A mai kor két fő erénye -- ami tulajdonképpen egy…
Avagy: Karácsonyi meditáció azért, hogy jobbak legyünk
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Az erényes élet jelentősége sokkal nagyobb ma, mint amilyen régebben volt. Az információrobbanás korában a követendő minták és vélekedések ezrei zuhognak ránk súlyozatlanul. A hiteles minta egyre nagyobb kincset ér. Érdemes tehát a karácsony szeretetteljes csendjében elgondolkodni azon, hogy a régi korok erényei hogyan fogalmazhatóak meg ma.

Az erények rendszere összefügg, gyakorlójának integritást, helyes életutat ad. A legfontosabb erény voltaképpen egyetlenegy: aki az Egészet érzi, az egyben érzi azt is, hogy az Egész merre fejlődik, és hova megy. A kör itt zárul be: ahhoz, hogy az Egész Egészként kialakuljon, legyen és maradjon, az Egészet építeni, és nem rombolni kell.

A válság felértékelte az Egész látását, őrzését és gazdagítását. Válságban ugyanis az önerősítő körök sokkal sérülékenyebbek, mint „béke” idején: ilyenkor a rombolás mellett az építésre való restség is fokozott hiba. A Karácsony az a kereszténységben, ahol a szövetséget újrakötő Istenfiú születése megteremtette a lehetőséget az Egész megéléséhez, és az Egész állandó fejlődésében való személyes részvételhez is. Nagyon boldog, az Egészet építő Karácsonyt, életet kívánok minden Blogolvasónak!

Az erényes élet jelentősége sokkal nagyobb ma, mint amilyen régebben volt. Miért? A XX. század második felétől rengetegen lettünk a Földbolygón. Az elmúlt 5 évben a korábbiakhoz képest (az email, telefon, SMS, Blootooth elterjedése, a közösségi portálok, a média személyes/kedő, intim/kedő stílusváltása és más hatások százai miatt) különösen megnőtt azok száma, akikről valamilyen szinten valamit tudunk (avagy tudni vélünk…). Az információrobbanás korában a követendő minták és vélekedések ezrei zuhognak ránk súlyozatlanul. (Csak példaként: érdemes körülnézni abban a káoszban, ami a web-en erény/virtue címszó alatt található…) A korábbi szűk és szoros közösségek évezredeken át stabil értékadó, hitelesítő ereje e közösségek felbomlásával együtt enyészik el. A hiteles információ, a hiteles vélemény, a hiteles minta egyre nagyobb kincset ér. Az emberiség a XXI. században elérte a Földbolygó eltartó képességének határait. Emiatt korábban el sem képzelt válságok sora áll ellőttünk. Válságban az erény különösen nagy érték. Érdemes tehát a karácsony szeretetteljes csendjében elgondolkodni azon, hogy a régi korok erényei hogyan fogalmazhatóak meg ma.

 
Az embert körülvevő világ történései skálafüggetlenhez közeli eloszlást mutatnak, azaz az átlagostól tízszer inkább eltérő esemény is bekövetkezik, csak ennek az esélye kb. tízszer kisebb. (E szabályszerűségnek alapvetően az az oka, hogy a komplex eseménysorok egyedi események egymásra épülésével állnak elő.) Mindebből az következik, hogy egy kellően nagy, és egymásról jól informált sokaság esetén szinte mindenről (és annak az ellenkezőjéről is) több igazoló, megtörtént konkrét példa hozható. Mi emberek az egymásról tudás szempontjából kezelhetetlenül hirtelen váltunk óriási sokasággá. Lelkünkben mindannyian még a korábbi „falunkban” élünk, amelyben mindaz, amiről tudunk: valós, értékelhető és hiteles. Nagyon nehéz, és nagyon megzavaró az ugrásszerűen kitágult információs horizont káoszát értékelni, és a helyére tenni. Ehhez különösen kell az erények támasza. 

 

A mostanit megelőző korokban rengeteg erény-lista született. A leginkább ismert erények két részre oszthatók. A négy fő erény: a bölcsesség, a mértékletesség, az igazságosság és az állhatatosság. Ehhez csatlakozik a három hitbéli erény: a hit, a remény és a szeretet. Én két erényben foglalom össze mindezeket: A. Törekszem arra, hogy lássam az Egészet. B. Törekszem arra, hogy gazdagítsam (és ne szegényítsem) az Egészet. Korábban is hangsúlyozták már, hogy az egyes erények nemcsak a konkrét cselekedetekre, hanem az egész életvitelre, a jellem egészére is igaznak kell, hogy legyenek. Az Egész megélésére és gazdagítására buzdító két fő erény a végletekig leegyszerűsíti és általánosítja a korábbi erényfogalmakat, és a konkrét viselkedési szabályok helyett egy általános alapállást fogalmaz meg. A továbbiakban átgondolok minden korábbi fő erényt, és bemutatom azt, hogy hogyan vonható egybe, egyszerűsíthető a fenti két alapállításra bármelyikük. 


