A kiválóság határai: a mindennapi munka dicsérete
Avagy: Hogyan gazdagíthatja a tehetség igazán az összképet?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Az igazi tehetség kivételes alkotásokkal és viselkedéssel véteti észre magát. Hányszor és mennyire kivételesek egy tehetség mindennapjai? Mikor és meddig hasznos ez a kivételesség? Összeegyeztethető-e a zavarbahozóan új a harmóniával? Kell nekünk ez a luxus egy válság közepén? Érték-e az, ami nem kivételes?

A válasz kettős. A kivételességre éppen hogy egy válság közepén van a legnagyobb szükség. A válságot teremtő új helyzet új megoldásokat kíván. Az a kreativitás, ami a szokásos körülmények között azért is luxus, mert nem megbízható, egy válságban a csoport életbiztosítása lesz.

Ugyanakkor a legtöbb tehetség, a legtöbb kivételes alkotás kibontakoztatása „szürke” munkával teli napok ezreit igényli. A kivétel csak egy patikamérlegen meghatározott arányban gazdagítja az összképet a legjobban. Ez az a skálafüggetlen arány, amelyet a hálózatok vonatkozásában Barabási László  jellemzett először. Tízszer kivételesebb viselkedésből pontosan tizedannyi kell ahhoz, hogy a harmónia fennmaradjon. A mindennapi, tisztességes, minőségi munka nélkül nem alakulhat ki az a harmónia, ami nélkül csoda teremhet ugyan, de tartós jóérzés soha.


A múlt héten a Tudomány Világfóruma rendezvényén a tehetségekről beszéltem. „Európának több tehetségre lenne szüksége.” De vajon csak a kivételes tehetség viszi előre a dolgokat? A Tudomány Világfórumához alkalmazkodó kérdéssel: csak tehetségből lehet tudós? Nyilvánvalóan nem. Ahogyan a színtársulat sem csak primadonnákból áll, úgy semmilyen emberi cselekvés nem alapozhat csak a tehetségekre. Szükség van, egyre nagyobb szükség van a mindennapi, tisztességes munkára is.

A tehetség átlagon felüli képességeket hordoz. Átlagon felüliek lehetnek

  • a tehetség általános képességei (memória, lényeglátás, kérdezni tudás, IQ, stb.),
  • a speciális képességek (ide bármilyen tevékenységfajtát el lehet képzelni),
  • az érzelmi intellektus (motiváció, konfliktuskezelés, stb.)
  • vagy a kreativitás.

Mind a négy komponens a legritkább esetben egyszerre kivételes. De ha bármelyik a tehetség e négy fő alkotó eleme közül lényegesen rosszabb az átlagnál, akkor akármilyen kivételes is a többi, mégsem érvényesül.

A kiemelkedő tehetség nagyon eltér az átlagtól. Ez kivételes alkotásokhoz és nagyon sokszor kivételes viselkedéshez is vezet. Miben lehet a tehetség különleges? Sok esetben a tehetséget a „szakma” szabályainak kivételesen magas fokú ismerete és alkalmazni tudása árulja el. Az igazi tehetség azonban nemcsak mesterfokon követ, hanem meg is újít. A rendkívüli tehetség még ennél is többet tud: nemcsak új, nemcsak kreatív, hanem originális is. Az általa teremtett új olyan irányban új, ami messze van minden olyan iránytól, amit akárki más elképzelt, vagy elképzelhetett volna. Ehhez persze tudni és érezni kell mindent, amit a többiek tudtak, tudnak, tudhatnak vagy tudni fognak.


