországon mindenki vezethet mindent, még utólag is magyarázkodhat, hogy nem is ezen a néven, nem is én vezettem, stb. Próbáljon meg valaki Angliában rokkant helyre parkolni, amikor nem az... (A közlekedést azért szeretem, mert remekül tükrözi a társadalom lélektanát, miközben valódi téteket mutat meg egy-egy helyzetben - a szabály szándékos megszegése könnyen valaki azonnali halálával járhat, vagyis ebben a játékban igen alacsony szintű toleranciát kell mutatni.) Ideát a közterek, középületek be vannak kamerázva, és senki nem érvel holmi "személyiségi jogok" mentén a közösségi érdekek ellenében, hiszen világos, hogy a közösség így szolgálja az egyént a leghatékonyabban. És lőn - majdnem bárhol nyitva tudok hagyni bármit: kocsit (a kulcsot pedig benne), házat, ott tudok hagyni táskát, stb. Ezer példa van még, amivel kontrasztot lehet teremteni egy olyan társadalom, amelyben léteznek alapvető konszenzusok és következetes visszajelzések, és egy olyan közt, mint Magyarország, ahol a vektorok a szélrózsa minden irányába iszonyatos erővel indulnak. És az már a következő kérdés, hogy ezt ki idézi elő szabad akaratából és ki kényszerből és megalkuvásból. (Ez utóbbi súlyosan többnek látszik, ami azért sem jó, mert egy konszenzushoz akaratra van szükség, nem kényszerre.)
Egy ilyen változáshoz (erre utaltam korábban is) előbb "fel kellene szabadítani" azokat, akik kényszerből cselekszenek, hogy akarhassanak és legyen ebben az akaratban döntési potenciál. Ehhez meg kell szüntetni a sakkhelyzeteket és a matthelyzeteket, és minden további pillanatban tudatosan elkerülni a hasonlókat. Aki ebben nem működik együtt, annak komoly és következetes visszajelzéseket adni, mert itt nem tárgyak és víziók, hanem a saját életünk a tét. Az pedig nem alku tárgya.
Köszönöm a kérdést, Sándor. Kérlek, ne kíméld a fentieket, a Te szempontjaid sokkal kifinomultabbak és teoretikusabbak.
Nem ismervén szándékaidat, érdeklődésedet, így kérdésekkel próbáltalak megnyilatkozásra csábítani. (Abból baj nem lehet...) A „ne kíméld a fentieket” „felszólítással” többet kaptam. Köszönöm a bizalmat.
A szempontjaim csak kezdetben „teoretikusabbak”. Inkább úgy fogalmazom, hogy a lehető legnagyobb perspektívában igyekszem átlátni, és onnan közelíteni az aktuális lehetőségeket, majd a gyakorlati megvalósítást. Amíg nem látom a szerteágazó összefüggéseket, ha nem is a teljességét, legalább elegendőt, addig hiába koncentrálok egy valami megoldására, mert az biztos kudarchoz, ha nem rosszabhoz vezet. A társadalmat (többszörösen, több szintűen) összetett, egy még nagyobb rendszerbe ágyazott rendszernek tartom. Szerteágazó, de megismerhető összefüggésekkel, törvényszerűségekkel rendelkező, élő valóságnak. A törvényszerűségek megismerése és helyes(!!) alkalmazása lenne mindannyiunk feladata. Mindezt azért írtam le, mert tudnunk kell ezt ahhoz, hogy tudatosan, felelősségteljesen beleavatkozhassunk, bár a felelőtlen, ostoba beleavatkozás eredményének learatását sem kerülhetjük el. Látnunk kell azt, ha az egyik helyen ezt teszem, milyen hatással lesz a többire. Mint az élővilág. Évekkel ezelőtt amerikai folyókba algásodás elkerülésére betelepítek máshol őshonos halakat, akkor ma már nagy gondot okoznak. És a példákat sorolhatnám. A jelenlegi, rózsásnak nem, de kilátástalannak inkább mondható helyzetet is saját magunk, emberek teremtettük.
Az összefüggések ismerete azért is fontos, hogy ne cseréljem fel az okot az okozattal. Említed a példákat Angliából a kamerázottságról. Talán nem kell győzködjelek arról, hogy a rabló mindig előbb jár pandúrnál, még akkor is, ha a rablóból lesz a legjobb pandúr. Ha az okot szüntetem meg, azaz az emberek hozzáállása változik olyanra, hogy szükségtelen e kettősség (rabló-pandúr), akkor a maximális a „nyereség” mindenki számára, amit nem kell kamerákra költeni. Kíváncsi lennék, hogy Angliában hányan tartják be az általad említett szabályokat a büntetés elkerüléséért, kényszerből, semmint saját akaratból, meggyőződésből. Ebben a kérdésben leglább Magyarországon tisztábban látható a helyzet, még ha nem is olyan „rózsás”. Én ezt sokkal biztatóbb lehetőségnek tartom, mit az Angliait.
