Csermely Péter blogja

Nyomtatóbarát változat

Az igazi tehetség kivételes alkotásokkal és viselkedéssel véteti észre magát. Hányszor és mennyire kivételesek egy tehetség mindennapjai? Mikor és meddig hasznos ez a kivételesség? Összeegyeztethető-e a zavarbahozóan új a harmóniával? Kell nekünk ez a luxus egy válság közepén? Érték-e az, ami nem kivételes?

A válasz kettős. A kivételességre éppen hogy egy válság közepén van a legnagyobb szükség. A válságot teremtő új helyzet új megoldásokat kíván. Az a kreativitás, ami a szokásos körülmények között azért is luxus, mert nem megbízható, egy válságban a csoport életbiztosítása lesz.

Ugyanakkor a legtöbb tehetség, a legtöbb kivételes alkotás kibontakoztatása „szürke” munkával teli napok ezreit igényli. A kivétel csak egy patikamérlegen meghatározott arányban gazdagítja az összképet a legjobban. Ez az a skálafüggetlen arány, amelyet a hálózatok vonatkozásában Barabási László  jellemzett először. Tízszer kivételesebb viselkedésből pontosan tizedannyi kell ahhoz, hogy a harmónia fennmaradjon. A mindennapi, tisztességes, minőségi munka nélkül nem alakulhat ki az a harmónia, ami nélkül csoda teremhet ugyan, de tartós jóérzés soha.

A múlt héten a Tudomány Világfóruma rendezvényén a tehetségekről beszéltem. „Európának több tehetségre lenne szüksége.” De vajon csak a kivételes tehetség viszi előre a dolgokat? A Tudomány Világfórumához alkalmazkodó kérdéssel: csak tehetségből lehet tudós? Nyilvánvalóan nem. Ahogyan a színtársulat sem csak primadonnákból áll, úgy semmilyen emberi cselekvés nem alapozhat csak a tehetségekre. Szükség van, egyre nagyobb szükség van a mindennapi, tisztességes munkára is.

A tehetség átlagon felüli képességeket hordoz. Átlagon felüliek lehetnek

• a tehetség általános képességei (memória, lényeglátás, kérdezni tudás, IQ, stb.),
• a speciális képességek (ide bármilyen tevékenységfajtát el lehet képzelni),
• az érzelmi intellektus (motiváció, konfliktuskezelés, stb.)
• vagy a kreativitás.

Mind a négy komponens a legritkább esetben egyszerre kivételes. De ha bármelyik a tehetség e négy fő alkotó eleme közül lényegesen rosszabb az átlagnál, akkor akármilyen kivételes is a többi, mégsem érvényesül.

A kiemelkedő tehetség nagyon eltér az átlagtól. Ez kivételes alkotásokhoz és nagyon sokszor kivételes viselkedéshez is vezet. Miben lehet a tehetség különleges? Sok esetben a tehetséget a „szakma” szabályainak kivételesen magas fokú ismerete és alkalmazni tudása árulja el. Az igazi tehetség azonban nemcsak mesterfokon követ, hanem meg is újít. A rendkívüli tehetség még ennél is többet tud: nemcsak új, nemcsak kreatív, hanem originális is. Az általa teremtett új olyan irányban új, ami messze van minden olyan iránytól, amit akárki más elképzelt, vagy elképzelhetett volna. Ehhez persze tudni és érezni kell mindent, amit a többiek tudtak, tudnak, tudhatnak vagy tudni fognak.

Esterházy Péter az „Utazás a tizenhatos mélyére” c. könyvében így emlékszik vissza arra, amikor Hidegkuti Nándorral focizott egy csapatban:

„…megadta az Ég, hogy egy alkalommal együtt focizhattam a nagy Hidegkutival, Puskás és Bozsik mellett az aranycsapat harmadik zsenijével. Itt lakik (lakott) a szomszédunkban, és ő mint nagyapa, én mint apa voltunk ugyanannak a focicsapatnak a tagjai egy év végi szülők és tanárok kontra diákok meccsen. Ő akkor már túl volt a hatvanon, de még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam, a már említett nívójú, de valóságos futballista rutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, mert az adott helyzetben ez a legjobb, akkor ő, mondjuk, lépett egyet hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz, egy unserenier ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön egy másik, új teret, amelynek új esélyeit azután már én is fölismertem, vagyis csak oda kellett neki passzolnom, és gól.”

A tehetség eredetisége néha csak egy nagyon-nagyon apró mozzanatban érhető tetten. Példaként Mozartot, legkedvesebb zeneszerzőim egyikét hozom. Elképesztő az a játékosság, amellyel Mozart akár a világ legnagyobb szenvedését is meg tudja jeleníteni. A formába szorított váratlanság nála olyan tökélyhez vezet, amelynek a tisztaságán csak mélyen megrendülni lehet. Ez is fokozható.