Esterházy Péter az „Utazás a tizenhatos mélyére” c. könyvében így emlékszik vissza arra, amikor Hidegkuti Nándorral focizott egy csapatban:

„…megadta az Ég, hogy egy alkalommal együtt focizhattam a nagy Hidegkutival, Puskás és Bozsik mellett az aranycsapat harmadik zsenijével. Itt lakik (lakott) a szomszédunkban, és ő mint nagyapa, én mint apa voltunk ugyanannak a focicsapatnak a tagjai egy év végi szülők és tanárok kontra diákok meccsen. Ő akkor már túl volt a hatvanon, de még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam, a már említett nívójú, de valóságos futballista rutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, mert az adott helyzetben ez a legjobb, akkor ő, mondjuk, lépett egyet hátra, épeszű ember, aki ért a futballhoz, egy unserenier ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön egy másik, új teret, amelynek új esélyeit azután már én is fölismertem, vagyis csak oda kellett neki passzolnom, és gól.”


A tehetség eredetisége néha csak egy nagyon-nagyon apró mozzanatban érhető tetten. Példaként Mozartot, legkedvesebb zeneszerzőim egyikét hozom. Elképesztő az a játékosság, amellyel Mozart akár a világ legnagyobb szenvedését is meg tudja jeleníteni. A formába szorított váratlanság nála olyan tökélyhez vezet, amelynek a tisztaságán csak mélyen megrendülni lehet. Ez is fokozható.

 

Jandó Jenő előadásában sokszor és nagy kedvvel hallgattam meg Mozart összes zongoraversenyét. A B-dúr zongoraverseny különösen tetszett. Nem értettem, hogy miért pont ez tetszik, és miért ennyire? Meghallgattam sokszor. Rájöttem, hogy a titok az első tételben rejlik, a kadenciában, amikor a zongora magára marad. Ezt meghallgattam külön vagy hatszor megint. Rájöttem arra, hogy egyetlen taktus a titok hordozója. Ezt újfent meghallgattam párszor. Csak ekkor jöttem rá végleg, hogy mi a titok. Jandó Jenő nem lépett be akkor, amikor mindenki belépett. Kivárt. Fél másodpercnél is kevesebbet várt csak ki, de ezzel egy olyan feszültség keletkezett a mű egyik kulcsfontosságú pontján, amely kisugárzott a mű egészére, és csodát varázsolt abból, ami másnál csak szép volt. Egyetlen tört másodpercnyi semmi. A kivételes tehetséghez ennyi is lehet elég.


Van Jandó Jenő példázatának még egy olvasata: nemcsak a cselekvés, hanem a „nem-cselekvés” is lehet kivételes. A mai, túlcselekvéses korunkban ez különösen fontos üzenet. Abban a korban, amikor mindenki mindent megtesz, amit egyáltalán megtehet, ha valamit, amit megtehetnénk ugyan, mégsem teszünk meg, az ettől különleges lesz.
•    Egy eszeveszetten rohanó korban a meditáció, az átgondoltság is különleges.
•    Egy felszínes korban a mélység különleges.
•    Egy lélektelen korban a lélek és a lélekkel való közösségkeresés különleges.
•    Egy kevés mértékkel és normalitással bíró korban a józanság, és a normalitás is különleges.
Örülhetünk. A tehetség relatív fogalom. Az átlaghoz kell mérni. Ha az átlag sekély, az elfogadható lesz a különleges. A ma tehetségéhez első körben a kevés is elég. De olyan kort élünk, hogy ennek a kevésnek az elérése is elképesztően nehéz.

Ki veszi észre a kivételeket? Melyik szülő veszi észre, hogy a gyermeke különleges kincseket hordoz magában? Olyanokat, amelyek fejlesztésére a szülő már sokszor képtelen. Melyik tanár alkalmas a tehetségek azonosítására az osztályában? Azok tudják a tehetségeket azonosítani, akik nem félnek a szokatlantól, akik a váratlant nem sorscsapásként, hanem örömként, saját fejlődését is elősegítő újdonságként élik meg. Egy tehetséges ember minden vele foglalkozót gazdagít. Miért? Mert nem lehet szokványosan viszonyulni hozzá. A kreativitásra csak kreativitás lehet a válasz. A tehetség mellett mi is tehetségesebbek leszünk. Ezért érdemes elviselni azokat a viselkedésbeli furcsaságokat, amellyel a tehetség igen sokszor együtt jár.