Az általam választott „holisztikus” alapállás ellenkezője, az erényeket egyesével vizsgáló és gyakorló példák közül az egyik legismertebb Benjamin Franklin-é. „Lévén szándékomban mindezen erényekből életmódot formálni, úgy véltem, nem volna tanácsos, ha figyelmemet egyszerre osztom meg valamennyi között, hanem egyenként építem őket életembe. S mikor az egyik már véremmé vált, akkor térek a másikra, és így haladok tovább, míg végére nem járok mind a tizenháromnak.” Franklin 13 erénye a következő: mértékletesség, csendesség, rend, határozottság, takarékosság, hasznosság, őszinteség, igazságosság, mértékletesség, tisztaság, nyugalom, szűziesség és alázat.

 

Az erények legfontosabbika a bölcsesség (prudentia, sapientia). A bölcsességet igen sokszor azonosították az okossággal, pedig a bölcsesség (pl. Jiddu Krisnamurti megfogalmazásában) „nemcsak a világról ismert információk sokasága, hanem ezek összefüggéseinek az ismerete is”. A bölcsesség része a józanság (indulatmentesség), a befogadásra és az adásra való nyitottság, motiváció (docilitas) és az előrelátás (providentia) is. A bölcsesség tehát az Egésznek a megtapasztalása, átlátása. Egyfajta rendszer-megérzés, ami közel áll a flow állapothoz és a tao-hoz is. A bölcs egyszerre közelít a világhoz „férfimódon” (gondolati struktúrákkal) és „női módon” (holisztikusan, képszerűen) megragadva az Egészet. Ezt a kétarcúságot jól illusztrálja a Bölcsesség mellékelt ábrázolása II. Ferencnek, Britannia hercegének a sírján. Jézus mondása a lelki szegénységről is összefüggésbe hozható a bölcsesség ezen megfogalmazásával, hiszen az Egészet a gyermek és az idős érzi, látja a leginkább, csak az idős már tapasztalattal telve, míg a gyermek csak ösztönösen. A bölcsesség része az elereszteni tudás is, hiszen az Egészet csak a Részek eleresztésével lehet igazán megérteni. A bölcs egyben alázatos is. Lao-Ce gyönyörű megfogalmazásában: „A bölcs nem küzd a nagyságért, és ezáltal nagyságra tesz szert.

 

Goethe egy igen gyönyörű leírását adta a bölcsesség megszerzésének a következő néhány sorban, amelyet István fiam iskolájának, a Wesley főiskolának az udvarán olvastam.„A magasztos, miután a megismerés sorra-rendre elaprózza nem könnyen áll össze szellemünk előtt új egésszé, s így fokozatosan elveszítjük a nekünk rendelt legmagasabb rendűt, el az egységet, mely a végtelennel való teljes együttérzésig emel, leszünk viszont ekképp, gyarapodó tudásunkkal, egyre kisebbek. Mi, akik elébb még óriásokként álltunk szemközt az Egésszel, most eltörpülünk a részek mellett. 

 

Az állhatatosság erénye (fortitudo, industria) összefügg az Egész látásával. Miért? Az állhatatosság egyszerűbb értelmezéseivel szemben, amelyek csak az erőt, a bátorságot, a veszéllyel való szembenézést emelik ki, ennek az erénynek a lényege éppenhogy a folyamatosság, a megbízhatóság, a szorgalmatosság, a hosszú távú gondolkodás, a kitartás. Mindezek csak akkor érhetőek el, ha valaki képes az Egészben gondolkodni, ha már eljutott oda, hogy az Egészben él. Az Egészben élve az állhatatosság erénye természetes lesz. Az Egészben élés és az állhatatosság saját magammal való folyamatos szembenézést is igényel. Az önfejlődésben, saját magunknak az Egészhez való közelítésében is állhatatosaknak kell lennünk. Gandhi szavaival: „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban.” Az állhatatosság korunkban egy újfajta értelmezést is kapott. Ahogyan az ember háttértudással felvértezett önálló értékítélete fejlődik, úgy fejlődnek az értékítéletét befolyásoló manipulációk is. Nemcsak a helyzetekben kell állhatatosaknak lennünk tehát, hanem állhatatosan ellent kell tudnunk állni a techno-csürhe, a mediatizált „közvélemény” nyomásának is.