Kiérlelt gondolatokat tartalmazó válaszodat olvasva úgy látom, hogy a hozzászólásomnak alapot adó bejegyzésedet félreértettem. Úgy értelmezem most, hogy a konszenzus kifejezést a kultúráltsági fok, a fejlettségi szint, az emberi értékek kiérlelésének és élésének meghatározott szintjére használod. Nem egy olyan konszenzusra gondolsz, amelyre ahhoz lenne szükség, hogy egyáltalán tovább élhessünk ezen a bolygón, ráadásul, ha lehet emberi körülmények között. Mikor feltettem a kérdéseim én innen gondoltam megfontolni a választ. Most, András kifejezésével élve :-), másfelé kanyarítanám a beszélgetésünket. Miután ez összefüggések, kapcsolatok rendszere, így erről az oldalról is rálelhetünk a többire is.
(Talán) tudatosan ráleltél a szabad akarat jelentőségére. Ennek jelentősége sokkal nagyobb, mint azt bármelyikünk gondolná. A szabad akarat három tényezőre bontható. Szabadság, akarat és önhatározottság. Önhatározottság nélkül csak egy robotszerűen programozható és programozott akaratot kapunk, amelynek szélsőséges példái a fanatizált öngyilkos merénylők.
Mit gondolsz ezekről a fogalmakról (szabadság, akarat, önhatározottság)?
Tehát a változást azzal kéne kezdeni, hogy "fel kellene szabadítani" azokat, akik kényszerből cselekszenek. Külső vagy belső kényszerre (félelem, komplexus, tudatlanság, babona stb.) gondolsz?
Továbbá „meg kell szüntetni a sakkhelyzeteket és a matthelyzeteket, és minden további pillanatban tudatosan elkerülni a hasonlókat”. Nem tévedek, hogy a sakk- és matthelyzet kifejezés a világosan megfogalmazott játékszabályokra utal? A „tudatosan elkerülni a hasonlókat” pedig a szabályok folyamatos karbantartására, az élethez igazítására utal?
A „a saját életünk a tét” megfogalmazásban a fizikai vagy a tudatosság életedre gondolsz?
Itt már a válaszaid ismerete hiányában nagyon szerteágazó lett a továbblépés lehetősége. Szeretném, ha képesek vagyunk rá, úgy körbejárni a kérdést, hogy a lehető legtöbb ágabogát látva képesek legyünk magunk számára egy aránylag jól megfogalmazható cselekvési lehetőséghez, előre szabott határidő nélkül, de egyetértésben eljutni.
Kiemeltem írásodból négy mondatot. Hozzáfűzöm a gondolataimat.
1) A törvényekkel óvatosan bánnék.
2) Az én olvasatomban a törvényszegést a törvények erőltetése, a szegénységet a gazdagság erőltetése, a tudatlanságot a tanok erőltetése, stb-t az stb erőltetése vonja maga után.
3) Van egy római jogi mondás "ami kezdetben nem volt jogos, az később sem válik azzá", nomármost: aki a mai világ stílusából, ritmusából stb hasznot húz, érdekelt benne, az nehezen lesz jogos életvitelű...
4) Erről szól a mondás: "ártatlanok márpedig nincsenek..."
1) Felnézve az égre látom a rendet. Nincs kétség, hogy vannak mindent átfogó törvények a kozmoszunkban. Az alma leesik a fáról, mikor megérik. Törvények működnek. Lustaság elsorvaszt. Ha fejlesztem figyelmemet, jobb lesz a minősége tevékenységemnek. Kedvességet adok, kedvességet kapok. Ebben is van némi törvényszerűség. Ha ellenük dolgozom, megpróbáltatásaim lesznek, ha alkalmazom, jobbá lesz minden. Érdemes megismerni és alkalmazni a törvényeket.
