Ebben a bejegyzésben azokról a tavalyi saját élményeimről számolok be, amelyek arra figyelmeztettek, hogy milyen nehéz megszabadulnunk a feudális alá- és fölérendeltségi viszonyainktól. Csak azokat a hierarchikus megkötöttségeket kárhoztatom, amelyek érdem helyett valamilyen pozícióból, öröklött vagyonból származnak. Ezek ugyanis az együttműködés mellett a közösségnek az új körülményekhez való adaptációját is gátolják.

A tekintélyelvűség tagadásával semmiképpen sem szeretném a tekintélyt magát is tagadni. A tekintély nagyon fontos akkor, ha azt az erényes magatartás hosszú távon való gyakorlásából származó hírnévvel azonosítjuk. A tekintélyelvűség napi berögzöttségeinek lebontása azonban a demokrácia tényleges tartalma és lényege. A demokrácia nem vasárnapi ruha. Ha nem kezdjük el mindenhol gyakorolni, akkor lefoszlik ott is, ahol pucérak leszünk nélküle.

A bejegyzés végén leírt pozitív példáim kisgyermekekről szóló példák. Nem véletlenül. Az óvoda és a kisiskola üzenete a jövő generációjának az egyik alapja. Mikor? Akkor, ha ezt az üzenetet nem rontjuk el később, a kisbetűséletben. Hát tegyünk arról, hogy az Életünk nagybetűs, örömbetűs, az erény tekintélyét (és csak azt) tisztelő ÉLET legyen!

Az újévi blogbejegyzésben említett, az együttműködést gátló berögzöttségek listáját folytatva ebben a bejegyzésben azokról a tavalyi saját élményeimről számolok be, amelyek arra figyelmeztettek, hogy milyen elképesztően nehéz megszabadulnunk a régi korokat idéző (a közbeszédben egyszerűsítve csak „feudális”-nak nevezett) alá- és fölérendeltségi viszonyainktól. Mielőtt azonban a példákba belekezdenék, rögtön az elején három igen fontos kérdést tisztázni szeretnék.

1. Amikor kárhoztatom az „alá- és fölérendeltségi viszonyokat”, akkor csak azokról a hierarchikus megkötöttségekről beszélek, amelyek érdemtől függetlenek, és érdem helyett valamilyen pozícióból, öröklött vagyonból származnak. A tényleges teljesítménytől mentes ÉS bemerevedett hierarchikus viszonyok ugyanis az együttműködés mellett a közösségnek az új helyzetekre adott válaszait, az új körülményekhez való adaptációját is gátolják.

2. A tekintélyelvűség tagadásával semmiképpen sem szeretném a tekintélyt magát is tagadni. A tekintély nagyon fontos akkor, ha azt a karácsonyi blogbejegyzésben részletezett erényes magatartás hosszú távon való gyakorlásából származó hírnévvel (reputációval) azonosítjuk. Az erényeken alapuló tekintély rendkívül fontos egy közösség közös célok megoldása érdekében való szerveződésében. Az erényes magatartásból fakadó tekintély azonban nem bemerevített viszonyokat teremt, hiszen bárki, aki hasonlóan erényes, hasonló, avagy nagyobb tekintélyre tehet szert. (De jó is lenne, ha hatalmi harc és üzleti kilökdösősdi helyett ilyen „erényverseny” lenne kis hazánkban…) Az erényből fakadó tekintély el is veszthető, ha a hordozója méltatlanná válik rá. (Az emberi psziché aránytalanul magas érzékenysége a rosszra, az erényből fakadó tekintély elvesztését kb. ötször könnyebbé teszi, semmint annak megszerzését…)  

3. A tekintélyelvűség napi berögzöttségeinek lebontása a demokrácia tényleges tartalma és lényege. Egy korábbi bejegyzés érvelésével összhangban tévedés ugyanis azt hinni, hogy a demokrácia pusztán a demokratikus intézményrendszer kivívásából, és kodifikációjából fakad. Éppen a napi események mutatják – és fogják eldönteni – hogy a demokrácia működésében a „soft” tényezők, azaz a demokráciát gyakorló emberek napi viselkedése, ha tetszik: demokrácia-tudata a legfontosabb tényező. Ez az, ami kialakít (és dönt romba) demokratikus intézményeket, és ez az, ami meglepően demokratikusan tud működni egy hierarchikus struktúrában, és diktatúra-szerű elemeket tud csempészni egy teljesen demokratikus intézményrendszerbe is. 

