Az együttműködés új világa
Avagy: Mi minden erősítheti az együttműködést az új évben (és tovább...)?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

E bejegyzésben (a múlt szilveszteri blogbejegyzés gondolatmenetét folytatva) az együttműködésre nevelő mechanizmusokból írok le néhányat, és azt latolgatom, hogy a nyugati embertípus milyen vonásaiban alkalmas (és miben alkalmatlan) az emberiség előtt álló létfontosságú változásoknak a véghezvitelére.

Három az „együttműködéspárti” mechanizmusok közül: A) Forrásszűkülés esetén együtt kell működni ahhoz, hogy a források maradéka elérhető legyen. Ilyenkor az egyedek is úgy változnak meg, hogy nagyobb eséllyel képesek a tartós együttműködésre, mert így a korábban elérhetetlen források is megszerezhetővé válhatnak. B) A hosszú távú gondolkodás elősegíti az együttműködést. C) A Facebook-korban „mindenki ismer már mindenkit”. Ez visszahozhatja az együtt nem működők megjelölésének és kirekesztésének az ősi közösségekben honos gyakorlatát.

Az együttműködés három lehetséges akadálya
(a sok közül): A) A nyugati ember már nyelvében is egocentrikus. B) Mindent a pénzre bízunk, holott ismert, hogy a pénzbeli juttatás aláássa a belső motivációt. C) A teljes bizalomnak van egy olyan minimális szintje, ami alatt egy szokásos társadalmi hálózatban az együttműködés összeomlik. Összefoglalva: együttműködés ÉS versengés egyaránt kell. Az individualizmusunkat igénylő nagyon fontos személyes döntés éppen az, hogy mikor melyikből mennyi a helyes. Ezekkel a meditációra hívó gondolatokkal kívánok minden kedves blogolvasónak nagyon boldog új évet!

 

E bejegyzésben a múlt szilveszteri blogbejegyzés gondolatmenetét folytatom. Egy évvel ezelőtt a spórolás és a költekezés egymással szembenálló kettősségét írtam le, és annak az esélyeit latolgattam, hogy ez a kettősség mennyiben haladható meg az együttműködés érdekében. Akkor javarészt olyan önerősítő köröket írtam le, amelyek a rövidtávú gondolkodást, és a források pazarlását erősítik fel. A jelenlegi bejegyzésemben az együttműködésre nevelő mechanizmusokból írok le néhányat, és azt latolgatom, hogy a nyugati embertípus milyen vonásaiban alkalmas (és miben alkalmatlan) az emberiség előtt álló létfontosságú változásoknak a véghezvitelére.

 

Amikor az egyensúly megszakadt: a malthusi csapda értelmezése – teljesen máshogyan. A malthusi csapda szokványos értelmezése szerint a XVIII. századig az egy emberre jutó átlagos élelem mennyiség kb. napi 1500 kalória volt. Az ősember ennél sokkal többet, és jobbat ehetett. A szegényes táplálék annyira limitálta az életfeltételeket, hogy egy csapdahelyzet állt elő: ha az élelmiszertermelés megnőtt, akkor a népesség is vele nőtt, így az egy főre jutó élelem mennyisége ugyanaz maradt. Ennek a sanyarú helyzetnek az ipari forradalom vetett véget. Azóta a népesség nőhet, mert az élelmiszermennyiség nem limitálja a növekedési ütemet. Mindezt a legtöbben a kapitalizmus győzelmének, és az emberiség vívmányának könyvelik el. Ennek a folyamatnak lehet azonban egy másfajta értelmezése is. E szerint a fenntartható fejlődés a XIX. századtól kezdve megszakadt. E szerint az értelmezés szerint egy tipikus „megszaladási jelenséggel” állunk szemben, ahol a korlátok leomlására az ember evolúciósan nem volt felkészülve, ezért – önkorlátozás hiányában – sokkal messzebb ment, mintsem kellene.