Jandó Jenő előadásában sokszor és nagy kedvvel hallgattam meg Mozart összes zongoraversenyét. A B-dúr zongoraverseny különösen tetszett. Nem értettem, hogy miért pont ez tetszik, és miért ennyire? Meghallgattam sokszor. Rájöttem, hogy a titok az első tételben rejlik, a kadenciában, amikor a zongora magára marad. Ezt meghallgattam külön vagy hatszor megint. Rájöttem arra, hogy egyetlen taktus a titok hordozója. Ezt újfent meghallgattam párszor. Csak ekkor jöttem rá végleg, hogy mi a titok. Jandó Jenő nem lépett be akkor, amikor mindenki belépett. Kivárt. Fél másodpercnél is kevesebbet várt csak ki, de ezzel egy olyan feszültség keletkezett a mű egyik kulcsfontosságú pontján, amely kisugárzott a mű egészére, és csodát varázsolt abból, ami másnál csak szép volt. Egyetlen tört másodpercnyi semmi. A kivételes tehetséghez ennyi is lehet elég.

Van Jandó Jenő példázatának még egy olvasata: nemcsak a cselekvés, hanem a „nem-cselekvés” is lehet kivételes. A mai, túlcselekvéses korunkban ez különösen fontos üzenet. Abban a korban, amikor mindenki mindent megtesz, amit egyáltalán megtehet, ha valamit, amit megtehetnénk ugyan, mégsem teszünk meg, az ettől különleges lesz.
•    Egy eszeveszetten rohanó korban a meditáció, az átgondoltság is különleges.
•    Egy felszínes korban a mélység különleges.
•    Egy lélektelen korban a lélek és a lélekkel való közösségkeresés különleges.
•    Egy kevés mértékkel és normalitással bíró korban a józanság, és a normalitás is különleges.
Örülhetünk. A tehetség relatív fogalom. Az átlaghoz kell mérni. Ha az átlag sekély, az elfogadható lesz a különleges. A ma tehetségéhez első körben a kevés is elég. De olyan kort élünk, hogy ennek a kevésnek az elérése is elképesztően nehéz.

Ki veszi észre a kivételeket? Melyik szülő veszi észre, hogy a gyermeke különleges kincseket hordoz magában? Olyanokat, amelyek fejlesztésére a szülő már sokszor képtelen. Melyik tanár alkalmas a tehetségek azonosítására az osztályában? Azok tudják a tehetségeket azonosítani, akik nem félnek a szokatlantól, akik a váratlant nem sorscsapásként, hanem örömként, saját fejlődését is elősegítő újdonságként élik meg. Egy tehetséges ember minden vele foglalkozót gazdagít. Miért? Mert nem lehet szokványosan viszonyulni hozzá. A kreativitásra csak kreativitás lehet a válasz. A tehetség mellett mi is tehetségesebbek leszünk. Ezért érdemes elviselni azokat a viselkedésbeli furcsaságokat, amellyel a tehetség igen sokszor együtt jár.

Hányszor és mennyire kivételesek egy tehetség mindennapjai? A tehetség élete nem villámcsapások sorozata, ahol rendkívüli pillanatot rendkívüli pillanat követ. A tehetség is eszik, alszik, és közben – uram bocsá’ – esetleg horkolhat is. A tehetség a hordozójának nagy teher. A tehetség ígéretének a kibontakoztatása „szürke”, munkával teli napok ezreit igényli. A virtuozitáshoz tízezer óra gyakorlás a belépő. Az ötlettől a megvalósulásig igen sokszor hosszú és keserves út vezet.

Mikor és meddig hasznos a kivételesség? Összeegyeztethető-e a zavarbahozóan új a harmóniával? Kell nekünk ez a luxus egy válság közepén? Érték-e az, ami nem kivételes? A válasz e kérdésekre kettős. Normális helyzetben a kreativitás sok esetben valóban luxus. Ha a jól begyakorolt válasz hatékony megismétlése fontos, a kreatív megoldások csak zavart okoznak. Valószínűleg kevesen örülnének egy olyan kreatív taxisofőrnek, avagy sebésznek, aki rajtuk próbálná ki legújabb ötletét. A kreatív beosztott megbízhatatlan, mert ahelyett, hogy felvinné az igazgatóságra a kezébe nyomott szerződést, egy új megoldás jutott az eszébe arra, hogy hogyan kell felturbózni a vállalati servert, és elmegy kipróbálni. Mindezzel a cég nyer egy jobb servert, de a várva várt üzlet tönkremegy, azaz a felturbózott servert nincs mire használni már.

A kivételességre egy válság közepén van a legnagyobb szükség. Az új helyzetben a begyakorolt megoldások nem alkalmazhatóak. Előre nem tudhatom, hogy az új helyzet miben és hogyan lesz új. Így az a kreativitás, ami egy átlagos helyzetben megtűrt luxus, egy válságban a csoport legfontosabb életbiztosítása lesz.