Hányszor és mennyire kivételesek egy tehetség mindennapjai? A tehetség élete nem villámcsapások sorozata, ahol rendkívüli pillanatot rendkívüli pillanat követ. A tehetség is eszik, alszik, és közben – uram bocsá’ – esetleg horkolhat is. A tehetség a hordozójának nagy teher. A tehetség ígéretének a kibontakoztatása „szürke”, munkával teli napok ezreit igényli. A virtuozitáshoz tízezer óra gyakorlás a belépő. Az ötlettől a megvalósulásig igen sokszor hosszú és keserves út vezet.

Mikor és meddig hasznos a kivételesség? Összeegyeztethető-e a zavarbahozóan új a harmóniával? Kell nekünk ez a luxus egy válság közepén? Érték-e az, ami nem kivételes? A válasz e kérdésekre kettős. Normális helyzetben a kreativitás sok esetben valóban luxus. Ha a jól begyakorolt válasz hatékony megismétlése fontos, a kreatív megoldások csak zavart okoznak. Valószínűleg kevesen örülnének egy olyan kreatív taxisofőrnek, avagy sebésznek, aki rajtuk próbálná ki legújabb ötletét. A kreatív beosztott megbízhatatlan, mert ahelyett, hogy felvinné az igazgatóságra a kezébe nyomott szerződést, egy új megoldás jutott az eszébe arra, hogy hogyan kell felturbózni a vállalati servert, és elmegy kipróbálni. Mindezzel a cég nyer egy jobb servert, de a várva várt üzlet tönkremegy, azaz a felturbózott servert nincs mire használni már.

A kivételességre egy válság közepén van a legnagyobb szükség. Az új helyzetben a begyakorolt megoldások nem alkalmazhatóak. Előre nem tudhatom, hogy az új helyzet miben és hogyan lesz új. Így az a kreativitás, ami egy átlagos helyzetben megtűrt luxus, egy válságban a csoport legfontosabb életbiztosítása lesz.

Ugyanakkor a kivétel csak egy patikamérlegen meghatározott arányban gazdagítja az összképet a legjobban. Ez az a skálafüggetlen arány, amelyet a hálózatok vonatkozásában Barabási Albert-László jellemzett először. Az időben bekövetkező események gyakoriságának skálafüggetlensége (amelyet már Benoit Mandelbrot is leírt) igen egyszerűsített megfogalmazásban azt jelenti, hogy tízszer kivételesebb viselkedésből pontosan tizedannyi kell ahhoz, hogy a harmónia fennmaradjon. A harmónia skálafüggetlen jellege az elénktáruló tájképeken mérhető fel igazán, ahol a jobboldali agyfélteke egy szemvillanás alatt integrálja a látottakat, és bevetíti a tudatos agyba, hogy ami látunk az „szép”. Ha a kép csupa egyforma elemet tartalmaz (lásd: lakótelepek sorházai) akkor nem kellemes. Ha kicsi és nagy formák éppen skálafüggetlen változatosságban elegyednek, akkor lesz a látvány harmonikus.



Mi lesz azzal, aki csak második? Nagyon sok tehetségfajtában (és itt messze nem csak a sportra gondolok, hanem a művészetek mellett számos tudományterületre, így például a matematikára és a fizikára is) a közgondolkodásban csak a zseni és selejt kategória létezik. Aki nem zseni, az selejt. Pedig a skála e területeken is folyamatos. A kevésbé kivételes teljesítmény nemcsak azért jó, mert e háttér nélkül nem születhetne meg az, ami kivételes, hanem önmagában is érték. Különlegesen nagy érték lehet akkor, ha nem a kivételes árnyékában, hanem egy más területen próbálhatja ki magát. Ezért, ezért is kell a tehetségeinknek rengeteg utat mutatni, és minden sikerüket visszaigazolni idejekorán. Annak a tudatosítása, hogy a világban nem egyetlen skála van, hanem sok milliárd, nemcsak nagyszerű emberek sokaságát menti meg attól, hogy selejtnek tartsák magukat, hanem nagyon sok értéket is teremt.