 

Önerősítő körök 1: A forrásszűkülés haszna. A források szűkülése több szinten hathat a rendszerre.  A) Amikor a forrás (élelem, nyersanyag, stb.) már nem a korábbi, egyszerű módon érthető el (pl. úgy, hogy már nincsen mindenütt), akkor együtt kell működni ahhoz, hogy a források maradéka elérhető legyen. (Ennek egyik szép példája az Oborny Beáta TedX előadásának 15.-16. percében bemutatott szimuláció, ahol a források szűkülése esetén az együttműködő stratégia lesz a nyerőbb.) B) A forrásszűkülés az egyedeket is megváltoztatja. Amikor minden pillanatban más inger éri az egyedet, akkor mindegyikhez alkalmazkodnia kell, azaz puha, rugalmas szerkezete lesz. Amikor a források fogynak, akkor az egyedet már kevesebb fajta inger éri, és emiatt a belső szerkezete is struktúráltabb, merevebb lesz. Beindul az az egymáshoz kötődési mechanizmus, amelyről két hete írtam már. C) A tartós együttműködés olyan forrásokat is elérhetővé tehet, amelyek korábban elérhetetlenek voltak. Ennek a jelenségnek az önerősítő jellegét már többször is elemeztem (lásd a múlt szilveszteri és a két héttel ezelőtti blogbejegyzéseket). 


Önerősítő körök 2: Együttműködés és hosszú táv egymást erősítő körei. Nemrég közölt bakteriális példák is mutatják, hogy a hosszú távú gondolkodás elősegíti az együttműködést (a hivatkozott példában baktériumok nyilván nem „gondolkodtak”, hanem hosszú távon is megmaradó közjavakat termeltek). Ilyen esetekben ugyanis a felhalmozott értékek nem azonnal enyésznek el. Azaz nem kell mindig mértéken felül önfeláldozónak lennie annak, aki együttműködik a többiekkel. A hosszú távú gondolkodás esetén a jelenlegi előnyökről való lemondás is könnyebb, hiszen ezek a hosszabb távon elérhető célokat nem mindig veszélyeztetik, ugyanis a hosszú távon kitűzött célokhoz nagyon sokszor a konkrétan elérni kívánt előnytől független út is vezet.

 

Önerősítő körök 3: a figyelem hatóköre, a világfalu. Az ősi társadalmakban mindenki ismert mindenkit, így a csalás és a lustaság nem volt senkinek sem a magánügye. (Sose felejtem el azoknak a barátaimnak a felszabadító élményét, akik egy kis faluból Budapestre költöztek, és örömmel mesélték, hogy ebben az óriás-városban senki sem újságolja a mamának délután azt, hogy a csemete mit követett el délelőtt… Az elidegenedés nyomorúságának ez a másik, a felszabadító oldala.) A túl hirtelen kialakult tömegtársadalmak éppen ezekben az években kezdenek oda eljutni, hogy felsejlik egy „szép új világ”. A Facebook-korban "mindenki ismer már mindenkit". Ez visszahozza az együtt nem működők megjelölésének és kirekesztésének korábbi esélyeit. (Nem mellékes persze az együttműködésnek a múlt heti, karácsonyi blogbejegyzésben leírt iránya sem. Remélem, hogy a következő bekezdés bornírt példáiból is tanulva okosabban sikerül az együttműködést szabályozni, mint régebben…) E három együttműködés-párti önerősítő kör mellett nyilván más körök is léteznek. Hadd bíztassam a blogolvasókat, hogy írjanak újabbakat.

 

Klein György hívta fel a figyelmemet Muzafer Sherif 1954-es Robbers Cave kísérletére. A kísérletben két gyerekcsapatot vittek el egy elzárt táborhelyre, és ott olyan mesterségesen megrendezett hatásoknak tették ki őket, amelyekben a két csapat számára egymás legyőzése volt a tét. Nem telt bele néhány nap sem, és a helyzet annyira eldurvult, hogy a két gyermekcsapat tagjai kölcsönösen gyűlölni kezdték a másikat. Idáig a Milgram-féle kísérletet és – akár – a második világháború borzalmait idéző tanulság. Van azonban jó hír is: néhány napnyi együttműködést serkentő, ugyancsak előre tervezett program után a kiskölykök két csapata újra kibékült, és a vakáció végén gyűlölködés nélkül indult haza.