 

A mértékletesség erénye (temperantia) is az Egészben élésből következik. Ezt az erényt is sokszor igen leszűkített formában értelmezik, és kizárólag az evésben, az ivászatban, avagy a testiségben mutatott mértékletességet (castitas) értik alatta. Pedig a mértékletesség természetszerűen következik annak a belátásából, hogy nem egyedül vagyok a világban, és hogy a boldogulásom minden más boldogulásának, azaz az Egész gazdagodásának a függvénye. A XXI. században a mértékletesség különösen időszerűvé vált, hiszen a Föld erőforrásainak kiapadásával a „Mi mindent tehetek meg?” kérdése helyébe a „Mi az, amit megtehetnék, de ennek ellenére mégsem teszek meg?” kérdése került. A hosszútávon gondolkodás, a delayed gratification sokkal fontosabb ma, mint amilyen volt akár csak néhány évtizeddel ezelőtt. Erre Bod Péter Ákosnak a Magyar Szemlében megjelent írása egy igen jó példa. A mértékletesség egyben a türelem erénye is. Ez a türelem egyfelől a saját magunkkal szembeni türelem, amelynek egy igen jó megfogalmazása a Lin-csi apát beszélgetéseiből Jaksity Györgytől tanult részlet: „Ne sokat dolgozz, hanem eleget.” Másfelől a türelem másokkal szembeni türelem is. Barack Obama szerint „Egy nagy, rendetlen demokráciában, mint amilyen ez is, mindenhez idő kell. És a mi kultúránknak nem a türelem az alapja.

 

A négy fő erényből az igazságosságot (justitia) igen gyakran a becsületességgel, a kiszámíthatósággal, a hűséggel, a szelídséggel és a (mértékletességgel is rokonított) türelemmel hozták összefüggésbe. Az igazságosság a három hitbéli erénnyel, a hittel (fides), a reménnyel (spes), és a legnagyobb erénnyel, a szeretettel (caritas, agape) együtt irányt szab az Egészben való létezésünknek. Aki ezen erényeket birtokolja, az építi a világmindenség Egészét, és nem rombolja. Másképp fogalmazva: az erényekkel bíró ember gazdagítja az Egészt, és nem szegényíti. Kiteljesíti, és nem csorbítja. A hitbéli erények együtt járnak a szelídség, az irgalmasság, az önzetlenség, az együttműködés, a tisztaszívűség és a jámborság erényeivel. Nagyon fontos és sokatmondó, hogy a leírásokban a jámborság igen gyakran a szolgalelkűségtől való megóváshoz is kapcsolódik. Ezen erények tehát nemcsak olyan értelemben szabnak irányt az Egészben való létnek, hogy az egyén építse, és ne csonkítsa az Egészt, hanem olyan értelemben is, hogy mindezt a fensőbbség, avagy a tömeg akaratától függetlenül, a saját legbensőbb érzései alapján tegye. 

 

A keleti filozófiák erényei nagyban hasonlítanak a fentiekre. A szeretet általános parancsa, az ezzel összefüggő önfeláldozás, becsületesség, együttérzés, öröm, elfogadás, tisztaság, béke, erőszak-mentesség és tisztelet mind-mind hasonlóságot mutat a legfontosabb keresztény erényekkel és azok összegzésével. A kiegészítő erények, a tekintélytisztelet, a humor, a kitartás, a megbocsátás, a méltóság, az önfegyelem, az egyszerűség, a lényeglátás, a tiszteletreméltóság, az emberség, a szorgalom, a kötelességtudás, az előrelátás, az egészségesség, a kiválóság pedig rokonítható az előzőekben tárgyalt többi erénnyel.

 

A meditációm végére érve hadd hangsúlyozzam ismét, hogy az erények gyakorlása nemcsak a konkrét viselkedés szintjén fontos, hanem az egész életvitelben is. Az erények rendszere összefügg, gyakorlójának integritást, helyes életutat ad. Nem véletlen tehát, hogy a hét, vagy más megfogalmazásban akár hetvenhét erényt két erénnyé vontam, vonhattam össze. 1.) Az Egész megtapasztalása, átlátása, az Egészben való élés, erényévé és 2.) az Egész gyarapításának, építésének, gazdagításának és kiteljesítésének erényévé. Ha jobban belegondolunk, akkor ez a két fő-erény tulajdonképpen egy és ugyanaz. Aki tényleg az Egészben él, az tudja, érzi, hogy az Egész mozgásának, fejlődésének iránya van. A Teljesség hosszú távon mindig gazdagodik. Aki az Egészet érzi, az egyben érzi azt is, hogy az Egész milyen irányba mozog, merre fejlődik, és hova megy. Azaz az ő számára nem kérdés, hogy az erények (az egyetlen erénnyé összevont erények) oldalán álljon. A kör itt zárul be: ahhoz, hogy az Egész Egészként kialakuljon, legyen és maradjon, az Egészet építeni, és nem rombolni kell. Máshogyan fogalmazva: minden olyan tett, ami bármely felsorolt erény ellen vét, az Egész Egész-ségét rombolja, és ezáltal annak a világnak veri szét a lényegét, amelyben születnünk és addig élnünk adatott. Azaz az erények gyakorlása pontosan olyan világfejlesztően önerősítő kört alkot, mint amilyenről a múlt heti blogbejegyzésben egy ennél sokkal szűkebb területen, az evolúció nagy ugrásainak egy apró, rendszerszintű eleme kapcsán írtam már.