Ugyanakkor a kivétel csak egy patikamérlegen meghatározott arányban gazdagítja az összképet a legjobban. Ez az a skálafüggetlen arány, amelyet a hálózatok vonatkozásában Barabási Albert-László jellemzett először. Az időben bekövetkező események gyakoriságának skálafüggetlensége (amelyet már Benoit Mandelbrot is leírt) igen egyszerűsített megfogalmazásban azt jelenti, hogy tízszer kivételesebb viselkedésből pontosan tizedannyi kell ahhoz, hogy a harmónia fennmaradjon. A harmónia skálafüggetlen jellege az elénktáruló tájképeken mérhető fel igazán, ahol a jobboldali agyfélteke egy szemvillanás alatt integrálja a látottakat, és bevetíti a tudatos agyba, hogy ami látunk az „szép”. Ha a kép csupa egyforma elemet tartalmaz (lásd: lakótelepek sorházai) akkor nem kellemes. Ha kicsi és nagy formák éppen skálafüggetlen változatosságban elegyednek, akkor lesz a látvány harmonikus.

Mi lesz azzal, aki csak második? Nagyon sok tehetségfajtában (és itt messze nem csak a sportra gondolok, hanem a művészetek mellett számos tudományterületre, így például a matematikára és a fizikára is) a közgondolkodásban csak a zseni és selejt kategória létezik. Aki nem zseni, az selejt. Pedig a skála e területeken is folyamatos. A kevésbé kivételes teljesítmény nemcsak azért jó, mert e háttér nélkül nem születhetne meg az, ami kivételes, hanem önmagában is érték. Különlegesen nagy érték lehet akkor, ha nem a kivételes árnyékában, hanem egy más területen próbálhatja ki magát. Ezért, ezért is kell a tehetségeinknek rengeteg utat mutatni, és minden sikerüket visszaigazolni idejekorán. Annak a tudatosítása, hogy a világban nem egyetlen skála van, hanem sok milliárd, nemcsak nagyszerű emberek sokaságát menti meg attól, hogy selejtnek tartsák magukat, hanem nagyon sok értéket is teremt.

A harmónia fenti kritériumát úgy fordíthatom le a tehetség kivételességére, hogy a mindennapi, tisztességes, minőségi munka nélkül nem alakulhat ki az a harmónia, ami nélkül a tehetség ámulatot gerjeszthet ugyan, de tartós jóérzést soha. A jóérzésünket, örömünket és boldogságunkat a „csak” tisztességesen, jól elvégzett munka sokkal inkább meghatározza, mint a csoda. Mindkettőre szükségünk van. A megfelelő arányban, amelyben a tehetség kivételes alkotása természetszerűen ritka, és a tisztességes munka szép eredménye gyakori. Bárcsak tényleg gyakori lenne…
 

Válaszok (1)

A tehetség környezetének a fontosságáról már az előző blogbejegyzés második válaszában írtam. Teljesen egyetértek „farkasa”-val abban, hogy a tehetség leírása egyezik az Államférfi, azaz a jó politikus leírásával. Meg még sok minden mással. A tudományos kutatásról szóló egyetemi előadássorozatom első, szeptemberi előadásán szoktunk azzal eljátszani, hogy milyen a jó kutató. Össze is gyűlik egy hosszú lista: kreatív, kitartó, precíz, becsületes, érdeklődő, stb. stb. Aztán mindig felhívom a figyelmet arra, hogy pontosan ugyanez a lista lenne érvényes a jó anyára, apára, szeretőre – és a jelenlegi példázat szerint az Államférfira is. Miért van ez így? Azért mert mindegyik Ember. Vigyázat! Nem kis e-vel ember, hanem nagy E-vel Ember. Mi a különbség? A mérce. Aki kutató, aki Államférfi, aki tehetség, az mind elöl megy. Egyedül van, mert új úton kell, hogy járjon. Új úton járni nehéz. Nagyon egészséges jellemet kíván. Aki elöl van, azt nehezebb kiigazítani, mint aki a csoport közepén menetel. Ő példát ad és nem példát követ. Jogosak tehát a nagyobb elvárások iránta. De hogyan jön ide a fentebb említett anya, apa, vagy éppen a szerető? Az intenzitás miatt. A szülő, a partner – ha tényleg az – nem félvállról teszi a dolgát. Példát ad, jelen van, a legjobbat nyújtja magából, amit csak tud.

És itt értünk vissza az első két blogbejegyzés közös lényegéhez. Bármilyen helyzetben példát adunk, és a legjobbat kell, hogy nyújtsuk magunkból, amit csak tudunk. Mindig. Az életünk nehéz sora, a tehetségünk kibontásának egyik emberpróbálóan nehéz feladata pontosan az, hogy megtaláljuk azokat a helyzeteket, ahol a tőlünk telhető legjobbra képesek vagyunk.

A válaszom végén hadd idézzek „smithi19”-től: „de mégis különcnek érzem magam … mert olyan dolgokat látok meg, amit éppenséggel egy államférfi nem tudna.” Bizony, a tehetség éppen azért ezerféle, mert ezerféle módon lehet mást látni ugyanabban. Ennek egy nagyon szép példázata a vak emberek esete az elefánttal, akik ugyanazt az elefántot nagyon sokféleképpen írták le attól függően, hogy éppen melyik részét fogták meg véletlenül. De a tehetség ennél többet tud. A tehetség nem egyszerűen mást lát, mint a többiek, hanem nagyon mást. Ettől lesz különc. Pontosan úgy, ahogyan „smithi19” írja.