 

Mennyire vagyunk minderre alkalmasak? 1: A nyugati ember már nyelvében is egocentrikus… Nagyon izgalmasak voltak azok a vizsgálatok, amelyek tisztázták, hogy a „nyugati ember” zömében egocentrikus, ezzel szemben a „keleti ember” legtöbbször allocentrikus, azaz az egyénen kívül eső viszonyítási rendszert használ. (Ha mi a velünk szemben lévő autó jobb oldaláról beszélünk, akkor általában nem az autóvezető felől eső jobb oldalát gondoljuk annak, mint egy keleti ember. Ahol mi azt mondjuk: „Forduljon jobbra!”, egy keleti ember így mondaná: „Forduljon a nagy domb felé.”) A nyelvi sajátosságok másutt is tetten érhetőek. A baloldalon lévő reklám eredeti feliratát („Leave an impression”) ahogyan látható, „Mutasd meg magad”-ra fordították. Ezzel (nyilván nem tudatosan, de annál többet elárulóan) az eredeti, angol, hosszútávú célt egy igen rövidtávú, pillanatszerű célként jelöltük meg mi magyarok… (No comment.) Úgy tűnik, hogy elég mély beidegződéseket kell megváltoztatni ahhoz, hogy az együttműködés irányába haladhassunk tovább.

 

A nyugati ember általános életstílusa azért sem hoz hosszútávú megoldást, mert túlzottan pénz-centrikus. Néhány hónapja az agyműködés vizsgálatával is tisztázták, hogy a pénzbeli juttatás aláássa a belső motivációt. Ez az „overjustification effect”-nek is nevezett hatás abban nyilvánul meg, hogy a pénzzel is jutalmazott emberek abban a pillanatban igen jó eséllyel abbahagyják azt az izgalmas feladatot, (amelyet a pénzzel nem jutalmazottak folytatnak tovább…), amikor megtudják, hogy a pénzosztó „Nagy Testvér” már nem figyeli őket.

 

Mennyire vagyunk minderre alkalmasak? 2: A bizalom szükséges körei. Az ipari forradalom Angliája azért tudott élre törni, mert az üzleti életben olyan normák, bizalom és együttműködés uralkodtak, amelyek az együttműködést általánossá, és az üzleti környezetet biztonságossá tették. A csalókat az akkori angol üzleti világ igen hatékonyan kiközösítette. Néhány hete egy tanulmány azt igazolta, hogy van a teljes bizalomnak egy olyan minimális szintje, ami alatt egy szokásos társadalmi hálózatban az együttműködés összeomlik. Mennyiben tartottuk meg, és mennyiben vesztettük el a kapitalizmust megalapozó Anglia akkori bizalmi szintjét? Érdemes meditálni ezen.


Mennyire vagyunk minderre alkalmasak? 3: az ellenállás joga – ami kötelesség. Ahogyan Kincses Zoli megjegyezte két héttel ezelőtt: az együttműködés fontos, de nem lehet öncél. Nem mindegy ugyanis, hogy minek az érdekében működünk együtt.  Az igazságtalan parancs, a betarthatatlan norma elleni lázadás joga olyan régi példákban is megjelenik, mint amilyen Antigoné példája volt. Olyan régi jogforrások, mint a Magna Charta 61. pontja, avagy az Aranybulla 31. pontja is rögzítették az ellenállás jogát, amellyel a király esküszegő magatartása ellen lázadni lehetett. A korábban is említett nagyfokú individualizmus mind a rossz irányú együttműködés kizökkentésére, mind pedig a váratlan innováció bevezetésére kiválóan alkalmas lehet.

 

Nem állom meg annak a megjegyzését, hogy a Magna Charta és az Aranybulla példáiban fontos különbségnek tűnik, hogy az Aranybulla (egy évtizeddel későbbi változata) az ellenállás kimondásának jogát az esztergomi érsek kezébe tette le. Ezzel szemben a Magna Charta egy 25 fős főnemesi testületet ruházott fel azzal, hogy esküszegés estén zárolhassa a király vagyonát. Úgy tűnik, hogy a vagyon kiemelt szerepe, és a főnemesek egyezsége a magyar középkori közgondolkodásban nem (sem) merült fel… Ugyancsak adalék az, hogy az ellenállás jogáról Lipót császár idején a magyar országgyűlés – igaz, többféle kényszernek engedelmeskedve – lemondott.

 

 

Mennyire vagyunk minderre alkalmasak? A személyes szint szintézise. A fentiek után érdemes mindenkinek magának is feltenni a kérdést, hogy melyik utat választja: az együttműködését vagy a versengését? Azaz bocsánat. Ezzel a kérdéssel becsaptam a blogolvasót. Ugyanis mindkettő helyes. Együttműködés ÉS versengés egyaránt kell. A nagyon fontos személyes döntés éppen az, hogy mikor melyikből mennyi a helyes. A nyugati típusú „férfigondolkodás” hajlamos túlértékelni a másikat kizáró és megalázó verseny szerepét. Egyre fontosabbá válnak tehát azok a női vezetők, akik megtanítanak okosan dönteni verseny és együttműködés között. Minden kedves blogolvasónak – hölgyeknek tehát különösen!  – nagyon boldog új esztendőt kívánok!