 

Érdemes felfigyelni arra, hogy a fenti egyetlen erény mennyire rímel Weöres SándorA teljesség felé” című kötetének egy korábbi blogbejegyzésben idézett gondolatára: „Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél”. A mindennek javára tevés pontosan az Egészben élés, és az Egész-építés erénye.

 

 

A válság felértékelte az Egész látását, őrzését és gazdagítását. Válságban ugyanis az önerősítő körök sokkal sérülékenyebbek, mint „béke” idején: ilyenkor a rombolás mellett az építésre való restség is fokozott hiba. Ezért érdemes a karácsonyi csendben elvonulnunk, és mindezen (is) mélyen elgondolkodnunk tehát. (Ja? Hogy csend helyett beigli van? Tegyünk egy kis csodát. Változtassuk át a zajongó beiglit meghitt csenddé. Higgyük el, hogy képesek vagyunk erre. A benső csend megteremtése a Karácsony egyik kiemelten fontos erénye.) De hogyan jön mindez a Karácsonyhoz? Pontosan a Karácsony az a kereszténységben, ahol a szövetséget újrakötő Istenfiú születése megteremtette a lehetőséget az Egész megéléséhez, és az Egész állandó fejlődésében való személyes részvételhez is. A felelősségünk tehát nagy. De éppen ez ad kiteljesedést és örömöt az életünknek. Nagyon boldog, az Egészet építő Karácsonyt, életet kívánok minden Blogolvasónak!

 

Böjte Csaba testvér 2010. karácsony esti imája a bátorság erényéről

Az ima innen tölthető le.

 

Válaszok (2010. december 30.)

 

Sok hozzászólás a bölcsesség fogalmát járta körül. Méltán. „Sándornak” kétségtelenül igaza van abban, hogy a bölcsesség Krishnamurti-féle megfogalmazása (tegyem hozzá: általam elvégzett, satnya magyar fordításában…) nem tartalmazza azt, hogy az információk összefüggéseinek az ismerete önmagában nem jelent bölcsességet. A bölcsesség (én így fogalmaznám) az információk közötti összefüggések egy bizonyos kritikus mértéke után jelenik meg. A Bölcsesség ugyanolyan emergens, azaz csoportjellemző tulajdonsága a kellő mélységgel és igényességgel összeszedett tudáshálózatnak, mint ahogyan a tudat a megfelelően bonyolult agynak. Érdekes a fenti gondolat szempontjából „Paál András” megfogalmazása a bölcsesség és az örök összefüggéséről. A hálózatok emergens tulajdonságai sokszor – egyfajta nagyon érdekes szinkronicitásként – direkt kölcsönhatásba is léphetnek egymással. Ha a tudatot az idegsejtek hálózata, a bölcsességet az idegsejtek által rögzített tudáshálózat emergens tulajdonságának véljük, akkor nemcsak ezek kölcsönhatása válik izgalmas kérdéssé, hanem az is, hogy hogyan hathatnak kölcsön az egy (sok…) szinttel feljebb lévő emergens tulajdonságokkal. Talán itt léphet be az örök fogalma is. (Mármint a mi emberi léptékünkkel vett „örök”-é.)

 

A Nash-egyensúly napi általánosítási kísérleteivel én vigyáznék. Az egyensúly – noha a játékelmélet méltán Nobel-díjjal jutalmazott, hihetetlenül szép emberi felismerést tükröző egyik alap szabályszerűsége – ahogyan az egész játékelmélet is, mérhetetlenül speciális és végtelenül leegyszerűsített szituációkra igaz csak, és nem a való élet hihetetlen sokszínűségére. Emiatt a kölcsönös meghatározottság metaforájaként (vagy – egy teljesen más értelmezésben, amely azt veszi alapul, hogy a többi játékos nem lép, ameddig én meditálok azon, hogy mit lépjek – a végtelen egyedüllét metaforájaként) egyfajta ledesztillált tisztaságban igen hasznos, de az élet mocskát (ha tetszik: igazi bonyodalmait és szépségeit) nem írja le. Nota bene: vigyázzunk a játékelmélet „játék” szavának szomorúságra hangoló túlértelmezésével (elvesztette e kor a játékosságát, stb.). Az angolban a játékelmélet játéka „game”, és nem az önfeledt és boldog játszadozás „play”-e. Nem véletlenül!

