Nem merünk hosszú távon, nagy ívben gondolkodni. Földhözragadtak az álmaink. Mindent azonnal akarunk: ma, nekem, most. Tartós aprómunka távlati célért? Nem megy. Pedig csak ez ad sikert.

Történelmi kiszolgáltatottság és bizonytalanság szabálykerüléssel súlyosbítva? Értékrendet és viselkedéskultúrát hagyományozó közösségek hiánya? Századnyi elmaradást habzsoló fogyasztói népőrület? Csak a huszárrohamot ismerő néplélek? Az ok ezernyi lehet: az eredő baj közös.

Így rohad el a Nádas Péter által leírt I. osztályú WC a vonaton, ezért életveszélyes a magyar májkonzerv, és ebből is fakad a folyamatos reformdüh. Pedig lehetne ezt máshogy is. Kiszedhetnénk a füvet a díszkő burkolat kockái közül, lehetne fokozatosan is üzletet építeni, és lenyugodva is elbeszélgethetnénk közös dolgainkról. Álom? Nem. Ez az, ami ma még kivétel, de ami belőlünk egyedül megmarad a XXI. század válságai után.

A héten nagyon nagy örömmel úsztam 1050 métert a miskolci Kemény Dénes városi sportuszodában. Minden másnap ennyit úszom, így az örömöm nem csak az úszásnak, hanem az októberben átadott, nagyon szép, új uszodának szólt. Milyen rövid távú haszna van egy uszodának? Nehezen mérhető. Nehezen mérhető az, hogy a miskolciak mostantól egy kicsit többet örülhetnek, egészségesebbek lehetnek. Előre nem megjósolható az sem, hogy az uszodának köszönhetően hány miskolci vízilabdázó vagy úszó olimpiai bajnokunk lesz és mikor. Mindez hosszabb távon érvényesül. Ebből a hosszú távú gondolkodásból egy szép példa a miskolci uszoda.
Sajnos az általános tapasztalat más. A mi jelszavunk: „Think Small!”
Mindennapi tapasztalataink sora igazolja, hogy nem merünk hosszú távon, nagy ívben gondolkodni. Bocsánat. Helyesbítek. „Mindennapi tapasztalataink sora igazolja, hogy ők („ezek”, a pirézek – tessék ide behelyettesíteni bármit és bárkit, aki nem mi vagyunk) nem mernek hosszú távon, nagy ívben gondolkodni. Ezek itten beszariak, kérem. Ők (mindenki itten körülöttem) még nem értek el Európába. Nekik – földhözragadtak az álmaik. Bezzeg én. Én tudok álmodni. Kastélyt, lakájt, hintót, mindent. Ide vele ma, nekem, most. Dolgozni ezért? Nekem? Hasznosnak lenni? Szolgálni másokat? Hosszan? Ugyan. Dolgozni ezek dolgoznak. Én – ügyes vagyok.”

Hogyan terjedhetett el ennyire ez a gondolkodás?

• Szerepet játszhatott benne a kisnemzeti lét. Ha évszázadokon keresztül egy nép sorsát rendre a környező régió nagyhatalmai döntik el, nehezen épül fel az „uralom a sorsomat” hosszú távú biztonságérzete. Inkább a „mihez kell alkalmazkodni éppen ma”, a „mit kell túlélni éppen ma” taktikái lesznek az általánosak.
   