Az újszülött még frissen tapasztalja a világot. Újra és újra próbálkozik és ösztönösen rálel bizonyos összefüggésekre, majd egyre tudatosabban alkalmazza, hogy jobbá legyen. Járni tanulással újabb törvényeket ismer meg és kezdi alkalmazni. Ösztönösen minél pontosabban alkalmazza, annál kevesebbet esik, annál jobb lesz neki. Megtanulja a lábhajlítás, emelés, egyensúlyozás, súlypont áthelyezés stb. törvényeit alkalmazni. Elemi érdeke, hogy megfeleljen a törvényeknek. Az élet iskolájában ösztönösen tanul. A következő fokozat, mikor e tanulás tudatossá válik. No nem az emberek működtette iskolában, hanem az élet iskolájában folyó tanulásra gondolok. Végignézve az embereket vajon ki hol tart ebben az iskolában? Honnan is lehetne a választ egy kicsit megközelíthetővé tenni? Talán azzal, hogy ki mennyire pontosan alkalmazza az élet törvényeit. Ahogy a járni tanuló gyerek járásán is látszik, mennyire pontosan alkalmazza a járásban rejlő törvényeket. Idáig egy szó sem esett az ember alkotta törvényekről. Kizárólag az emberi akarattól függetlenül létező törvényekről. Nyilvánvaló, hogy az ember nem hozhat ezekkel ellentétes törvényeket nem kívánt következmények nélkül. „A törvényekkel óvatosan bánnék.”
2) A kényszer ellenkezést szül. Ismerjük. Newton meg is fogalmazta. Hatás-ellenhatás. Még akkor is igaz, ha ezt el nem ismerő szabályokat hozunk. Vajon hogy van ez az élet iskolájában? Ki van-e írva, hogy ne fogd meg csupasz kézzel a forró lábos fülét? Természetesen ember hozza a törvényt, piros betűkkel kiírva, tilos megfogni csupasz kézzel a forró lábos fülét. Nem hiszem, hogy szükség lenne a törvény betartását erőltetni. Miért? Mert felismert, belátott ismeret, természetessé vált képesség fűződik hozzá. Bolond lenne megfogni. Az élet iskolájában mindennel ez a helyzet. Ami felismert, belátott, természetessé vált, azzal boldogulunk, ami még nem, azt a fájó ujjaink szopogatása közben tanuljuk. Természetesen segíthetnek azok, akik már megtanulták. De csak akkor segíthetnek, ha kérik őket, azaz igény van rá. Amíg nincs igény, addig úgyis falra hányt borsó. Akinek már igénye van a tisztaságra, hiába írja ki, hogy ne szemetelj. Akinek még nem alakult ki az igénye rá, az úgysem tartja be. Kényszerítéssel meg Newton törvénye értelmében legfeljebb sunyivá lesz. Az igény kialakításának módszerét kellene kipróbálni. Ezt is el lehetne lesni az élet iskolájában.
3) Értsem úgy, hogy aki kezdetben nem volt szabálytisztelő, az később sem válik azzá?
Vagy értsem úgy, hogy "ami kezdetben nem volt jogos, az később sem válik azzá", csak ha megváltoztatom a jogot? Mintha a mai világ zászlaján a haszon, a gazdasági növekedés lenne első helyen. Micsoda széles körben talál ez egyetértésre.
4) "ártatlanok márpedig nincsenek..."
Igen, a konszenzus, amiről beszéltem, valóban egy szűkebb, jórészt a magyar társadalom jelenségei mentén való gondolatmenet része. Valószínűleg én értettem félre a kérdésed, szóval rajtam az elnézéskérés sora :) Mindamellett, most, hogy értem (?) sem próbálkoznék meg egy válasszal a bolygón/bolygónkkal való együttélésünk kapcsán, az túl nagy falat és a tudásszintem maximum egy zs-kategóriás sci-finél messzebbre nem engedne úgysem. Azt viszont gondolom, hogy amennyiben a mikrokörnyezetek rendeződnek, a makrokörnyezet mintegy mellékhatásként újra tudna harmonizálódni. Ahogy a helyes gondolkodás és életvitel is megszünteti a test betegségeit.
A szabad akarat kapcsán fentebb már írtam néhány gondolatot. A kérdéseidre válaszolva: "felszabadítás" alatt mindkettőt értem, külsőt és belsőt is. A belső annyival fontosabb, hogy abból "önvezérelt külső" lesz, vagyis ezzel kezdeném. Oktatás, nevelés - ami jelenleg mindent igyekszik megadni az általad is említett önhatározottságon kívül. (Ennek egyfajta összefüggéséről épp egy hosszabb irományt kezdtem el, amint kész lesz, és érdekel bárkit, azzal nagyon szívesen megosztom.) A sakkhelyzetek kapcsán igenek a válaszok: világosan megfogalmazott játékszabályokra utal, ami a konszenzus tükrében születik (és mint fentebb is írtam, a sakk és matt fogalmakat nem célként, hanem vészjelzésként kezelné). A "saját életünk a tét" esetében is mindkettőre gondolok: a fizikai és a tudatos létre egyszerre. Főleg, mert egyik a másikból következik. Aki a tudatos/szellemi létében kibillen a középpontjából, és tartósan úgy is marad, annak a fizikai léte is egyre korlátosabb, lehetőségét vesztett lesz. Egyeseknél ez erősíti a visszatalálás motivációját (ez sajnos nagyon kevés), a többségnél, sajnos, visszafordíthatatlanná teszi a folyamatot ahelyett, hogy értelmezhető jelzéssé válna. Egymást a saját túlélésünk érdekében kényszerpályára küldeni és ott tartani több, mint életellenes. Meg kellene találni a helyes arányt a "kell"-ek és a "szeretném"-ek között úgy, hogy elférjünk egymás mellett - ami valakinek "szeretném"-kategória, a ne egyoldalúan egy másik "kell"-je árán valósuljon meg, és akkor tonnákkal lenne kevesebb a feszültség.