A harmónia fenti kritériumát úgy fordíthatom le a tehetség kivételességére, hogy a mindennapi, tisztességes, minőségi munka nélkül nem alakulhat ki az a harmónia, ami nélkül a tehetség ámulatot gerjeszthet ugyan, de tartós jóérzést soha. A jóérzésünket, örömünket és boldogságunkat a „csak” tisztességesen, jól elvégzett munka sokkal inkább meghatározza, mint a csoda. Mindkettőre szükségünk van. A megfelelő arányban, amelyben a tehetség kivételes alkotása természetszerűen ritka, és a tisztességes munka szép eredménye gyakori. Bárcsak tényleg gyakori lenne…
 

 

Válaszok (1)



A tehetség környezetének a fontosságáról már az előző blogbejegyzés második válaszában írtam. Teljesen egyetértek „farkasa”-val abban, hogy a tehetség leírása egyezik az Államférfi, azaz a jó politikus leírásával. Meg még sok minden mással. A tudományos kutatásról szóló egyetemi előadássorozatom első, szeptemberi előadásán szoktunk azzal eljátszani, hogy milyen a jó kutató. Össze is gyűlik egy hosszú lista: kreatív, kitartó, precíz, becsületes, érdeklődő, stb. stb. Aztán mindig felhívom a figyelmet arra, hogy pontosan ugyanez a lista lenne érvényes a jó anyára, apára, szeretőre – és a jelenlegi példázat szerint az Államférfira is. Miért van ez így? Azért mert mindegyik Ember. Vigyázat! Nem kis e-vel ember, hanem nagy E-vel Ember. Mi a különbség? A mérce. Aki kutató, aki Államférfi, aki tehetség, az mind elöl megy. Egyedül van, mert új úton kell, hogy járjon. Új úton járni nehéz. Nagyon egészséges jellemet kíván. Aki elöl van, azt nehezebb kiigazítani, mint aki a csoport közepén menetel. Ő példát ad és nem példát követ. Jogosak tehát a nagyobb elvárások iránta. De hogyan jön ide a fentebb említett anya, apa, vagy éppen a szerető? Az intenzitás miatt. A szülő, a partner – ha tényleg az – nem félvállról teszi a dolgát. Példát ad, jelen van, a legjobbat nyújtja magából, amit csak tud.

És itt értünk vissza az első két blogbejegyzés közös lényegéhez. Bármilyen helyzetben példát adunk, és a legjobbat kell, hogy nyújtsuk magunkból, amit csak tudunk. Mindig. Az életünk nehéz sora, a tehetségünk kibontásának egyik emberpróbálóan nehéz feladata pontosan az, hogy megtaláljuk azokat a helyzeteket, ahol a tőlünk telhető legjobbra képesek vagyunk.

A válaszom végén hadd idézzek „smithi19”-től: „de mégis különcnek érzem magam … mert olyan dolgokat látok meg, amit éppenséggel egy államférfi nem tudna.” Bizony, a tehetség éppen azért ezerféle, mert ezerféle módon lehet mást látni ugyanabban. Ennek egy nagyon szép példázata a vak emberek esete az elefánttal, akik ugyanazt az elefántot nagyon sokféleképpen írták le attól függően, hogy éppen melyik részét fogták meg véletlenül. De a tehetség ennél többet tud. A tehetség nem egyszerűen mást lát, mint a többiek, hanem nagyon mást. Ettől lesz különc. Pontosan úgy, ahogyan „smithi19” írja.
 