 

Hadd idézzek ide egy gondolatot, amely Ritoók Zsigmond professzor úr (akinek szerénységére jellemző, hogy ezt a „professzor urazást” többször is kikérte magának a LINK-csoport ülésén – miközben engem következetesen professzor urazott…) Akhilleusz magyarázatából maradt meg bennem nagyon mélyen. A görög eposzok és drámák egyik alapfogalma a jóhírhez, az erkölcsösséghez való ragaszkodás – a végletekig, akár a saját pusztulásunk árán is. Azóta meditálok ezen. Erősen. Muszáj ragaszkodni a jóhírhez és a jóhír által definiált erkölcsösséghez? A görögök is pontosan ezt kérdezték legfontosabb drámáikban. A válaszom: „nem”. A szeretet és a szeretet alapú élet áramához muszáj ragaszkodni, ugyanis az felülír mindent. Ha valaki tisztán megérzi ezt – az egy nagyon bölcs és nagyon boldog ember.

 

Zárásként: „Kia”-nak igaza van: „az Egész-elvűség és az európai gondolkodás dualizmusra-építettsége pompás küzdelmeket” jelent valóban. Talán a jobb és bal agyféltekés gondolkodás összeegyeztetési kísérletecskéiként is lehetne mindezt megnevezni. Mindenesetre szép. Emelem poharam arra, hogy az új esztendőben is az maradjon.

 

Megosztás

Hozzászólások


Számomra a következő megfogalmazás hozott belátást. A bölcsesség az több, mint tudás. Több, mint amit Krishnamurti idézet ( „nemcsak a világról ismert információk sokasága, hanem ezek összefüggéseinek az ismerete is” ) mond. Ez még csak tudás.
A bölcsesség és a tudás között minőségi különbség van. A bölcsesség képességet is magában foglal. A tudás élésének képességét.
Boldog karácsonyt kívánva Mindenkinek, Sándor

Cseng a fülembe egy mondás, talán Szt. Ágoston idézetnek gondolnám, hogy: "...az okosság a múlandókról való tudás, a bölcsesség az örök éretelmes ismerete..." . Valahol a minőségi váltás az időről alkotott fogalmunk váltásáról (is) szól, az időtől való függőségünk elmúlásának kezdete, amikor felette való okozóságunk lehetőségét megsejtjük. Az "Ötödik elem" c. filmben csattan jókor jó helyen egy mondás, mely ütősségéhez szűkséges a film szöveg-és-hatáskörnyezetének ismerete: "Az idő nem számít, csak az élet." Már megint a jó öreg Nash-egyensúly "kísért((-:", amíg a nem lépő fél vár, addig időt (a sajátjából ajándékként) ad bele az együttműködésbe, mely együttműködés így (jobban) fennmarad az időben..."A múlt történelem, a jövő titok, a jelen (angolul present) ajándék."

"...az okosság a múlandókról való tudás, a bölcsesség az örök értelmes ismerete..." Nem ismerem ezt a mondást, így nem tudom azt sem eldönteni, milyen a fordítás minősége. Ebbe a mondatba inkább a műveltség, tanultság illene az okosság kifejezés helyébe. Az okosságot inkább egy képességnek, értelmi képességnek nevezném. Ráadásul ebből a bölcsesség-meghatározásból is kimaradt a képesség a tudás élésére. Azaz a tudás helyes, természetes, az egyén „lényéből” fakadó élése. Ezzel a minőséggel több a bölcsesség a tudásnál.
Sokat hallani a múlandó és az örök szembeállításáról, de még sehol sem olvastam mit is tartalmaznak e fogalmak. Mindig csak sejtelmes intésként jelentek meg, amelyben az olvasó (hallgatóság) fantáziájára volt bízva, mit is tekint múlandónak és mit öröknek. Ráadásul a nyugati kultúrában, ahonnan valamilyen oknál fogva kiirtották a reinkarnáció ismeretét, teljesen idióta szemléletmód terjedt el az „örök” jelentéséről. Így nem csoda, hogy mint a fehér holló a használható ismeret arról, mit érdemes tudni és mit nem, mi a múlandó ismeret és mi nem.
Talán ezért is ütős a filmben elhangzott mondat „Az idő nem számít, csak az élet.” Nem lenne ilyen ütős, ha megértenénk, hogy az idő nem más, mint az események egymásutániságának érzékelése. Mérni is csak azért tudjuk, mert létezik periodicitás a naprendszerben. A téridő fogalma csak egy korlátozott használhatóságú segédfogalom lehet egyes emberek számára, a valóságban nincs megfelelője. A tér és idő két, jellegében eltérő kategória. A tér az anyaghoz, az idő pedig a mozgás, változás leírásához tartozó kategória. Az élet a kozmoszunkban pedig nem az időről, hanem az események, történések egymásutániságáról, megfordíthatatlanságáról szól, és mindez egy jól definiált cél elérése érekében, annak keretein belül. Tehát nyilvánvalóan az élet, ami számít, az idő, amely nem több, mint egy fogalom, nem perdöntő az életünk szempontjából, és így talán nem is olyan ütő a mondat, hanem egy trivialitás.
Sajnos a Nash egyensúlyt nem ismerem, így nem is értem a hozzá fűzött magyarázatodat. Láttam több filmet is Nashról. Mindegyik mondanivalója szétfeszíti e hozzászólás kereteit. Nagyon tanulságosnak tartanám elmélkedni a mondanivalójukról.