• Sokat tanultam Kornai Jánostól, aki a Kádár-korszak elemzésében rámutatott arra, hogy a tulajdonviszonyok rendezetlensége és a jogállamiság hiánya nem tette érdekeltté a vállalkozókat abban, hogy beruházzanak, ugyanis a növekedés egy bizonyos határon túl feltűnt, így veszélyes volt. Így még azok is a „költsük el ma” rövid távú parancsára szocializálódtak, akiknek a hosszú távú gondolkodás esetleg akkor még átörökített családi viselkedésminta lehetett.
• Kornai János az indító blogbejegyzésem kapcsán felhívta a figyelmem arra is, hogy az általa leírt "puha költségvetési korlát" nemcsak a szocializmus sajátja volt, hanem a válságkezelő intézkedéseknek a vállalatoknak adott segélyeivel újraéledt (lásd bővebben a Financial Times blogján itt). A szabályrendszer ilyen megváltoztatásai szintén a hosszútávú gondolkodás ellen dolgoznak.
• A rendszerváltás gazdasági és társadalmi megrázkódtatásai sem erősítették meg az „érdemes itt hosszú távon tervezni” érzetet.
• A közös elnyomó, a szocialista állam összekacsintós becsapása után a rendszerváltás utáni évek óhatatlanul további szabály és ellenőrzésbeli lazulást hoztak. Az állam (kinek az állama is tulajdonképpen?) változatlanul a közös elnyomó maradt. Az évszázados túlélési taktikákat mindez megfejelte: terjedt és terjed az ügyeskedés. A szabályok betartásának hiánya összezilálta a szűkebb környezetet is. Ez is gyengítette a hosszú távon gondolkodást.
• Mindezt tetézi a társadalmi közösségek megbomlása. A XX. század kataklizmái a hagyományokat, az értékrendet és a viselkedési mintákat romboló események sorát hozták. Ha a mai körülmények egy olyan hosszú távban gondolkodó magatartásformának nem kedveznek, amelynek még az emléknyoma is kiveszett, akkor ennek a magatartásformának az újjáteremtése nagyon nehéz.
• A ma fogyasztói alapállása már kiindulási pontjában sem hosszú távon gondolkodik. A folyamatosan változó javakból halmozni nem érdemes. A tegnap cucca ma már szemétre való. Ekkora fogyasztói túlpörgetés esetén a hosszú távú szemlélet csak az értéket termelő munkában lehet jelen. Magyarországon (és más rendszerváltó államokban) különösen túlteng az önjutalmazó fogyasztói düh, hiszen sokaknál évtizedek nélkülözését és mellőzöttségét kell most (sajnos) egyedüli pótszerként kompenzálnia.
• Ráadásként, mindezt megfejeli a „kalandozó magyar”, a „huszáros roham” hazai hagyománya és az a szélsőséges értékelésre való hajlamunk, amely sokszor csak az eufória és a nemzeti gyász kettősségét ismeri. A nagy nekibuzdulások és a nagy katasztrófák országában nehéz építőkockát építőkockára rakva, lassan és megfontoltan haladni egy távoli cél felé.

Az okok sorát hosszasan lehetne folytatni még. Az eredmény közös. Nem tudunk hosszú távon, nagy ívben gondolkodni és nem tudunk másokat szolgálva, lépések sokaságán át kitartóan haladni hosszú távú céljaink felé. Miben látszik ez?

• Nádas Péter számomra a (kínban) röhögéstől hosszú órákon át hasfájást okozóan így írt a Zalaegerszeg és Budapest között közlekedő gyors szétrohadó I. osztályú WC-jéről a „Szabadság tréningjei” című esszéjében:

  "Valamikor a hetvenes évek közepén, amikor a börtönben gyártott borítékok nem ragadtak többé, mert a börtönőrök a rabokkal összejátszva ellopták a szükséges ragasztót, arra a következtetésre jutottam, hogy a szocialista magyar állam megvalósította a saját legbensőbb politikai szándékait. A levéltitoktól a ragasztóig valóban mindenki mindennek a tulajdonosa lett, ugyanezek a tulajdonosok viszont nem tudták többé használni a tulajdonukat, mert semmi nem volt többé rendeltetésszerűen használható. De arra is rájöttem, hogy a szocialista állam csupán akkor fog összes polgárát maga alá temetve ténylegesen összeomlani, amikor az utolsó eszköz sem lesz többé használható. Amikor valamit nem lehet már nagy találékonyan valami mással helyettesíteni. Igaz, hogy a boríték ragasztós szegélye már nem ragadt, de még mindig találtam olyan kerek vignettát, amivel a nem ragadó borítékokat le lehetett ragasztani. Ekkor határoztam el, hogy amikor a kerek vignetta sem ragad többé, levelet írok az állam elnökének, Losonczi Pálnak, s arra kérem, hogy jelentse be a magyar állam csődjét és kérje az Egyesült Nemzetek Szervezetének segítségét.
  Egy év sem telt el, a kerek vignetta sem ragadt többé. Ekkor azonban hazánkban is elkezdtek egy cellux nevű átlátszó ragasztószalagot gyártani, állítólag ellopták a licenszét, s ezzel néhány évig megint le tudtam a borítékokat ragasztani. Valamivel azonban nem számoltam előre. Mire ténylegesen nem lett volna mivel az államelnöknek írott levelemet leragasztani, s ez a pillanat valóságosan elérkezett, a szocialista állam engem is maga alá temetve összeomlott.
  