Megosztás

Hozzászólások

Nagyon remek, igazán gondolatébresztő írás! Hogy milyen gondolatokat ébreszt, az már az Olvasótól, az Olvasó gondolati szemüvegétől függ, amit azért tartok fontosnak leszögezni, mert nekem például végig az motoszkált a fejemben a bejegyzés olvasása közben, hogy a Tehetség jellemzése akár egy az egyben megfeleltethető az Államférfi leírásának. Bárki könnyen azt mondhatja persze, hogy ez csak azért van, mert az Államférfi tulajdonképpen nem más, mint egy tehetséges politikus vagy még inkább: a politikában tehetséges ember. Nehéz az állítással vitatkozni, mégis engedjék meg/engedjétek meg, hogy néhány perc erejéig mint sui generis, semmihez sem fogható jelenségként gondolkozzak az Államférfiról. Hogy az Államférfi kirívóan ritka, különleges jelenség, abban bizonyára mindenki egyetért. Ritka, különösen akkor, ha feltételezzük, hogy aki rendelkezik az összes szükséges tulajdonsággal, abból Államférfi is lesz (értelmezési tartomány a demokratikus államok halmaza). Különleges pedig azért, mert egyformán átlagon felüli mértékben kell hogy rendelkezzen a tehetségre jellemző valamennyi képességgel. Általános képességei (úgy mint memória, lényeglátás, kérdezni tudás) vitán felül állnak, érzelmi intellektusának magas foka (konfliktuskezelés, problémamegoldás, meggyőzés) nélkül e jelenségrőlnem is beszélhetnénk, kreativitására az egyedi eseteken túl a mindennapokban is nagy szüksége van, speciális képességeire pedig az jellemző, hogy mindenhez ért valamennyire. (Ezt a szkeptikusok – igazságtalanul – úgy fordítják, hogy Ő az, aki nem ért semmihez, mások azonban úgy vélik, a sokoldalúság képezi bölcsessége alapját. E képességeken túl két fontos tulajdonság jellemzi, s teszi egyedivé az Államférfit. Egyrészt a cél és feladat iránti elkötelezettség, vagyis a mindenek felett álló, ám agresszivitás nélküli küldetéstudat, amely életének valamennyi pillanatában jelen van, és cselekvéseinek (vagy nem-cselekvéseinek) mozgatórugóját jelenti, másrészt pedig az a személyes integritás, mely lehetővé teszi, hogy az Államférfi egyszerre legyen empatikus humán- és társadalompolitikus, racionális reálpolitikus és közgazdász, valamint értékeket és érzelmeket közvetítő művész. Végül már csak egy kritérium maradt – ahogy a blog szerzője is felhívta rá a figyelmet –: mindezen felsorolt tulajdonságok és képességek a lehető legnagyobb harmóniában léteznek egymás mellett, egymásban. Az én konklúzóm az, hogy több tehetségre, és több államférfira lenne szükségünk. "Belülről vezérelt emberekre a kívülről vezérelt emberek korában."
Érdekes, nekem eszembe nem jutott a politika, valahogy nem asszociálok rá a tehetség szóról! Viszont teljesen egyetértek Farkasá-val, valóban ilyen az idealizált Államférfi. Annyit fűznék még a cikkhez, hogy rengeteget számít szerintem a tehetséges ember környezete. Mert nem mindegy, hogy tisztelik a szemléletéért, lelkességéért, ezáltal motiválódik, vagy éppen frusztrálva is lehet, hisz ő maga sem tartja fontosnak értékeit, mással foglalkozik vagy kell foglalkoznia, esetleg irigykednek rá, nem elég akaratos, talpraesett. Sokan veszhettek már el így a "többiek" között, ahelyett, hogy