Sajnos (vagy sem) az idő nem az események egymásutániságának érzékelése. Ez az önmagát az idővel nem "egy térben" elgondoló én önszemlélete. Gyöngyfűzés a kapcsolatok milliárdjaival való (képtelen) szembesülés helyett. Ugyanakkor nagyon is érthető szabadulási kísérlet, emancipatórikus gesztus. Idő-ügyben engem Heidegger nagyon megérintett. Benne van a lét igazságának - Nietzschétől kölcsönzöm - morajlása. A flow az okosság ünnepi pillanata, amikor majdnem túllép önmagán, és bájos, mint Giling-galang, a morajlás viszont tragikus, értsd: az isteni időben alámerített. Az ötödik elem? Imádom Milla Jovovicsot. Jean d'Arcnak jobb volt, mint az igazi :) Besson kultuszfilmje számomra a nőről szól. Itt aztán csudára el lehet némulni minden férfias szómágiának (ez nagyjából az, amit Derrida metafizikának nevez), a szerelem mindent visz. A legnevetségesebb rajongás, amely biztosítja a kacagó létét is. Péternek annyit: az Egész-elvűség és az európai gondolkodás dualizmusra-építettsége pompás küzdelmeket hoz még...
A tudományos kíválóságról c. blogbejegyzés 2010 02.19. én ír a Nash egyensúlyról, melynek messzemenő következményeit a hétköznapi életben nem látom annyira visszaköszönni, mint amennyire helye lenne, elehetne. Egy olyan "mém" vagy értelmező kontextusával olyan gondolatvilág, mely hiányában kulcs nélkül matatunk számos életjelenségünk megértésének ajtaján...Pont olyan összekötő szerepét látom számos ismeretek közt a Nash egyensúlynak, mint a csoporthatárokon mégis átnyúló információáramlást megtaláló pontoknak van. Mégis, talán mert túl nagy gondolatméretet kell már együtt kezelni-érteni-látni a megszokotthoz képest általa, több különálló ismeretszigetet számos összefüggést megmutatva egybe fűzi, egy kicsit mostohán bánunk vele, és nem használjuk, nem épült be az ember hétköznapi életvitelirányításába. (Érdekes ez a mostohaság, például összevetve a Malow piramis népszerűségével, melyet annak ellenére ért el, hogy -a legenda szerint- maga Maslow sem gondolta helytállónak, csak egyfajta hátha megyünk vele valamire gondolatként indította. Úgy látszik ismeretink befutásának útjai kifürkészhetetlenek...talán jobb is így, hogy félremagyarázott verziói (még?) nem terjednek egy rafinált diktatura -vagy irányzat- bután közszeretenek örvendő hátszelével...)

A Kis Herceg jutott eszembe: "A szavak a félreértések forrásai!" Ezen blogbejegyzést olvasva sok minden megszólalt bennem pro és kontra... Vaciláltam, töprengtem, hogy írjak, ne írjak. Majd lettek teendőim, és elfeledtem az egész bloggot mindenestül, és csak most jöttem rá vissza. Amit most szeretnék megosztani mindenkivel a következő (nem mostani) felismerésem:

Az ember elolvassa a szöveget. Kap egy intellektuális "valamit", amit ki így, ki úgy de valahogy feldolgoz, majd reagál rá hol ilyen stílusban, hol olyan stílusban. A szövegek melletti képek viszont - legalább is nekem - egy olyan töltést adnak, ami nem a kifelé való reagálásra késztetnek, hanem "csak úgy" bennem élnek, és az élet legváratlanabb pillanatiban "megszólalnak"...

Azt hiszem, úgy érzem, értem miről szól a blog bejegyzés. Csermely Professzor Úr jókívánságai mellé szeretném kapcsolni saját jó kívánságaimat és kívánom, hogy a blogbejegyzés utolsó képét - a szívecske formás kézfogásos képre gondolok - mindannyian meg tudjuk élni a valóság horizontális (egymás felé) és vertikális (Isten felé) irányában Karácsonykor és az év minden napján (is)!

http://www.youtube.com/watch?v=8VPir_WPoLM

szeretettel :-)


Böjte Csaba testvér imájára válaszoló

Meghallgatott imádság

a http://csermelyblog.tehetsegpont.hu/node/107 blogbejegyzés hozzászólásaiban olvasható.
.

