A folyamatos, hosszú távú építkezés, mint polgári erény
Avagy: Mikor nem lesz életveszélyes a magyar májkonzerv?
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

hosszu

Nem merünk hosszú távon, nagy ívben gondolkodni. Földhözragadtak az álmaink. Mindent azonnal akarunk: ma, nekem, most. Tartós aprómunka távlati célért? Nem megy. Pedig csak ez ad sikert.

Történelmi kiszolgáltatottság és bizonytalanság szabálykerüléssel súlyosbítva? Értékrendet és viselkedéskultúrát hagyományozó közösségek hiánya? Századnyi elmaradást habzsoló fogyasztói népőrület? Csak a huszárrohamot ismerő néplélek? Az ok ezernyi lehet: az eredő baj közös.

Így rohad el a Nádas Péter által leírt I. osztályú WC a vonaton, ezért életveszélyes a magyar májkonzerv, és ebből is fakad a folyamatos reformdüh. Pedig lehetne ezt máshogy is. Kiszedhetnénk a füvet a díszkő burkolat kockái közül, lehetne fokozatosan is üzletet építeni, és lenyugodva is elbeszélgethetnénk közös dolgainkról. Álom? Nem. Ez az, ami ma még kivétel, de ami belőlünk egyedül megmarad a XXI. század válságai után.

A héten nagyon nagy örömmel úsztam 1050 métert a miskolci Kemény Dénes városi sportuszodában. Minden másnap ennyit úszom, így az örömöm nem csak az úszásnak, hanem az októberben átadott, nagyon szép, új uszodának szólt. Milyen rövid távú haszna van egy uszodának? Nehezen mérhető. Nehezen mérhető az, hogy a miskolciak mostantól egy kicsit többet örülhetnek, egészségesebbek lehetnek. Előre nem megjósolható az sem, hogy az uszodának köszönhetően hány miskolci vízilabdázó vagy úszó olimpiai bajnokunk lesz és mikor. Mindez hosszabb távon érvényesül. Ebből a hosszú távú gondolkodásból egy szép példa a miskolci uszoda.
Sajnos az általános tapasztalat más. A mi jelszavunk: „Think Small!”
Mindennapi tapasztalataink sora igazolja, hogy nem merünk hosszú távon, nagy ívben gondolkodni. Bocsánat. Helyesbítek. „Mindennapi tapasztalataink sora igazolja, hogy ők („ezek”, a pirézek – tessék ide behelyettesíteni bármit és bárkit, aki nem mi vagyunk) nem mernek hosszú távon, nagy ívben gondolkodni. Ezek itten beszariak, kérem. Ők (mindenki itten körülöttem) még nem értek el Európába. Nekik – földhözragadtak az álmaik. Bezzeg én. Én tudok álmodni. Kastélyt, lakájt, hintót, mindent. Ide vele ma, nekem, most. Dolgozni ezért? Nekem? Hasznosnak lenni? Szolgálni másokat? Hosszan? Ugyan. Dolgozni ezek dolgoznak. Én – ügyes vagyok.”

Hogyan terjedhetett el ennyire ez a gondolkodás?

  • Szerepet játszhatott benne a kisnemzeti lét. Ha évszázadokon keresztül egy nép sorsát rendre a környező régió nagyhatalmai döntik el, nehezen épül fel az „uralom a sorsomat” hosszú távú biztonságérzete. Inkább a „mihez kell alkalmazkodni éppen ma”, a „mit kell túlélni éppen ma” taktikái lesznek az általánosak.
     