kiemelkedtek volna. Igen, kell a harmónia, azt nevezzük rendes kerékvágásnak, amikor szépen mindenki végzi a dolgát, szorgoskodik, nem fordít fel mindent, mert homlokon csókolta a múzsa, és lehet semmi se lesz belőle, de nem nyugszik, míg ki nem derít mindent és teljesen más utakat jár be. De mégis, ez fejleszt, ez visz előre, ez nyit meg új utakat nem csak maga, hanem a világ előtt is! Szükségünk van rájuk. Csak néha elvárjuk,hogy ők oldjanak meg mindent. Együttműködés! Tehetség és átlagember nem ellentétetek, inkább fokozatok! Szerintem nem kéne ekkora határvonalat húzni a kettő közé!
Megérzéseim szerint nem kell ahhoz államférfinak lennünk, hogy tehetségesek, vagy éppenséggel különcök legyünk. Különcnek lenni jó dolog, mert olyan dolgokat tudunk megtapasztalni, észrevenni, amit a másik ember éppenséggel nem tud. És nem csupán a tudás a kincs...az az igazi, mikor a tehetség párosul azzal, amit nagyon sok ember nem tud: észrevenni az élet "apró" örömeit. Én nem vagyos sem politikus, sem államférfi, sőt nem is szeretnék, nem is tudnék, de mégis különcnek érzem magam. Különcnek, mert olyan dolgokat látok meg, amit éppenséggel egy államférfi nem tudna. Nem minden a tudományról szól. Egy igazi tudós attól nagy, hogy az életben is megállja a helyét, és nem csak 2 pipettázás között, vagy egy transzfekció összeállítása közben. Tehetség: jó szó, bár nehéz értelmezni. A tehetség mindenkiben megvan, csak épp nem tudják kihasználni. Minden emberben van egy hatalmas nagy kincs, az a 4 tizednyi különbség a genomunkban, ami ilyen csodálatossá és különbözővé tesz minden embert. Meg kellene tanulniuk az embereknek hosszú távra is tervezniük, és nem csak a rosszat észrevenni. Ha minden nap azon gondolkozunk, hogy milyen rossz az életünk, előbb-utóbb beleszürkülünk, belefásulunk, és ebből adódóan soha nem leszünk különc emberek...Igen is észre kell venni minden apróságot, tudni kell a szavak mögé látni, és ha már valaki ezt megteszi, máris tehetségesnek mondhatja magát, mert megfelelt az élet vizsgáján....mert megtanult élni...
Azt hiszem, a tehetség problémája nem értelmezhető a Maslow-piramis egy bizonyos szintje alatt. Nem a megléte, hanem a működése, hatása. Biztos vagyok benne, hogy nem a legtehetségesebb tizenegy adja a nemzeti válogatottat, ahogyan az is biztos, hogy az országgyűlésünk sem a legtehetségesebb politikusokat tömöríti. Úgy tűnik nekem, érvényre jutni ma bármiben is nagyobb részt a pozicionálástól függ, mintsem a hozzáadott értéktől. Vagyis nem látok függvényszerű összefüggést aközött, ki milyen tehetséges illetve ki milyen arányban hat a közösségre, társadalomra. Nagyon időszerű ez a poszt és a kérdésfelvetés, mert még csak nem is abba az irányba megyünk, ahol a tehetség és az érvényesség rendszerszerűen találkozhatna. Ami engem illet, még mindig hiányzik nekem a konszenzus arról, mit is tekinthetünk értéknek. Valamit, ami eladható? Akkor baj van, mert furcsa tengerészek fogják majd be a vitorlájukba a tehetséges szeleket. Vagy lehet érték valami olyan is, amiből valaki más nem gazdagodhat meg? Érdekes lenne összevetni a két szót is: "tehetség" és "tehetősség". Melyik számít