 

(És még valamit. Szilveszterre is legalább néhány perc csendet. Talán idén ne igyunk annyit, mint tavaly… Ébredjünk fel az Újév napján korán, és menjünk ki a csendbe. Csodálatos a mozdulatlanság ilyenkor. Éppen az ilyen pillanatok azok, amelyek megláttatják velünk azt, hogy a jövőnkben milyen szép dolgok is várhatnak ránk – ha adunk magunknak esélyt, hogy elképzeljük őket. Hát tegyük!)

 

Böjte Csaba testvér 2011 újévi gondolatai

Nagy örömmel mellékelem Csaba testvér újévi gondolatait, amelyek INNEN tölthetők le pdf formátumban. Két részlet a szép írásból: „Ha az Isten maga mondaná, hogy nincs túlvilág, és nem tartják számon a szeretetből adott pohár vizet, a jó szót, a lehajló gyöngédséget, a másokért végzett munkát, én akkor is ezen az úton mennék tovább, mert jó dolog jónak lenni, alkotni, a létezés örömét megosztani embertársaiddal.” „A mozgásban lévő Istennek szolgája vagyok. És mint a gyermekkorod játékában, a szaladó gyermek,  szeretnélek életadó simogatással megérinteni, hogy életed legyen, és te is mozgásba lendülj, hogy merj magadba fordulva álmokat látni, és azokat társakat keresve bátran megvalósítani.

 

Csaba testvér elmélkedése a párbeszéd fontosságáról ITT hallgatható meg.

 

Válaszok (2011. január 5.)

 

„Paál András” hét szempontja megérdemli, hogy itt is felhívjam rájuk a figyelmet: „Megtalálta-e mindkét fél a várt értéket? A csere megvolt? Erősség kiderült? Kapcsolat nem alakult ki? Bizalom hiányzik? Hitelezett mindkét fél? Hasonló kockázatot jelent-e mindkét félnek, amit hitelez?” Valóban, egy együttműködési folyamat nagyon sok elemét takarják ezek a szempontok – különösen akkor, ha az „érték” fogalmát kibővítve használjuk, és az emberségben való gazdagodást is beleértjük. A „győzni, vagy nyerni” kettősség azért is szerencsés megfogalmazás mert a rövidtáv (győzni) és a hosszútáv (nyerni) kettősségét is magában foglalja. Érdemes lenne a „győzelem nélkül is lehet nyerni” szituációkból jó sokat átélve elfogadtatni a kölykökkel az óvodákban, iskolákban… Mindenkinek nagyon boldog új évet – ezúttal Londonból.