”az életek hosszúságát az elmúlt években, évtizedekben elhunytak tekintetében - ebből egy-két következtetés adódhat akár”
Vajon következtethetünk-e arra milyen volt a belső életük? Számomra az életkor nem érdem. Se kevesebb, se több nem lehet, mint pont annyi. Ami számít, hogyan éljük meg, hogy használjuk ki a lehetőséget, mennyivel leszünk bölcsebbek! Hogy gazdálkodunk a kapott „talentumokkal”.
”Azt viszont gondolom, hogy amennyiben a mikrokörnyezetek rendeződnek, a makrokörnyezet mintegy mellékhatásként újra tudna harmonizálódni. Ahogy a helyes gondolkodás és életvitel is megszünteti a test betegségeit.„
A példád alapján szerintem a mikrokörnyezet éppen a máj, a lép, az izmok stb. A makro környezet pedig, amely az egészre hatással van, a helyes gondolkodás és életvitel. Ha jól értem, a makrokörnyzet meghatározó a mikrokörnyezet egészségére.
”Egymást a saját túlélésünk (inkább kényelmünk, lustaságunk, ostobaságunk) érdekében kényszerpályára küldeni és ott tartani több, mint életellenes.”
Pedig az energiaforrások elpocsékolásával, az életterünk lenyúlásával pontosan ezt tesszük a jövő generációja számára, és van aki azt is tudja, hogy a saját magunk számára is. Ugyanis valamikor le kell aratnunk minden vetésünk.
Hasonlóan érték a számunkra az önhatározottságot is magában foglaló szabad akarat. Nem véletlenül tetted Te is a tudatosság életedet a fizikai elé. A megközelítésmódunk is az arányosságot, a helyzetnek megfelelő választ, a végletek kizárását mutatja. Egyetértek abban is, hogy „az alkalom szüli a tolvajt”, azaz ha közmegegyezéssel sikerül olyan környezetet, közéletet teremteni, akkor kevesebb lesz a problémánk is. Ennek ellentéteként, „aki korpákok közé esik, azt megeszik a disznók” (Hacker Banditól idézve, Egy komisz kölök naplója, Karinthy Frigyes fordítása), azaz még a jóérzésű is hajlamosabbá válik alább adni, szemetelni egy koszos területen.
Felmerül a kérdés, hogy örökítjük tovább ezt az áldatlan állapotot. Oktatás-nevelés? Közvélemény? Média? Művészetek? Egyéni példamutatás? Úgy gondolom, hogy a kezdetek meghatározóak. Az első 7, 14 illetve 21 év. Írod: ”Oktatás, nevelés - ami jelenleg mindent igyekszik megadni az általad is említett önhatározottságon kívül.” És ettől kezdve már csak oltjuk a tüzet. (Szeretném, ha elküldenéd az említett hosszabb irományt, címem: tudastkereso@gmail.com) Abban biztos vagyok, hogy csak félelemmentes, más megfogalmazásban szeretetteljes környezetben lehetséges, hogy kialakulhasson az önhatározottság. Olyan környezetben, ahol a lehető legkisebb a gyerekek továbblépését, fejlődését előíró külső előírás, elvárás, kényszer. Talán erről is írsz az említett hosszabb irományban.
a biztonságban levés és a biztonság érzése között néha nagy a különbség: http://www.dianahsieh.com/images/blog/spiral-748608.jpg
ha egyszer egymás mellé raknák a kamerás rendszer költségeit és a ,,hozott hasznát'' szemben a ,,megfelelő mennyiségű járőr'' hasonló paramétereivel, akkor meglepődnénk, hogy milyen rossz az ár-érték-haszon arány.