A Nature folyóiratban éppen egy éve jelent meg Günther Wagner-nek, az evolúció modernkori (számomra mindenképpen) egyik legnagyobb hatású kutatójának és munkatársainak innen letölthető cikke. A kiváló munka két modellrendszeren is bizonyította, hogy azok a rendszerek, amelyek igen merevek (kevéssé robusztusak) – az evolúciós elméletek alapján addig várttal ellentétben – sokkal lassabban adaptálódnak a megváltozott körülményekhez akkor, ha az optimális adaptációt jelentő állapot nehezen érhető el. Köznapi szavakkal megfogalmazva ugyanezt: a merev, hierarchikus rendszerek a nehezen megoldható, új helyzetekhez való adaptálódásra nem alkalmasak. Brutálisan fogalmazva: akkor, ha Magyarország ilyen hierarchikus marad, mint ahogyan a jelenlegi berögzöttségei mutatják, és akkor, ha a XXI. század tényleg olyan új helyzeteket fog hozni, mint ahogyan azt ma sejtjük (najó: sejtem…), akkor hazánk a század végére igencsak lemarad, eltűnik, meghal. (A fentiekből ki-ki választhat a szerint, hogy őt milyen dramatikájú megfogalmazás mozgósítja a legjobban a tekintélyelvűségnek a napi viselkedés szintjén történő lebontására…).

Az alapállás tisztázása után jöjjenek tehát az ígért példák arról, hogy mennyire mélyen tekintélyelvűek vagyunk még ma is. A példák általános viselkedések egy-egy konkrét megnyilvánulását mutatják meg, ezért csak általánosságban írom le őket, mert nem a konkrét elemeik a lényegesek.

1. Csaknem három hónappal ezelőtt alapítottam meg a Liliomos Mozgalmat, amelyhez ma már több mint ezer Liliomos csatlakozott. A csatlakozók névsora még sokkal gazdagabb lenne akkor, ha jónéhányan nem csak „háttértámogatóként” jelentek volna meg. Ezek a nagyon kedves és nagyrabecsült barátaim – hadd hangsúlyozzam: a mai magyar helyzetben teljesen érthetően – azért nem kívántak csatlakozni ehhez az (általuk is kiválónak tartott és életvitelükkel teljes mértékben megegyező) ügyhöz, mert régebbi szomorú példák sora mutatta meg azt a számukra, hogyha ők magánemberként csatlakoznak valamihez, akkor rendkívül sokan ezt úgy értelmezik, hogy az általuk vezetett intézmény egésze csatlakozott. A konkrét példát általánosra lefordítva: kis hazánk még a totemizmus korában él. Egy tárggyá változtatott személy jelent fogalmat, közösséget, intézményt (pártot, hazát). A fáraó jelenti egész Egyiptomot. Az Isten szobra jelenti a szerelmet, a halált. Ősi és tiszteletreméltó dolgok ezek. De nem egy demokratikus állam napi viselkedésében kellene alkalmazni őket, hanem ott, ahol, és amiért az emberiség hagyományosan fontosnak tartotta az ilyen megtestesüléseket.

2. Előadást tartok az egyik diákommal közösen. A diák tartja az előadás lényegét, én csak az elején, a közepén és a végén mondok néhány gondolatot. A fel- és lekonferáló szeretett, kedves barátom imigyen összegzi a közös teljesítményt: a diák kiválóan színesítette az én előadásomat. Már bocsánat: én voltam az, aki színesítettem a diák előadását. Hogy kiválóan-e, az egy más kérdés… A konkrét példát általánosra lefordítva: az hogy mi a sapka és mi a bojt rajta, az nem attól függ, hogy melyikük az öregebb, avagy melyiküknek van nagyobb rangja, hanem attól, hogy az adott helyzetben melyik az, amelyik melegít, és melyik az, ami csak fityeg.