Megosztás

Hozzászólások

Tömegtársadalomban élünk, amely persze rendelkezik néhány "atavisztikus" reflexszel. Az itt felvillantott kérdés: mi készteti együttműködésre a tömeget? A társadalomba-szervezettségen túl, hiszen mindenféle alrendszerek, csatornák és mellékszálak gondoskodnak az érzékeny egyensúlyról. A valódi kérdés tehát: hogyan nőhet a tömeg önmaga fölé, hogyan haladhatná meg eltartottságának szűkös horizontját? A válasz Péter szerint: a létkérdés kényszerítő felmerülése, az idő ismételt átélése ('rövid' és 'hosszú' megkülönböztetésének magatartást befolyásoló szerepe), illetve a medializáltság jótékony hatása. A kívánt eredmény elérésének paradox előfeltétele: a csak a személyességből levezethető erények tömeg-méretűvé implikálása. Nem mondom, derék feladvány!... :) Két válasz lehetséges: az első, hogy bízzunk az új év eljövetelének mítikus-apokaliptikus (újraalapító!) kegyelmében, a másik, hogy a nagy tömeg tehetetlenségét (löttyen ide-oda) a kiválóak jelekkel, jelölő híradásokkal értelmezik, humanizálják. Ez majdnem romantika, jobb, ha boldog új évet kívánok a blognak és spiritusz rektorának. BUÉK!
A felsorolt szempontokkal együtt, de valahogy mégis mindegyik előtt, alapállásként, tulajdonképpen pro és semmiképpen sem kontra, és felelve is az önerősítő kör kereső felhívásra… Az együttműködés problémája (túlegyszerűsítve?): Szeretnénk több (elég) értéket (javakat) fenntarthatóan, (mely lehet pénz, hatalom, társaság, szabadidő, megértés, szeretet, művészeti, természeti, sportbeli, vagy bármiféle, illetve ezekből személyenként változó portfolió) amit javunkra elérni vágyunk. Ért-jük, hogy együttműködéseink révén jutunk ér-t-keinkhez, de legtöbben nem ismerjük a témát eléggé, hogy hosszútávon bízhassunk a másik fél együttműködő voltában. Azaz együttműködni értékekért akarunk, de félünk, hogy a másik fél többet akar majd a lakomából, mint amennyire a vadászatban részt vett, nem akarunk olyan együttműködést, ahol csak a mi csupasz lábunk tapos a csalánban mások örömére……………….Exupéry rókája a Kis hercegben lépésenként közeledést javasol, drágává teszi a kapcsolatot, értéket lehel bele a rászánt idővel. Ezt érti az alatt, hogy „kapcsolatokat teremteni”, nem a dumának bedőlést. („A szavak csak a félreértések forrásai”).Ez egy bízhatunk egymásban, mert szárazon tartjuk a puskaport helyzethez vezet: nem adunk az együttműködésbe nagyobb értéket, mint amennyit a velünk való kapcsolat léte ér, azaz amennyi a velünk való kapcsolat pótlásának várható költsége. (Pl: míg én mázsánként fizettem ki a téli tüzelőt, ha már az udvarban volt az aktuális mázsányi, a szomszédom egybe és előre fizetett, így az én húsz-mázsa fám kétszer akkora kupac lett, mint a szomszéd húsz mázsás kupaca…) És ezt a tényt nem lehet eléggé hangsúlyozni, még akkor is, ha illúzióromboló a széplelkű hajlamaink szemszögéből a bizalom költői voltát üzleti látásmóddal tiporni. Tehát több jól méretezett önerősítő kört kell futnunk, mire „megszelidítünk” egy kis rókát. Közgazdább szemmel nézve a folyamatot, több egymásba ágyazódó önerősítő kör(rendszer)t találhatunk (olyan amelyik falatot nem tudjuk egybe lenyelni az szeletelve megehető jelleggel), egy érték hét egymásra épülő, és körbe visszacsatolódó előfeltétel megléte esetén jön létre, és ez az ismeret, melynek (tudva, érezve, zsigerből, ösztönből, bárhogy, de-) hiányában valamely fél előbb-utóbb a „kísértésbe vivődik” és kisebb kupac fát hord az udvarunkba, mi pedig nem hívjuk jövőre, és az együttműködésnek annyi. Az érték-előfeltételkör:…..