a kamerás rendszer tévútjairól olyan security guruk fejtették ki véleményüket, akikkel nehéz vitázni, és annak örülök, hogy a hazai használat józanságának néha az Adatvédelmi Biztos is szereplője tud lenni...mégha nem is olyan hírneves, mint mondjuk Ross Anderson prof, ha már Angliáról volt szó a példádban ;-)
(http://www.info4security.com/story.asp?storyCode=3093868§ioncode=11)
kz
p.s.: apropó, ha jól emléxem, a Bobby-kat pár éve látták el újra fegyverrel, mert már nem volt elég a tekintély és a gumibot, vagyis változik ám a biztonság és a társadalom ott is, és a chip&pin rendszert (amit már feltörnek) is azért vezették be a bankkártyáknál, mert az 1996-os 100 millió fontos szintről 5-6 év alatt nőtt a veszteség a 4-5-szörösére...és manapság itthon is bevezetjük a chip-es bankkártyákat 8->
Ezzel egyetértek, amennyiben a vizsgált halmaz mindegyik, de legalább meghatározó (a halmaz jellegét meghatározó) mennyiségű eleme egy bizonyos szint (treshold) felett homogén. Vagyis ha (1.) megvan a szándék az egymást tiszteletben tartó viselkedésre és (2.) ez a viselkedés adott környezeten belül működik is a résztvevők döntései és cselekvései alapján, akkor az ilyesfajta progresszív önműködést kár lenne túlszabályozni olyan törvényekkel, amelyek csak blokkokat képeznek a szabad áramlásban. Sajnos, Magyarországot ezen treshold alatt látom, és egyre lejjebb, de ez csak egy vélemény, nem kell komolyan venni, ha nincs alapja esetleg. Addig viszont, amíg az ALAPVETŐ emberi értékek/kultúrértékek sérülnek a SZÁNDÉKOS szabálysértések közepette (hogy ennek dac az oka vagy egyéb, most lényegtelen), addig ezeknek az alapszabályoknak igenis következetesen érvényt szereznék. Ilyenekről beszélek, ami ismerős már ősi iratokból is, hogy ne lopj, ne ölj, ne kívánd felebarátod motorbikiklijét, stb. Amíg az állított és valós értékek nem fedik le egymást, addig hazugságról és félrevezetésről beszélünk. Igaz, mindenki tudja, hogy így van, mégis mindenki tovább játssza - ez a Don Quijote-ség nagyon nem dicső. Amíg csalni kell, mert azért fizetnek(!!), addig intézményesített csalásról beszélünk. Nem vicc: amikor egy iskolában a tanártól nem azt várják el, hogy a kompetenciáit használva igazolható értéket képezzen, hanem azt várják el, hogy a statisztikai kimenetek egy külső gazdasági/ideológiai kényszernek megfelelő képet mutasson (függetlenül attól, mi valós benne, mi nem), addig ez a tanár gyakorlatilag azért kapja a pénzét, hogy homlokegyenest mást csináljon, mint amit a szerződésében leszögeztek vagy a felkészítésében bemutattak. Ekkor lehet dönteni...
Az ilyen állapot az anarchia felé tart. Egy pillantás a történelemre, és kiderül, hogy az be is következik gyakrabban, mint ahogy az emberi és társadalmi potenciált tekintve szükséges lenne (vagyis elkerülhető lehetne, de pont az erre irányuló döntés és konszenzus hiányzik...).
Péter (2011.01.17, h - 23:50) és András (2011.01.18, k - 10:40.) gondolatai alapján megfogalmazódó további gondolataimat ide írom az áttekinthetőség végett.
Bizonyára egyetértünk abban, hogy természetes, magától értetődő lenne a mindennapi konszenzus is, ha „a társadalom törvényei és szabályai az ember mint lény jellegzetességeit tükrözné?”
Természetesen itt is, mint mindenhol fontos az ok-okozati viszony felismerése. Az élet törvényei objektívek. És a társadalmunk törvényei?
Ki hozza a társadalom törvényeit, szabályait? Ki fogadja azt el?
Kinek kéne alkotni a törvényeket és kinek a szabályokat? A bölcsesség vagy az ostobaság legyen az irányadó? (Nem lehetséges, hogy korunkban a törvényeket a rosszabbik végletet, a kollektív ostobaság hozza?)
Nem a bölcsek (és nem tudósok) testületének kéne a törvényeket hoznia? És a bölcsek bölcsének (ha van ilyen) meg az Alkotmányt?
A szabályokat pedig az ország (, vagy a világ) parlamenttel kezdődően az egyre kisebb közösségek kollektív testületeinek?
Még ekkor is felmerülne a kérdés.
Milyen irányba mutasson a konszenzus? Merre vigyen a konszenzus? A nagyüzemileg tenyésztett igényhalmaz és az azokhoz kapcsolódó "igazságértékek" mentén kéne konszenzusra jutni, vagy az élet törvényeire, mint kvázi-alkotmányra lenne tekintettel a vágyott konszenzus? Bár a bölcsek megnevezés arra utal, hogy „zsigerből” tudja erre az egyetlen helyes választ.