  Nem arról van szó, hogy a Zalaegerszeg és Budapest között közlekedő vonat első osztályú kocsijának vécéjében bele kell lépnem egy vízből és vizeletből álló tócsába, amelyben papírtörölközők áznak, mert a vonat rázkódásától kizuhantak annak a fémpántnak a szorításából, amelynek a papírtörölközők tartására alkalmas szekrénykét kellene megfognia, ha minden mással nem vitték volna el, nem is arról van szó, hogy a többszörösen levizelt, lehányt és leszart, hosszú évek óta ismerősen törött deklit a cipőm csücskével kell felemelnem, s végig a lábammal kell megtartanom, mert az ügyes kis szerkezet, mely meggátolná, hogy visszacsapódjon, a szerelvényekből csurgó és spriccelő víztől már évek óta elrozsdásodott, nem is arról a kérdésről lenne szó, hogy ebben a pozícióban el tudom-e végezni úgy a dolgomat, hogy a vonat rázkódásai közepette ne vizeljek se a deklire, se a földre, se a saját lábamra, ne csúfoljam meg tehát saját szocializációmat és az emberek közötti szolidaritás szükségességét, hanem inkább arról van szó, hogy hová a csudába nézhetnék még öklendezés nélkül. A vécé porcelán csészéje évek óta el van törve. Évek óta hiányzik belőle egy jó nagy darab. Levezető csövének billenő zárja évek óta ugyanabban a helyzetben fityeg, s mivel mindezeken a hibás helyeken vastagra gyűl a szar, miközben vonatunk halad, az ütemesen csapkodó zár visszaveri a csőből a fülkébe, amit a vízöblítés segítségével el kellett volna távolítani.
  Demokráciában az történik meg, amit megtesz az ember. Én most bejelentem a csődöt. Ezzel a csőddel az államelnöknek immár nincsen hová fordulnia.
  Vagy megbeszéljük a viszonylag egyszerű logisztikai problémát, megegyezünk, takarítunk, reparálunk, vagy nincs megoldás."

• Kedves példám a májkonzerv is. Az a májkonzerv, aminek a tetejét a sörösdobozéhoz hasonló fogantyúval le lehet pendíteni. Alapesetben az ilyen konzerv pereme tompa. Kivéve azt az esetet, amikor a konzervbe mélyedést vágó szerszámot már emberemlékezet óta nem élezték meg. Ilyenkor a konzerv teteje leszedhetetlen lesz, a füle a kezünkben marad, és a késsel felfeszegetett tető után a perem sorjával teli, életveszélyes csapdaként leselkedik ujjra, vagy bármi emberire, ami odakerül. Szerszámot élezni? Minek? Eladjuk azt úgy is.
• A hosszú távú gondolkodás hiányát mutatja a „minden változást most, egyszerre” reformdühe is. Sokakat bevonó, alapos átgondolás? Valódi hatástanulmányok? Kísérlet? Sokakat bevonó, alapos elemzés? Nagyobb léptékű kísérletek? Sokakat bevonó, alapos újragondolás? A résztvevőket valóban meggyőző terjesztési terv? ”Ugyan kérem! Ez már legalább három választási ciklus. Nincs erre nekünk időnk!” (A hibák javítása persze kétszer annyi időbe telik egy dühöngő, de minimum szkeptikus környezetben.)
  
  

Pedig lehetne mindezt máshogy is.
 

• Kiszedhetnénk a füvet az EU-s forrásból tavaly országszerte telepített MÁV díszkő burkolatok kockái közül, hogy ne rohadjon el az egész néhány év alatt, újabb nagy beruházást kikényszerítve megint.
• Lehetne fokozatosan is üzletet építeni. Úgy, ahogyan kedvenc teázóim egyike, a Zöld Teknős Barlangja indult. Nem sokszáz négyzetméteren és három szinten, mint ma. Hanem a sokszáz négyzetmétert megvéve, de csak tíz négyzetméteren. Aztán egy év múlva ötvenen, majd egy újabb év elteltével százon. Mindig csak éppen annyin, amennyi a terjedő hír miatt még éppen tele volt. A magyar pályázati őrület ezzel szemben mega-intézményeket hoz létre, amelyekbe ha az elején betéved valaki, csak azt látja, hogy „üres”, és nem lesz kedve jönni soha többet.
• Lenyugodva is elbeszélgethetnénk közös dolgainkról. Nem csak azokról, amelyektől nőni vagy csökkeni fog a boríték a következő hónap elején, hanem azokról is, amelyek hosszú távon érvényesek. Azokról, amelyektől „csak” a gyermekeink sorsa függ. Álom? Nem. A hosszú távú gondolkodás és a másokat szolgáló csendes munka már itt van körünkben. Ma még kivétel. De ez az, ami egyedül marad meg belőlünk a XXI. század igen sok szenvedést hozó, de sok mindent meg is tisztító válságai után.