3. Részt veszek egy több száz fős úrvacsora-osztáson. Mindenki számára elképesztően természetes, hogy az igazgató vesz először úrvacsorát, mert a beosztottak mind előre engedik. Definíciószerűen kedvesebb az Úr színe előtt az igazgató, mint a beosztott? Nem hinném. A misebort – nagyon helyeselhető, higiénikus gyakorlatként – nem közös nagy aranyserlegből, hanem személyes kis ezüst (alumínium) serlegecskékből kapja mindenki, amelyet elmosnak, és úgy adják oda a következőknek. Vége az úrvacsorának, és a hagyománynak megfelelően a két lelkész a legvégén egymásnak adja a szentségeket. Ők óriási aranyserlegből isszák a misebort. Miért? Nekik Jézus nagyobb, csillogóbb része jut? A konkrét példát általánosra lefordítva: A demokrácia nem vasárnapi ruha. Ha nem kezdjük el mindenhol gyakorolni, akkor lefoszlik ott is, ahol pucérak leszünk nélküle.

A három negatív példa után hadd zárjam a bejegyzést néhány pozitív példával.

1. Ezeket a sorokat Londonban, a demokráciát már sok száz éve gyakoroló angliai közösség fő városában írom. Legyen hát az első példa is innen való. Egyik itteni barátom gyermeke bőgve jött haza az első óvodai napjáról. „Mi történt veled kisfiam?” „Az óvónéni állandóan engem kérdezett!!!” „De miért volt ez baj? Hiszen tudsz már angolul!” „Mert mindig azt mondta, hogy mondjam el a véleményemet! Mindegy, hogy nem tudom jól elmondani, akkor is mondjam el! Mert fontos. Mert az enyém.” Ugyanerre van magyar, Győrött hallott példám is, ahol a kiskölykök akaratkülönbségeit úgy oldják meg, hogy a gyermekeknek érvelni kell arról a többiek előtt, hogy miért pont azt a játékot játssza mindenki, amit ők szeretnének. Aki meggyőzőbb, annak a játékát játsszák. Másnap meg a másikét. Érvelni nemcsak szavakkal, hanem rajzzal, tánccal, vagy énekkel is lehet. Mindenkinek azzal, amiben ő a legjobb.

2. A második, óbudai óvodapedagógiai konferencián látott példáim a beszélgetés és a közös munka egyenrangúságáról szólnak. Nagyon sok magyar óvodapedagógus, ha beszéde van a gyermekkel, lehajol hozzá, avagy felülteti egy asztalra, hogy a komoly beszélgetés közben egy szinten legyenek. Hányszor is adunk fel egy előnyt, jelen esetben a magasság előnyét, a megértés és az együttműködés, az elfogadó szeretet kifejezése érdekében? Ugyanerre példa a közös zene. Ha az első szakaszt úgy játszotta az óvónénikből és a gyermekekből álló csoport, hogy a kölykök ütögették a botokat és az óvónénik furulyáztak, akkor a második szakaszban cseréltek, és ezzel is bizonyították, hogy a gyermek ugyanarra is képes, mint amire a tanár.

3. A harmadik példát a XVII. kerületi Gregor József Általános Iskolában láttam. A konferenciát köszöntő kórusból az egyik kislány rosszul lett, és megszégyenülten, sírva lement a színpadról. Odarohant hozzá a karnagynő, és mellé guggolva, átölelve vigasztalni kezdte. Így lett a kudarcból siker, a megszégyenülés törpeségéből az egyenrangúság, a „velem is megtörténhetett volna” embersége.

Minden példám kisgyermekekről szóló példa volt. Nem véletlenül. Azért fontosak a számomra az óvodai-kisiskolás példák, mert az óvoda és az iskola elejének az üzenete a jövő generációjának az egyik alapja. Mikor? Akkor, ha a kora gyermekkorban együttműködésre és demokráciára nevelt gyermekeinket nem rontjuk el később az iskolában, az egyetemen, és a családok, a munkahelyek ezen esetben csak csupa kisbetűvel írható kisbetűséletében. Hát tegyünk arról, hogy az Életünk nagybetűs, örömbetűs, az erény tekintélyét (és csak azt) tisztelő ÉLET legyen!