ÉRTÉK, amiről úgy véljük elérendő, mert javunkra lehet. Érték CSERE -kölcsönös megosztás-, az ERŐSSÉGeink (komparatív előnyök) cseréje, megosztása útján jön létre. (Pl: Egy asztalos egy nap alatt készít egy jó asztalt, és egy szabónak is ennyi idő egy jó kabát megvarrása. A másik szakmáját végezve mindketten hat napig barkácsolnak, mire elkészülnek. Erősségük az, amit költség- és idő-hatékonyan, és jobb minőségben végeznek. Ha van mód cserélni, és ha mindenki a saját erőssége szerinti munkát végezheti, két nap múlva asztalaik és kabátjaik is lehetnek, és marad öt napjuk további más értékekre cserélhető asztalokat és kabátokat készíteni, több érték keletkezik, mint a cserék lehetősége nélkül.) Erősségeink cseréjének előfeltétele KAPCSOLAT léte, a kapcsolatnak a BIZALOM, minek hiányában földrajzi és információs távolságot tartunk. A Bizalmat meg kell HITELEZni (pl:egy étteremben nem ellenőrizzük a nyersanyagok lejárati dátumát, mert egy étel ellenőrzésére nem fordítunk több energiát, mint amit megemésztésével nyerünk). Így a bizalom hitelezése KOCKÁZAT árán valósul meg. Kockáztatni meg valami ÉRTÉKet lehet, ami máshol is felhasználható lenne….. A kör itt bezárul, előröl kezdhető. Érték csak (és nincs „Légyszi légyszi mégis!”) ebben a sorrendben és kölcsönösen meglévő (biztosított) előfeltételekkel terem tartósan ( hosszú távú gondolkodásra érdemes mértékben): -érték-kockázat- hitel -bizalom -kapcsolat -erősség –csere- érték-stb.………………A kölcsönösség lépésenként meglétének hiányában folytatva az együttműködést magunk kondicionáljuk, visszük kísértésbe, tenyésztjük ki bűnrészesként azokat, akikkel nem érdemes együttműködnünk, mert átvágtak. A technológia annyi, hogy nem az egész együttműködést rúgjuk fel, ha nem teljesíti a másik fél a maga részét, hanem csak a következő lépést halogatjuk (de rögvest) amíg nem felelt méltó módon. (Bár a karácsonyi bejegyzés válaszával egyetértek, hogy a legtöbb élethelyzet nem elég vegytiszta Nash egyensúlyt keresni benne, ám e 7 fogalom által mérve ha csak néha-néha mégis, úgy a mainál pár százalékkal több működő együttműködéshez juthatunk, és az kezdetnek elég, sőt a mai „vakok közt a félszemű a király világban” több mint kezdetnek is…másképp fogalmazva, attól a tükör még nem használhatatlanul koszos, ha a világ mocska is meglátható benne.) Régi kérdés, hogy miben mért, és mekkora lépésekre próbáljunk létrehozni egyensúlyt (egyensúlyhoz közelebbinek mondhatóbb) és e 7 kategória alkalmas rá (mindenkinek saját életéből vett példákon átgondolás után). Ha elakad egy együttműködés –vagy kialakulása- akkor megkereshető: Megtalálta e mindkét fél a várt értéket? A csere megvolt? Erősség kiderült? Kapcsolat nem alakult ki? Bizalom hiányzik? Hitelezett mindkét fél? Hasonló kockázatot jelent e mindkét félnek, amit hitelez? A gyakorlatban az a csodálatos, hogy sehol máshol, azaz mindig e 7 tényező valamelyikének kölcsönösséghiányán áll vagy bukik egy ügy, azaz minden együttműködés erre az „egy rugóra jár”. Ezeken a pontokon fülelhető le, illetve e pontok létrehozásáról diskurálva orvosolhatók problémáink. Legyen baráti, családi, üzleti, sport, művészeti vagy bármiféle, ugyanezt a szabályt követik együttműködéseink. Egy vásárló kapcsolata a neki eladandó áruval, egy tanulóé a tannal, egy munkás, vezető vagy tulajdonos viszonya munkájával, ügyfél-, baráti-, vagy pár-kapcsolat kialakulása, egyszóval minden emberi kapcsolódásunk ugyanerre a ritmusra írt újabb nóta „csak”… Gyanítom, egy társadalom annyira sikeres, amennyire a bizalom megőrzésének-építésének e technikáját (vagy egy efféle hatékonyságút) kitanulva vagy örökölve, egyénenként zsigereiben ösztönösen birtokolja. És ugye, hazai viszonylatban az öröklés kevésbé focizik((-:…........Tekintsük mindezt felvetésnek, nem gondolom, hogy akkora király lennék, hogy 7 fogalom bástyájával az élet játszmáját védhetően leírhatnám, legfeljebb egy még lóvá sem tehető, mások dolgai után nem futó paraszt (na jó gyalog) felvetései ezek, ki olykor látni véli maga -és az egész bolhacirkusz- alatt az egyszerű rácshálót((-:és így néha lmegátja, hogy támadások elől lehetőségek mögé miként BU(jj)ÉK.