Ahhoz, hogy lépjünk egyet, választanunk, döntenünk kell az irányt illetően. Tudatosan, tudottan.
Alapvetően két irány létezik.
Haladás az evolúció, a fejlődés mentén, azt segítve élni, ami maga az ÉLET. Ez az életigenlő hozzáállásban fejeződik ki.
Kínlódás az evolúcióval szemben, az egyéni fejlődés ellen tevékenykedve, ami az élet akadályozása. Ez nyilvánul meg az életellenes hozzáállásban.
E választást illetően viszont egyéni döntések szükségesek. A két, egymással ellentétes irány kérdésében ugyanis nem lehet konszenzus, mivel nincs köztes irány. Nincs semleges irány. Egyszerűen fogalmazva minden, ami nem támogatja az életet, az evolúciót, a fejlődést, az ellene van. Azaz vagy támogatom vagy nem. Ez a valódi választás a mai ember életében, és egyre sürgetőbb, haladékot egyre rosszabbul tűrő választás.
Még az is lehet, hogy e tudatos és tudatosult választás után természetesen fog adódni az áhított konszenzus is.
Ember okozta katasztrófák. Természeti katasztrófák jelzik, hogy maga a földünk sincs megelégedve azzal, amilyen minőségben és mértékben az ember beleavatkozik az életébe. Nem tetszik neki a ”nagyüzemileg tenyésztett igényhalmaz”. Ráadásul az sem lehetetlen, hogy a vannak olyan természeti katasztrófák is, amelynek oka bizonyos, a normális természeti rend léptékéhez képest „nagyüzemi” emberi tevékenység. Akár az időjárás szélsőséges változása, akár a tüzek, vagy a belvizek alakulása mind lehet erre példa, de az atomrobbantások még a földrengések, vulkánkitörések gyakoriságát is befolyásolhatták kedvezőtlenül és az is kérdéses, hogy az ember által keltett elektromágneses sugárzás milyen objektív hatással lesz az életminőségünkre. Tartok tőle, hogy ennek hatásával sem leszünk megelégedve. Folytathatnám a sort a génkezelt termékek időzített bombájával stb.
Ahogy András (2011.01.16, v - 17:42.) írja, "ártatlanok márpedig nincsenek...".
Legutóbbi bejegyzésében így ír,
Tehát a törvénytisztelet első pontja, hogy "jogtalan törvényt betartani tilos". Ennek szinonimája, hogy "jogtalan együttműködésben részt venni tilos". És amíg ezt be nem tartjuk, állandóan törvényszegők leszünk...még ha rendeletkövetők is maradunk.
Ugye ebből következik, hogy nem lehet addig konszenzus, míg az alapokat illetően nem választunk és akkor is csak azok között, akik azonosat választottak. Mert, és megint Andrást idézem, kapcsolati hálót jót építeni fenntartani nem tud tartósan senki, míg az élet alapvető törvényeit, ritmusát, jellegét nem tudja betartani, nem tud a nagyműbe illeszkedni saját önálló, de a nagyműre ráhangolt szólamával.
Valóban vissza kellene térni az élet alapvető törvényeihez. András erről úgy ír, hogy látom van egy minimális ismeretcsomag, mely nélkül úgy nincs tartós, stabil konszenzus a társadalmi háló(ko)n,
Az ismeretcsomag egyik tétele lehetne a jó nyilvánvalóan létező fogalma a teljesség szemléletével megfogalmazva, majd Andrást idézve a jó (teljesség szemléletével fenntartható, megélni érdemes és egyáltalán lehetséges) fogalmát megingathatatlanabbá kellene tenni, mert különben lesz jelentkező aki kiénekli az ingatagok egyetértését a teljesség figyelembevétele nélküli feudális-klán-törzsi konszenzusjavaslataihoz.
Továbbá, miután az alkotmányok és minden együttműködésünk felett állnak élet törvények, ezért feltehetően a legfontosabb ismeret ebben az ismeretcsomagban az Élettörvények lesznek. Többféle megértési szint számára szolgáló megfelelő megfogalmazásokban.
Közös erővel nagy utat tettünk meg, hogy ”a szétágazó és párhuzamosan futó gondolataink kezdenek igen ágasbogas voltuk ellenére közös mederbe terelődni” látszanak. Még nincs vége a konszenzushoz vezető közös útnak. Talán a legnehezebb részéhez értünk. Az ok-okozati viszonyok kérdéséhez. Ennek felfogása, megértése, belátása nélkül nehéz tartható konszenzust találni. Ugyanis a konszenzus „csak” egy irány, amit a mindennapokban aprópénzre kell váltani. Mindenkinek a saját megértése és képessége szerint muszáj értelmeznie, alkalmaznia. Ez egy rendkívül fontos tényező, amit már a konszenzus meghozásakor is figyelembe kell venni.