Köszönöm András, hogy felhívtad figyelmem a lelőhelyre.
Briliáns megállapítás. „ a játékosok közül csak az egyik léphet, akkor elő kell állnia egy olyan helyzetnek, amelyben bármely játékos lépése rontja a saját esélyeit, azaz a helyzet egyensúlyi. Ezt az egyensúlyt hívjuk Nash-egyensúlynak”
Számomra ez egy patthelyzetet jelent. Nem lehet nyerni. A nyereményen igazságosan (és nem testvériesen) megosztozhatnak, vagy újabb játékot játszanak, de abban is eljön ez a patthelyzet.
Péter összefoglalójában nem találtam a játék szabályait, feltételeit, milyen játékra vonatkozik, a cikk elolvasása meg jóval meghaladja értelmi képességeimet. Gyanítom, hogy a játékosok képességei hasonlóak és mindegyik a képességeinek és a figyelmének a csúcsán játszik, azaz nem hibázik.
Ebből egy további következmény van a számomra. Nyerni, csak akkor lehet, ha a tudásom jobb, mint a társaké, vagy ha valaki hibázik a játékban, de ezt is fel lehet fogni egy tudásbeli különbségnek, azaz a hibázó figyelmét-irányító képessége rosszabb. Így, mint nyerő, kihasználom a tudásom, képességeim. Mire is használom? A rosszabb képességűek rovására, nyerészkedésre. Miután a tudás egyben felelősség is, így nem mindegy, hogy élek, vagy visszaélek vele. Mondanom sem kell, hogy a tárgyalt esetben visszaélést jelent. A tudással élés esetleg a társ tanítása lehetett volna. A visszaélés viszont az „álmoskönyv” szerint rossz befektetés, amit a tudással visszaélő nemigen akar elhinni, talán nem is tud róla. Az élet hosszú távon kiegyenlít! Tudomásom szerint ezt még nem vizsgálta a játékelmélet.
Nincs új a nap alatt. Úgy látom, hogy a játékelmélet végeredményben világossá teszi a tudósok számára is azokat az ősi bölcsességeket, amelyek a tisztességes, becsületes, fejlődőképes létre és arra intenek, hogy az egyén is kizárólag akkor jár jól, ha az egyéni érdeke a közösség, az egység érdekének részeként jelenik meg és nem önállóan, mások rovására akar érvényesülni.

A játék egyetlen "szabálya" a győzelem. (Kivéve az Olimpia, mert ott a részvétel is elegendő...) Az ezzel való elvi és formulázó foglalatoskodás a játékelmélet, amely végül is egy ártatlan dolog, a homo ludens s egyéb humanista bigyók; ugyanakkor tábornokok hasalnak az ólomkatonák fölé vagy villogtatják a ledeket. Brechti song: stratégia - fifika, fifika - stratégia, mindennek az alapja a mate-mati-khaaaa... (a tudósok hosszan öblögetnek, a vezérkar táncol, Dürrenmatt pedig megírja a Fizikusokat). A játékelmélet aligha oltható be a morállal, mert a négy több a háromnál, ám a jó és a rossz megkülönböztetése mégiscsak kulturális kérdés. A tudomány (még mindig és túlnyomórészt) pozitivista elkötelezettsége nem tesz lehetővé normaképviseletet. Leír, nem alkot teóriát, amelyben (akár a gadameri értelemben vett) előítéletek működhetnének. Mégis: amíg ember él a Földön, Nash virtuozitásánál használhatóbbnak bizonyul Kohlrieser tapasztalata. Mert nem vagyunk normálisak. (Az imént vetettem el a normát...:) Egyéb: úgy tapasztalom, hogy a szociológia úgy kapaszkodik ki mély válságából, hogy etnográfiává alakul, a szociológia helyére pedig belépnek a különféle (társadalomtudományosan felspojlerozott) hálózat-elméletek. Ja, és a kontinensek is mozognak. (Csak az arányok érzékeltetése kedvéért említem!) Vagyis az egyre zűrösebb tudományrendszertani (episztemológiai?) tudatunk kellően megzavart, hogy egy kamasz zsenialitásával lássunk a dolgunkhoz. Mondjuk a játékelmélet metaelméletének megalkotásához. Jó játék volna, mi?... :)

Milyen furcsa, hogy napjainkra a játék az egyetlen „szabályát” tekintve a verseny, a versengés szinonimája lett. A verseny is elveszítette a megmérettetés jellegét. A másokat legyőzni vágyás, az érvényesülés mások kárán, a nyerés, a nyereség a hajtóerő. Szinte minden áron. Talán meghalt az önfeledtség, az örömteli együttlét, a többé válás, a saját magam legyőzése, a megmérettetés, az egymás segítése, az együttes jólét iránti érdeklődés?
Bár van a jó és rossz megkülönböztetésének objektív alapja, jelenleg mégis kulturális kérdés. Egyéni kulturális kérdés. Bár erős a társadalmi nyomás, mégis az egyén kultúráltsága fokának, pontosabban fejlettségének a kérdése mit tekint jónak és rossznak. Ebben az értelemben, azaz az egyén meghatározott fejlődési fokán, a jó és rossz ellentéte abszolút. A fejlődés folyamatát tekintve pedig relatív. Amit az egyének egy alacsonyabb stádiumban helyesnek és jónak tekintenek, az egy magasabb stádiumban szegényes ideálnak, sőt rossz és bűnös célnak látszik.