Szàmomra a 2011.év elsö napjànak nagy felfedezèse volt ez a blog, amit követni ès olvasni fogok. Miutàn nem a tudomàny a terepem, ezèrt èn nöi vezetökènt a magam tapasztalatai alapjàn fogok hozzàszòlni az aktuàlis tèmàkhoz. Sajàt szakmàmbòl tudom, hogy a bizalom hiànya, a zàrtsàg milyen kàrokhoz vezet és hogy mennyire nem egyszerü feladat ennek megteremtèse, a falak "àttörèse". Èn alapvetöen nem vagyok híve a nemi különbsègek mesterséges hangsúlyozàsànak, de a sajàt szakmàmban szabàlyszerü pànikhoz vezet a szakmát irànyítò férfiak körèben, ha nôi kollègàk vèlemènyüknek hangot adnak. De ugyanakkor azt làtom, hogy a csak àltaluk "kitalàlt" rendszer komoly gondokkal küzd, így mindenképpen érdekes lesz hogyan alakulnak a dolgok... Ezèrt is volt jó olvasni a nyugati férfivilàgròl írtakat. (elnèzèst a nem kifogàstalan helyesíràsèrt, de most tanulom az uj mobil eszközöm hasznàlat...)
Szerintem nem az együttműködést és versengést kell szembeállítani, hanem azon kell elgondolkodni, hogy igazából mit akarunk: 1)Győzni, vagy 2) Nyerni. Amint a 2) mellett dönt valaki, adódik a versengés és együttműködés ideális aránya is (általában kicsit több az együttműködés) Én személy szerint elutasítom azt az elképzelést, hogy a férfiak versengenek, a nők együttműködnek. Közelebb áll szerintem a valósághoz,hogy ha valaki (nemétől függetlenül)egy adott helyzetben győzni akar, versengő, ha nyerni akar, együttműködő stratégiát választ.
Jó a megfogalmazás, a győzni (le-győzni) és a nyerni (meg nyerni a másik együttműködésének tartósságát)...De abban a vonatkozásban is jól láttatja a lényeget a megfogalmazás, hogy egyféle "még egy (túl sok) ilyen győzelem és nem marad több katonánk" állapot jön (jött) létre a győzelmi szándékú emberek körül, nem (vagy kevesen) maradnak bizalommal feléjük forduló barátok. Kapcsolatrenszerük eltávolodik az optimális állapottól, és mint ilyen kapcsolati hálóban a figyelmek energiája nem bizalommá és azon keresztül értékekké, hanem félelemmé, stresszé válik (a félelem-stressz ebben az értelemben olyasmi tudati /kognitív?/feszültség, hogy ott ahol bizalmat és tartható értékeket szeretnénk, a tartósság, fennmaradás hiányát találjuk). E megfogalmazás továbbá megnyitja a gondolkozást abban az irányban is, amit a jól működő kereskedők, iparosok, vállakozók mindig is tudtak, hogy a konkurenciánkban -sőt a nálunk jobb konkurenciáinkban- van a legtöbb haszon esélye, hiszen ők valóban sokakkal már régóta jól működnek együtt, és szigetek (már eddig is együtt dolgozó-működő szigetek) közti információátlépő ponttá tehetjük egymást. Vagy sportpéldával, képzeljünk el egy olyan teniszbajnokságot, ahol nem egymás KÖZVETLEN legyőzése a feladat, hanem az a cél, hogy abban az adott játékban hány hiba nélküli visszaadott labdaváltást hoztak össze, tehát miondkét fél a labda mitovább játékbantartásában érdekelt, majd mindenki játszik bajnokságszerűen mindenkivel, feljegyzik kinek hány ütésig percig (amiben mérik) sikerült összesen bentartani a labdát a keretek közt különböző párjaival. Mert így is a legügyesebb győz. Nem, nem győz, legalábbis nem KÖZVETLENÜL le-győz , ide jó szó a nyer! Na persze nézettséget ilyesmivel nem lehet produkálni, még úgy sem, hogy rafinált akadályok közt, meg tüzes karikán kellene átcélozni a labdával és mégsem elrontani a labda-visszaadás lehetőségét... Megértve e példákat az is felmerül, hogy a KÖZVETLEN legyőzős harc-sport-küzdelem is lehet ilyen pozitív játék, amikor egy ország teniszsikereit (és ezen át ismertaségét, gazdasági sikereit) a hazai meccsek erős küzdelmei alapozzák meg...Úgyhogy a versengés és együttműködés mikor, melyikből, mennyit kérdései helyett, inkább tetteink mikor melyiket minek tekintsük kérdését piszkálnám...egy olyan tudatállapot felvetése ez, melyben versengés és együttműködés nem két ellentétes dolog az ember számára, mint egy érme két oldala sem ellentét, vagy mint információ (ért-ék= ami által értünk valamit) sem választható le az energia, lehetőség, hatóképesség (ér-ték=ami által elérünk valamit) fogalmáról...
Amikor András hozzászól, mindig az az érzésem, mintha szexológusokkal akarnák megoldani a népszaporulat emelését... :)
Jó a meglátás, ám félek, idővel egymásra unnának a fent Általad említett szakmát űzők, meg igen el is fáradnának, meg aztán hadd jussanak lehetőséghez más szakmák szakértői is, nem csak a maguk öröme miatt, hanem a gigantikus beltenyészet elkerülése végett is...:-)