inkább? Együtt járnak-e? És mi köze az egésznek az "érdek" fogalmához? Szóval ott az a Maslow-piramis, meg itt a mi társadalmunk, ami a piramis egyre alsóbb szintjeire tolja társadalmi interakciókat. Olyan mérvű kompetenciakülönbség van már két találomra kiválasztott ember között, hogy az értelmes és hatékony kommunikáció kerül veszélybe. Eközben úgy érzem, működés helyett készenlét van - helyet kellene találni egymásnak, hogy a készenlétből működés lehessen. Ehelyett mi feltorlódtunk itt, "szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát", és nem tudunk társadalmi szinten mit kezdeni egy óriási potenciállal. Kínban született feltételeket szabunk az érvényesülésnek, okosan egyensúlyozó érdekek mentén a közjóval köszönőviszonyban sem lévő látszatmegoldások születnek, miközben a motiváció tömeges szinten egyre önzőbb és egyre gyengébb lesz. És amikor a készenlétben lévők közül azok, akik megtehetik, a saját társadalmukon kívül keresik a működés feltételeit (külföld ugye), tulajdonképpen be lett ismerve a kudarc. Ezek, tudom, olyan "negatív" dolgok (bár én azt gondolom, nem ez a negatív, hanem ahogy reagálunk rá), de szembe kellene nézni néhány defektussal, hogy ne légüres térben, alaptalanul fogjunk hozzá egy igen fontos probléma megoldásához. Ehhez kell ám tehetség...
Elöször is szeretnek gratulalni a bloghoz!
A legutobbi hozzaszolasra (Baráti Péter hozzaszolasara) szeretnek reagalni, mely a vegen (zarojelben) emliti a tehetseg kulfoldre "vandorlasat". Mint jelenleg is kulföldön elö es dolgozo doktorandusz szeretnem leirni, hogy az en szemszogemböl, hogy nez ki ez a dolog.
Egyetertek azzal, hogy ha a "keszenletben levök" tendencia szerüen "a saját társadalmukon kívül keresik a működés feltételeit", az a kudarc beismerese. Ugyanakkor nem hiszem, hogy összessegeben "rossznak" kellene tekinteni, ha fiatalok nehany evet vagy akar hosszabb idöt külföldön töltenek. Nagyban hozzajarulhatnak Magyarorszag "felfrissulesehez", "gazdagodasahoz", ahhoz, hogy a "vilagban", mint halozatban a "Magyarorszag" entitazs szorosabb kapcsolatokat epitsen ki, amely kesöbb a tudomany, müveszet de talan a gazdasag szamara is potencialis elönyöket tartogat: hiszem, hogy a nyitottsag, mas orszagokkal valo együttmüködes politikaja sokkal sikeresebb es "boldogitobb" politika, mint a bezarkozase. Ma, a hatarnyitas es a vasfüggöny ledöntese utan husz evvel (ez egy kozos europai sikertörtenet, amiben Magyarorszag is kulcsszerepet vallalt, amire azota is buszkek lehetünk!), ma, az internet, email, skype..., az internetes es muholdas radiok es televiziok koraban, a külföldi tartozkodas nem jelenti a magyar közössegtol valo vegleges elszakadast. (Ez peldaul az 1956-ban disszidalt magyarok eseteben nem igy volt!) En azt hiszem, hogy a külföldön elö magyarok reven Magyarorszag sokat tanulhat: nem csak a hetköznapok soran (külfödön) jol bevalt modszerekbol, eljarasokbol; hanem mas orszagok hibaibol is, mert turistakent lehet, hogy sokminden tokeletesnek tunik egy-egy nyugati orszagban, de aki kicsit tobb idot tolt es/vagy alaposabban figyel, hamar rajohet, hogy ez nem igy van, es ugye mas hibajabol tanul az okos! :-)