A továbblépéshez, egyetértve Andrással, ”nem a törvényeket teszem a sor legelejére, hanem annak értését, ahogy ez a vidámpark üzemel”. Ugyanis e törvénycsomag valóban azon alapul, ahogy András írja, ”amit a teljeslátással (megértés-megéles-átélés-stb) tapasztalunk”, a próbálkozásaink során. Azaz megértésen. Amely tapasztalásokon, a tapasztalások feldolgozásán (Szilárd Leo „hetedik éve”), helyes értelmezésén, helyes összefüggésekbe ágyazásán, majd ezek alapján újabb próbálkozáson keresztül fejlődik. Folyamatosan!
Tehát az objektíve létező világunk valóságának helyes megismerésén kell, hogy a törvényeink alapuljanak. Mit is jelent a világunk, a valóság helyes megismerése? Nem mást mint a benne munkálkodó TÖRVÉNYEK megismerése. Természetesen nem elegendő megismerni, de az alkalmazás képességét is el kell sajátítani. E TÖRVÉNYEK két részre oszthatók. Természettörvényekre és Élettörvényekre. Ez, és ennek értelmezése a világunk „manualja”. Elemi érdekünk, hogy az általunk alkotott törvények ne mondjanak ellent ezeknek. Minden mai problémánk oka a tudatlanságunk ezek létéről. Ennek okozata, ahogy András írja: ”A törvényi struktúra más mintázatban játszik. Nem képes ráhangolódni a valóságra.”
Ezért ”nem a törvényeket teszem a sor legelejére”, hanem az ezek alapjául szolgáló ÉLETTÖRVÉNYEKET és kellő mélységű, helyes magyarázataikat. A magyarázatok arra kellenek, hogy bármilyen képességű tanulni vágyó a képességének megfelelő módon juthasson hozzá a számára szükséges ismerethez.
Ezek ismeretében könnyebb a választás életigenlés vagy más.
Ezek ismeretében egyértelműen láthatjuk annak hazugságát, hogy ”A mai gazdaság csak növekedésből tud megmaradni”. Valamint, hogy drasztikus szemléletváltásra van szükség, mert az anyagi növekedés útja zárva van.
Ezek ismeretében az erre alkalmas embereknek (bölcseknek) ”át kell gondolni a közoktatást is”.
Ezek ismeretében lehet megfontolni igaz-e, hogy ”a parlamenti bolhacirkuszt hadseregnyi udvari bolondként eltartani skálafüggetlen háló felé hajló gazdasággal nem nehéz”.
Ezek ismeretében nyerheti el méltó helyét az életünkben ’A rejtett hálózatok ereje’ ismerete, és a sor hosszan folytatható egészen a mindennapjaikkal bezárólag, akár egyénre szabottan is.
Ezek ismeretében érdemes szövögetni és más tartalommal is megtölteni a hálókat magunk körül, hogy a siker reményével indulhassunk a hosszú, de tagadhatatlanul felemelő úton.
Ragyogó a vidámpark hasonlat. Megindult a képzeletem. Épültek vidámparkok. Ezeket különböző érdeklődésű, korú, képességű emberek (gyerekek, felnőttek) részére építették. Objektíve adott a látogatók számára. A szabadság törvénye értelmében a látogatóktól függ, hogyan használják. A rendeltetésüknek megfelelően, vagy valami másra használják.
Rendeltetésüknek megfelelően, azaz felfedezik, próbálgatják, kitapasztalják, egyre ügyesebben, majd profi szinten művelik, ezután mennek tovább, egy, az ügyesedett, magasabb szintnek megfelelő területére. Játszva tanulnak, fejlődnek. Figyelembe veszik a játékszabályokat, az üzemeltető tanácsait. Ha valamit nem értenek, mert maguk erejéből nem tudják kitalálni, megkérdezik az üzemeltetőt. Így többek lettek a vidámparkban.
Valami másra, azaz romboló, uralkodó ösztönök kiélésére, mások megfélemlítésére, zaklatására használják. Tönkreteszik a játékokat, kisajátítják az erőforrásokat, szolgasorba kényszerítik a tehetetlenebbeket. Elzavarják az üzemeltetőt, maguk kényelmére átírják a szabályokat, új magyarázatokat találnak ki hozzá és kötelezővé teszik. Eközben egyesek egyfolytában szidják az építőket, amiért ennyi megpróbáltatásnak, szenvedésnek vannak kitéve. Mások megváltásért, jólétért, bátorságért stb. imádkoznak hozzájuk. Nem vizsgálva mi az, amit maguk megtehetnek, amit senki más nem tehet meg helyettük.