Utószó: Miért éppen a hosszú távú gondolkodást választottam az első blogbejegyzés témájaként? A választásomban szerepet játszott az is, hogy valóban úgy érzem, ez az egyik legfontosabb viselkedésminta ahhoz, hogy Magyarország helyzete jobb legyen. De van ennél személyesebb okom. Tudós vagyok, hálózatkutató. A tudomány művelése hosszú távú gondolkodást igényel. Soha nem tudhatom, hogy az az ötlet, amelyet ma kigondolok, vajon igaz-e. Évek kemény munkájára is szükség lehet ahhoz, mire a mai ötletet be tudom bizonyítani. Még kevésbé lehet a legtöbb esetben fogalmam arról, hogy a pályatársak mennyire fogják tudni használni az eredményeimet. A gondolatok tényleges értéke sokszor már a következő generáció során derül ki igazán. A kutató hosszú távon gondolkodik. Ezért is fáj az annyira, hogy ami nekem természetes, az mennyire nem az sokaknak ma errefele.

Válaszok (1)

Az első szó a köszöneté és a gratulációé. A hozzászólások igazi örömmel töltöttek el. Sajnos manapság ritka az a blog, ahol a hozzászólásokból tanulni lehet. Ezekből a hozzászólásokból érdemes. A tartalom mélységén felbuzdulva hadd kérjek valamit a hozzászólóimtól. Mi lenne, ha mi nemcsak a színvonalunkban, hanem a szokásainkban is mások lennénk, mint a többiek? Mi lenne, ha minden hozzászóló a hozzászólása végén (önként) odaírná a nevét? Ilyen kiváló gondolatokra büszke lehet, aki leírta. Hát legyen is! Becsüljük is meg érte mindannyian név szerint.

„GN”-nek a gondolatai, amelyekkel arra hívta fel a figyelmet, hogy a hosszú távú gondolkodás olyan „luxus”, amelyet sokan nem tudnak megengedni maguknak válaszra ingereltek már mást is. „danik” válaszának egy érdekes eleme volt az, hogy ha a minták nem sugallják a hosszú távú gondolkodást, akkor hogyan várhatjuk el azt mástól, magunktól? Mindkét hozzászólónak igaza van.
•    Valóban sokkal nehezebb „odatennie magát” és hosszú távon gondolkodnia annak, akit napi megélhetési problémák gyötörnek. De érdemes abba is belegondolni, hogy a hosszú távú gondolkodás sokszor a rövid távú problémák más megközelítését is jelentheti. A hosszú táv nem azonos az altruista, a lemondó, az ajándékozó magatartással. Nagyon sokszor konkrét, rövid távú haszna is lehet. Ha valaki mindig a napi helyzettel harcol, akkor nem biztos, hogy meg tudja oldani, mert könnyen csapdába esik, és ugyanazokat a köröket járja körbe és körbe. A hosszú távú gondolkodás képes a csapdák megkerülésére is. (Most erről hadd ne írjak többet, mert november végén lesz a szabadság értelmezéséről egy blogbejegyzésem, abban pontosan ezt a gondolatot fogom részletesen kifejteni. „Stay tuned” )
•    Az is igaz, hogy ha a minket körülvevő példák pont az ellenkezőjét sugallják a hosszú távú gondolkodásnak, a szabálykövetésnek, akkor bizony nehéz. DE. Nem szabad, hogy lefegyverezzük magunkat a minket körülvevő rossz példákkal. Ne adjuk ilyen olcsón. Ne adjuk fel ilyen egyszerűen. A játékelméleti példák is azt bizonyítják, hogy az együttműködők, ha összefognak, akkor túlélik a csalók tengerét. Próbáljuk meg a hosszú távon gondolkodást a rossz példák ellenére is. És észre sem vesszük, mi leszünk a példa.