Korunk (jóságosan, megelőlegezve mondván, noha epocháról egyelőre szó sincs!) kétféleképpen tekint a játékra: vagy hatalmi játszmaként szemléli, vagy üzletileg. Az igazi megmérettetés távol van a nyilvánosságtól, a play back-től, a statisztikától, az érdekcsoportok összetartásától, a közösen megalkotott társadalmi valóság aktuális értékrendjétől, a generális szimulakrumtól, tehát egészen egyszerűen az ideális létezők körébe csusszant. (Tudod, itten azok a birkózók alluzionálandók gondolatilag, akik sosem mondják el, ki a legjobb...) A játékelmélet néhány kivételes intellektus ironikus üzenete a hatalommal üzérkedőknek. Ennyi... (Hogy ne is említsem Rorty irodalom-fogalmát, hüm-hüm...) Ott lettem teljesen paff, amikor bevontad a fejlődés fogalmát a gondolatmenetedbe. Manapság a fejlődésre hivatkozni olyasvalami, mintha Csipkerózsika herceg nélkül eszmélne fel, és az első, vele együtt ébredező kuktát (kisinast, istállómester-helyettest, csizmafénysítőt, morzsa-söprőt stb.) azonmód lesmárolná. A modernitás kísértete járja be Európát... (Már megint Derrida, nem mintha maradt volna még dekonstruálandó állandó.) Vica versa: nagyon szimpatikus, amiket írol. Tényleg.
Ha szabad teljesen máshonnan közelítem a kérdéskört. Magam inkább a nyerés helyett, egy nyerés vesztés szembeállítás helyett az együttműködés stabilan lehetővé válását, a nyer-nyer helyzet esélyesedését jelenti a Nash egyensúly. Ahogy jó-rossz felsoztás sem jól mutatja az élet- helyzetet, a nyerés vesztés sem mindenképpen alkalmas, praktikus mérése az életnek. Ahogy nem sötét és világos harca az élet, hanem van a fény és annak hiánya, itt sem nyerés és vesztés kettősségében gondolkodnék, hanem együttműködés esélyessége és annak hiánya...nyer-nyer helyzwetekből épített világ valószínűsége, illetve e valószínűség (esélyesség) hiánya. Az a szándék, amiért a Nash egyensúly témakörét boncolgatja valaki, meghatározza hogy miféle tanulságokat mennyire örömére fog levonni....

”az együttműködés stabilan lehetővé válását, a nyer-nyer helyzet esélyesedését jelenti a Nash egyensúly”
Igen, én is ezt szándékoztam közvetíteni. Ébredjünk rá, hogy csak együtt lehetséges. Azaz, ha kivétel nélkül mindenki nyer. A lehető legnagyobb perspektívában. És ez lehetséges. Tudom. Azt is tudom, hogy eljön ez a világ.

”Az a szándék, amiért a Nash egyensúly témakörét boncolgatja valaki, meghatározza hogy miféle tanulságokat mennyire örömére fog levonni....”
Igen. Erre mondják, hogy „tükröt tart” a másik. Ami bennem van azt látom viszont. És ez sokkal szélesebb körben igaz, mint gondolnánk. A másokról alkotott véleményünk a legjobb mindennapi példa rá. Ezen a blogon érdemes elgondolkodni az egyén tudományos munkájában fellelhető megfelelőjén is.
Ezt a jelenséget természetesen egy kis önmegfigyelésel bárki képes saját maga számára bebizonyítani. Aztán lehet rajta dolgozni...

Kedves Csermely Doktor! Most találtam a Döntéshozók Fóruma honlapon Dara Péter tollából egy írást, mely hasonló témával foglalkozik: "Amilyen a vezető olyan a …? Hol vannak a példaképek és mi van az értékrenddel? Fejétől bűzlik » Blog Archive ...» Amilyen a vezető olyan a …? Hol vannak a példaképek és mi van az. fejetolbuzlik.blog.vg.hu Gyakran olvasok sikeres vagy elismert személyek életútját bemutató írásokat, mivel rendkívül inspirálónak tartom őket saját munkámhoz. A legtöbb írásban a bemutatásra kerülő személyek életében megjelenik egy vagy több példakép, mentor, akire felnézhetett, akitől tanulhatott." Ráadásul egy olyan könyvre hivatkozik, amelynek a bemutatóján volt szerencsém részt venni: Tomka János és Bőgel György professzorok új könyve (Vezetés egykor és most – A Bibilia és a menedzsment) Az Ön blogbejegyzését hozzászólásban jelöltem a Döntéshozók Fóruma blogban