Jól összeszedett, gondos és lelkes írás, örülök, hogy blog írásra adta a fejét, kedves Péter :) Köszönjük!

Szeretnék egyetlen másik megvilágítást adni az amúgy már lényegében megírt gondolatokhoz, azon belül is a tehetség érvényesüléséhez. Szeretnék kicsit mesterségesen szétválasztani két dolgot miszerint: a tehetség lényegében passzív jellemzők összessége, és emellett van még valami aktív jellegű és lényeges dolog: a tudatos döntés és a szándék, a vasakarat.

A tehetség okozta különbség már nagyon korán kiderül, és feszültséget okoz. Hogy ezt ki hogyan dolgozza fel az öntudata eléréséig, az nagyon számít, és itt jön be a képbe a környezet felelőssége, hogy lehetőleg ne egy szellemileg, érzelmileg sérült figurát alakítson ki ezekből a nem ritkán igen érzékeny emberekből.

Azonban amint a tehetség eléri az öntudatnak azt a szintjét, amikor felismeri, beismeri, hogy ő tehetséges, akkor el kell kezdeni begyógyítani a sebeket, és saját lábra állni, "példát mutatni". És az érvényesüléshez nem elég a passzív jellemzők halmaza. Ehhez az emberünknek nagyon masszívan akarnia kell , hogy érvényesüljön, hogy elérjen valamit.

Talán fontos gondolat, hogy a tehetség tudatos felhasználása nyilván nem egy altruisztikus aktus - az elején legalábbis nem hinném. De enélkül nem jut fel a felszínre! Meggyőződésem hogy a legtöbb tehetség egyszerűen nem akar érvényesülni, érdektelen, motiválatlan vagy épp egyszerűen lusta. Ebben a környezet is hibás lehet, de a tehetség, aki elpazarolja magát, az épp ugyanúgy.

Persze erről általában nem lehet meggyőzni kívülről senkit.

Ezt a motivációt magának kell megszerezni, kitermelni, transzformálni az életében természetszerűen jelenlevő feszültségből.

farkasa idézete mégegyszer idevág:
"Belülről vezérelt emberekre a kívülről vezérelt emberek korában."

Pontosan erről beszélek.

A bejegyzést olvasva Szent-Györgyi Albert szavai jutottak eszembe: "Felfedezni valamit annyit tesz, mint látni, amit mindenki lát, és közben arra gondolni, amire még senki." Azt hiszem ezt "smithi19" hozzászólása is megerősíti. Még valami átfutott az agyamon, hogy ez vajon veleszületett tulajdonság vagy hosszú-hosszú munka eredménye? Szerintem mindkettő, legalábbis egyik nincs a másik nélkül, a tehetség mint olyan egy dinamikus jelenség, ami karban tartandó. Felötlött bennem még a "zseni" fogalma is. Én ezt vagy a tehetség genetikailag kódolt formájának (bár erre alig ha egy-két példát mondhatunk) vagy a tehetség kiteljesedésének gondolom. Fontosak lehetnek még a tehetség emberi jellemzői. Ezt úgy értem, hogy hiába kiváló adott dologban (dolgokban) az illető, azt a társadalmonak be kell fogadni, vagyis tehetségünknek az alapvető normákkal rendelkeznie kell. Ez persze vica versa a társadalomra is igaz, hogy olyannak kell lennie amiben a tehetség tehetséges lehet. Mindenesetre szerintem édeskevés eleve jobbnak lenni valamiben ha nincs meg bennünk a kellő elhivatottság, kommunikációs és alkalmazkodási készség. Ezeket esszenciálisnak tartom, főleg a jelenkorban.
Egy lánytól kaptam az iwiwen a következő Vörösmarty Mihály gyöngyszemet: „A munkás pór, szegény, Bár észrevétlen dolgozik A hon derületén."
A sok egymást erősítő gondolatot olvasván eszembe jut Kurtág György Játékok sorozatának egyik darabja : " ...az elme szabad állat......" Bornemissza Péter 16. századi prédikátor mondata. A művészeti nevelés mindent átfogó gondolati változást tudna elindítani . A zenei foglalkozások terén a kreativ játékok sokszor a tanárnak is meglepő tehetség jeleket hoznak ki a gyerekekből, ezzel impulzust és biztatást adva a továbblépésre. Ezzel szemben a hagyományos pedagógia a már jól kitaposott ösvényeket kedveli, és ami ettől eltér azt bizalmatlanul méregeti. "....virág az ember...."
Az egymást erősítő gondolatokat olvasván eszembe jutott Kurtág György : Játékok sorozatából " ... az elme szabad állat...".Bornemissza Péter 16. századi prédikátor mondata. A művészeti nevelés a maga sajátos eszközeivel nagy hatással lehet a személyiség teljes fejődésére. A zenei kreatív játékok során a tanár részére is váratlanul jelennek meg olyan tehetség jelek, melyek a továbblépést inspirálják. Ezzel szemben a hagyományos pedagógia inkább a jól kitaposott ösvényeket kedveli, és sokszor bizalmatlanul méregeti az újfajta szemléletmódot. "....virág az ember...."