Hadd egészítsem ki a leírtakat még a gumicukor-teszttel. A gumicukor-teszt eredetileg marshmallow-tesztként került be a pszichológiai szakirodalomba. Igen sok változata ismeretes. Az egyik szerint a kísérletet óvodások egy csoportjával végezték el. Amikor az óvónéni (óvóbácsi) elment, otthagyott nekik tíz gumicukrot. „Egy órára el kell mennem. Ha meg tudod állni, hogy megegyed a gumicukrot, akkor mikor visszajövök, kapsz még tízet. Ha megeszel akár csak egyet is, nem büntetlek meg, de nem kapsz újabb tíz cukrot.” Az óvodások jelentős része nem bírta ki, és bezabált. Egy részük viszont megállta a próbát. Tíz évvel később ezek az óvodások lettek – átlagosan – a sikeresek az iskolában, és velük volt jóval kevesebb jellembeli probléma is. Ennyire sokat számít a személyes életsors hosszú távú alakulásában a hosszú távú gondolkodás.

A hozzászólók nagyon gazdag tárházát adták annak, hogy mennyire nem jellemző a hosszú távú gondolkodás ránk. Valóban. A hosszú távú gondolkodásra – kicsit paradox módon – csak hosszú távon lehet rászokni. Apró lépések ezreivel. Ezért is tetszettek különösen „kardi” utolsó mondatai: „Bár ez a sok ember merne nekiállni építkezni lassan, bátran, nem félve egy kis izzadságfolttól az ingén. Rám számíthattok…” Hadd mondjam a többiek nevében is, hogy „Köszönjük!!!”

Válaszok (2)

Elsőként nagyon köszönöm mindenkinek, aki névvel is vállalta a hozzászólását!

A gazdag gondolati tartalmakat talán érdemes lenne abból a szempontból elemezni, hogy „negatív” vagy „pozitív” állítást tartalmaz-e. Sajnos nem volt időm egy korrekt mérleg elkészítésére, de az átolvasás után mindenképpen az az érzésem, hogy a „micsoda nagy hiányok vannak itt” és (ami még nagyobb baj) a „mennyire nem megy ez nekünk” szemlélet dominál. (Sajnos én sem voltam ez alól teljesen kivétel, legközelebb jobban fogok igyekezni, hogy ne így adjam meg az alaphangot.)

Nagyon kevés az olyan elem, mint amit „smithi19” írt: „csupán rajtunk múlik, mire vagyunk képesek”. Írtam már az első kommentáromban is azt, hogy ne fegyverezzük le magunkat! Becsüljük meg az élet, a hosszú távú gondolkodás apró kis örömeit és jeleit. Minden egyes hozzászólás egy ilyen megbecsülendő jel. A hozzászólókról mindenképpen elmondható, hogy kezdenek egészségesek lenni, kezdenek magukra találni. Ne hagyjátok, hogy a „jaj hova jutottunk” hangulat ettől eltántorítson bármelyikőtöket is!

Horváth Péternek igaza van abban, hogy a környezet visszajelzése, értékítélete igen fontos. Sajnos azonban a környezet jelenleg szétesett. Nem azért, mert „mi magyarok ilyen széttartóak vagyunk, és megint a magyar átok”, hanem azért, mert változások idején a közvetlen környezet mindig meglazul. A sejtekben éppúgy, mint a társadalmakban. Jelenleg tanuljuk éppen azt, hogy hogyan kell újraszervezni magunkat. Ez a blog is pontosan ennek a folyamatnak egy piciny eszköze. Bizony az alázat valóban hiányzik nagyon. De gondoljunk arra is, hogy ez a fenti jelenséggel nagyon összefügg. Egy olyan korban, amikor a közösség változást él át, amikor a kapcsok meglazulnak, amikor az „én vagyok a világ közepe” felszabadító érzése elsöpri egy korábbi rendszer korlátait, nem teljesen természetes az alázat hiánya? Óvodás dolog ez, de hát sajnos nézzünk magunkra. Hát nem óvodások vagyunk? Éppen most növöget fel a rendszerváltás utáni Magyarország ahhoz, hogy rádöbbenjen: alázat nélkül, külön-külön nem megy.

Már a következő bejegyzéshez is átvezető válaszom a „tehetsegigeretek”-nek szól. A kivételes embereket nagyon sok megkülönböztetés, kirekesztés, bántás érheti. Ha – különösen az életük korai szakaszában – ezek túlzottan dominálnak, akkor a tehetség sokszor csak magának való tehetség marad. Sikert, örömöt csak nagyon mérsékelten ér el, és ha igen, akkor ennek jelentős része a saját halála utáni szakaszra marad. Ha megtanulunk jobban vigyázni a tehetségeinkre, ha jobban meg tudjuk nekik adni a hozzá hasonlók baráti körét, akkor jóval kevesebb szociálisan elveszett ember lesz közöttük. Éppen ez az egyik legfontosabb célja annak a programnak, amelyet nemrég indítottunk el.