Válaszok (2011. január 10.)

Teljesen egyetértek „vincenzio”-val abban, hogy az öröklött vagyon mellett a nem közös és hosszútávon hasznot hozó munka tisztes hozadékából, hanem a helyzetet kihasználó, rövidtávú előnyökből kovácsolt vagyon által generált hierarchikus megkötöttségek is kárhoztatandóak. Általában is kimondható, hogy a vagyon-generálta hierarchikus megkötöttségek (szemben a képességek által szerzett vagyon mellett fellelhető erényekkel) egyaránt gátolják az együttműködést és a közösség új körülményekhez való adaptációját. Szintén teljesen egyetértek „vincenzio”-val abban, hogy a Liliomos mozgalom esetén „nem kell negatív jelenségként felfogni az óvatos csatlakozási kedvet. Lehet ez még jó is.” Pontosan ezért nem rohantam médiaműsorból médiaműsorba, nehogy egy felpörgetett csatlakozási kedv a minőség rovására menjen. „vincenzio”-nak a sorai megfontolandóak abból a szempontból is, hogy „És ha részem van az Úr Vacsorában, akkor - nekem személy szerint - nem számít, hogy miből vagy milyenből eszem vagy iszom... hanem az, hogy részem legyen benne.” Az úrvacsorás példát nem azért hoztam, mert „ki szeretném ütni” a lelkészek, atyák, tisztelendők és főtisztelendők kezéből a kelyheket. Szépek ezek, és sok esetben ősiek. Tisztelendőek. Kíváncsi voltam azonban arra, hogy a kiskehely-nagykehely kettéválasztás a blogomban írt gondolatmenetet hány emberben indította vajon el. A „Kincses Zoli”-féle kiegészítés: „a nagykehely legyen a legkisebbé, vagy az azon a héten valamilyen szempontból a legjobbé” egy fantasztikus ötlet. Zoli, nagy vagy. Nem akarnál lelkész lenni?

Hadd igeneljem vissza a hozzászólásokat abban is, hogy a „feudalizmus” csak metafora volt. Sem az elmúlt húsz évre jellemző magyar helyzetre, sem a felsorolt viselkedésformákra nem „megnevezés”. Mindkét írott okból: sem azért mert a tényleges feudalizmus alálövi, sem pedig azért mert fölé is lövi azt a megcsontosodottan hierarchikus megrögzöttséget, amit a bejegyzés bemutat. Uniohid-nak igaza van: a nemzethalál víziók nekem sem tetszettek soha. Emiatt hadd kérjem, hogy a vonatkozó mondatot értsük képletesen. Ha nem hinnék abban, hogy az ország magára talál, túlél valahogyan, nem építeném a tehetségmozgalmat évtizedek óta – és ezt a blogot sem indítottam volna el. „az elvtelen emberek a túlélők és a széplelkű emberek a vesztesek???” vincenzio által felvetett kérdése pontosan azoknak a szociális dilemmáknak a megoldása a válasz, amelyekre az előző blogtalálkozón Szabó György professzor úr olyan sok szép példát hozott. Röviden: győzhetnek a széplelkűek. Ha összefognak, ha megjelölik az elvteleneket, lásd korábbi példák.

Ki neveljen ma? (Egyetértve „vasorrú bábával”) Mi, hölgyeim és uraim, kedves blogolvasók és különösen hozzászólók: mi. Aki még nem kezdte volna el, tegye. Erre is alkalmas lesz a szerdai blogtalálkozó és az ott megjelenített önkéntes munkák sora. Hadd zárjam a sort „vincezio” soraival: „Sok-sok gyógyító szeretet kell a sebhegedéséhez, a gyógyuláshoz.” Bizony. Adjunk sokat annak, akinek tudunk. És ha csak egynek is tudtunk adni bármely nap, akkor az a nap kettőnk számára pontosan az a nap volt, amelynek az eljövetelét „vincenzio” várja. A Nagy napot kicsiben mi is elhozhatjuk. És ki tudja, lehet, hogy éppen ezekkel a „kis elhozásokkal” is épül a Nagy.