Ha egyszer elzavarta az üzemeltetőt (amihez a joga volt, van) felmerül a kérdés. Képes-e a látogató megépíteni, üzemeltetni a vidámparkot? Saját maga, önerőből kitanulhatja-e ezt a vidámparkban? A válaszom: nem. Viszont, amint erre ráébred, új lehetőségek nyílnak számára.
Mi a célja e vidámparknak?
Üzemelteti-e valaki a vidámparkot?
Kik a vidámpark használói?
A vidámpark jellegéből fakadóan milyen „manual” állhat a rendelkezésünkre és hogyan?
Kaphatunk-e segítséget az üzemeltetőtől, ha igen, mire?
Van-e válasz a kérdésekre?
A teljeslátás igényével megfontolva a bárki rendelkezésére álló ismeretanyagot, a válaszom az utolsó kérdésre: igen.
Mi a vidámpark azaz emberlétünk célja? Írod:
Az ajtóban van cél, hogy hazaérj, vagy kimenj a kertbe, ahol csak egyszerűen vagy. Ennyi. A cél az, hogy legyél. Mintha most nem lennél!? Félreértettelek?
A kérdés inkább az, hogy annyival egyszerűbb zsebretehető, hazavihető, napi használatra alkalmas kell legyen, hogy le csúszhasson az érdekeltek torkán, de nem lehet túl egyszerű.
A beszélgetés közöttünk folyik, azaz mi vagyunk az érdekeltek, nem gondolok többiekre. A beszélgetésünk egyik alapja az önkéntesség, azaz a „kell” látszata is elkerülendő. Ráadásul a téma jellegéből fakadóan az sem elegendő, ha lemegy a torkunkon. Muszáj emészteni is. Ebbe munkát kell befektetni. Erre időt kell hagyni. Esetleg újra és újra át kell rágnunk. Miután dűlőre jutottunk magunkkal, utána van értelme annak, mit tegyünk a többiekkel és hogy tegyük azt. Egyáltalán megtaláljuk, hogy kik és milyen mértékben érdekeltek. Természetesen már az első említésed során megnéztem a 86. oldalon található ábrát. A könyvet már régebben átnéztem. Ebben a kérdéskörben az ábra értelmezésének és alkalmazásának azután van haszna, miután dűlőre jutottunk magunkkal. Megemésztettük a kereteket, amelyek között mozogni akarunk. Addig nem arra alkalmaznánk, amire szeretnénk.
Le kell szokni az egybe olcsón megvehető örökkévalóságig üdvösség belépőjegyének gondolatáról, az életet az egyén fogja maga élni, senki helyett, nem vehet fel rá ügyvezetőt. "Nincs királyi út! "
Egyetértünk. Talán kiderül a blogon eddig olvasható szinte valamennyi írásomból. A jelen beszélgetésünkben sem kerültem meg. Egyénileg kell választani, megérteni, megtalálni a megvalósítás saját egyéni módját, módszerét. Nincs királyi út. Magadnak kell végigmennie rajta. Ahogy én is. Abban viszont biztos vagyok, hogy ezt az utat lehet nehezíteni és könnyebbé tenni. Például jelzőtáblákkal. Ezért a szándékom csak annyi volt, hogy rámutassak a jelzőtáblákra. Sajnos kéretlenül, ezzel már elkövettem az első tévedést, talán hibát. Abban is biztos vagyok, hogy van olyan szakasza az útnak, amelyet vezető nélkül nem is lehet megtenni.
Mi volt a szándékom? Miért szántam sok sok órát erre a beszélgetésre is?
A blog céljában megfogalmazottak lebegtek a szemem előtt, többek között:
”növelni akarja azok számát, akik fontosnak érzik, hogy hosszú távon, felelősen gondolkodjanak”
„hozzá akar járulni a pro-aktív és nagyívű („think BIG”) gondolkodás terjedéséhez,”
Ennél hosszabb távú és nagyobb ívű gondolkodás nehezen elképzelhető a számomra, mint amit kezdeményeztem. Hol találjak erre alkalmasabb társakat, mint azon a blogon, amelynek ez célja is?
”be kívánja mutatni a sajátunktól gyökeresen különböző gondolkodás megismerésének és elsajátításának különleges értékét,”
Próbálkoztam.
”terjeszteni akarja a változásokat új, izgalmas lehetőségként, megoldható kihívásként és nem sorstragédiaként megélő életmódot,”
Idáig nem jutottunk.