Kornai János

  • Sokat tanultam Kornai Jánostól, aki a Kádár-korszak elemzésében rámutatott arra, hogy a tulajdonviszonyok rendezetlensége és a jogállamiság hiánya nem tette érdekeltté a vállalkozókat abban, hogy beruházzanak, ugyanis a növekedés egy bizonyos határon túl feltűnt, így veszélyes volt. Így még azok is a „költsük el ma” rövid távú parancsára szocializálódtak, akiknek a hosszú távú gondolkodás esetleg akkor még átörökített családi viselkedésminta lehetett.
  • Kornai János az indító blogbejegyzésem kapcsán felhívta a figyelmem arra is, hogy az általa leírt "puha költségvetési korlát" nemcsak a szocializmus sajátja volt, hanem a válságkezelő intézkedéseknek a vállalatoknak adott segélyeivel újraéledt (lásd bővebben a Financial Times blogján itt). A szabályrendszer ilyen megváltoztatásai szintén a hosszútávú gondolkodás ellen dolgoznak.
  • A rendszerváltás gazdasági és társadalmi megrázkódtatásai sem erősítették meg az „érdemes itt hosszú távon tervezni” érzetet.
  • A közös elnyomó, a szocialista állam összekacsintós becsapása után a rendszerváltás utáni évek óhatatlanul további szabály és ellenőrzésbeli lazulást hoztak. Az állam (kinek az állama is tulajdonképpen?) változatlanul a közös elnyomó maradt. Az évszázados túlélési taktikákat mindez megfejelte: terjedt és terjed az ügyeskedés. A szabályok betartásának hiánya összezilálta a szűkebb környezetet is. Ez is gyengítette a hosszú távon gondolkodást.
  • Mindezt tetézi a társadalmi közösségek megbomlása. A XX. század kataklizmái a hagyományokat, az értékrendet és a viselkedési mintákat romboló események sorát hozták. Ha a mai körülmények egy olyan hosszú távban gondolkodó magatartásformának nem kedveznek, amelynek még az emléknyoma is kiveszett, akkor ennek a magatartásformának az újjáteremtése nagyon nehéz.
  • A ma fogyasztói alapállása már kiindulási pontjában sem hosszú távon gondolkodik. A folyamatosan változó javakból halmozni nem érdemes. A tegnap cucca ma már szemétre való. Ekkora fogyasztói túlpörgetés esetén a hosszú távú szemlélet csak az értéket termelő munkában lehet jelen. Magyarországon (és más rendszerváltó államokban) különösen túlteng az önjutalmazó fogyasztói düh, hiszen sokaknál évtizedek nélkülözését és mellőzöttségét kell most (sajnos) egyedüli pótszerként kompenzálnia.
  • Ráadásként, mindezt megfejeli a „kalandozó magyar”, a „huszáros roham” hazai hagyománya és az a szélsőséges értékelésre való hajlamunk, amely sokszor csak az eufória és a nemzeti gyász kettősségét ismeri. A nagy nekibuzdulások és a nagy katasztrófák országában nehéz építőkockát építőkockára rakva, lassan és megfontoltan haladni egy távoli cél felé.

 

Az okok sorát hosszasan lehetne folytatni még. Az eredmény közös. Nem tudunk hosszú távon, nagy ívben gondolkodni és nem tudunk másokat szolgálva, lépések sokaságán át kitartóan haladni hosszú távú céljaink felé. Miben látszik ez?

Nádas Péter

  • Nádas Péter számomra a (kínban) röhögéstől hosszú órákon át hasfájást okozóan így írt a Zalaegerszeg és Budapest között közlekedő gyors szétrohadó I. osztályú WC-jéről a „Szabadság tréningjei” című esszéjében:
    "Valamikor a hetvenes évek közepén, amikor a börtönben gyártott borítékok nem ragadtak többé, mert a börtönőrök a rabokkal összejátszva ellopták a szükséges ragasztót, arra a következtetésre jutottam, hogy a szocialista magyar állam megvalósította a saját legbensőbb politikai szándékait. A levéltitoktól a ragasztóig valóban mindenki mindennek a tulajdonosa lett, ugyanezek a tulajdonosok viszont nem tudták többé használni a tulajdonukat, mert semmi nem volt többé rendeltetésszerűen használható. De arra is rájöttem, hogy a szocialista állam csupán akkor fog összes polgárát maga alá temetve ténylegesen összeomlani, amikor az utolsó eszköz sem lesz többé használható. Amikor valamit nem lehet már nagy találékonyan valami mással helyettesíteni. Igaz, hogy a boríték ragasztós szegélye már nem ragadt, de még mindig találtam olyan kerek vignettát, amivel a nem ragadó borítékokat le lehetett ragasztani. Ekkor határoztam el, hogy amikor a kerek vignetta sem ragad többé, levelet írok az állam elnökének, Losonczi Pálnak, s arra kérem, hogy jelentse be a magyar állam csődjét és kérje az Egyesült Nemzetek Szervezetének segítségét.
    Egy év sem telt el, a kerek vignetta sem ragadt többé. Ekkor azonban hazánkban is elkezdtek egy cellux nevű átlátszó ragasztószalagot gyártani, állítólag ellopták a licenszét, s ezzel néhány évig megint le tudtam a borítékokat ragasztani. Valamivel azonban nem számoltam előre. Mire ténylegesen nem lett volna mivel az államelnöknek írott levelemet leragasztani, s ez a pillanat valóságosan elérkezett, a szocialista állam engem is maga alá temetve összeomlott.

    Nem arról van szó, hogy a Zalaegerszeg és Budapest között közlekedő vonat első osztályú kocsijának vécéjében bele kell lépnem egy vízből és vizeletből álló tócsába, amelyben papírtörölközők áznak, mert a vonat rázkódásától kizuhantak annak a fémpántnak a szorításából, amelynek a papírtörölközők tartására alkalmas szekrénykét kellene megfognia, ha minden mással nem vitték volna el, nem is arról van szó, hogy a többszörösen levizelt, lehányt és leszart, hosszú évek óta ismerősen törött deklit a cipőm csücskével kell felemelnem, s végig a lábammal kell megtartanom, mert az ügyes kis szerkezet, mely meggátolná, hogy visszacsapódjon, a szerelvényekből csurgó és spriccelő víztől már évek óta elrozsdásodott, nem is arról a kérdésről lenne szó, hogy ebben a pozícióban el tudom-e végezni úgy a dolgomat, hogy a vonat rázkódásai közepette ne vizeljek se a deklire, se a földre, se a saját lábamra, ne csúfoljam meg tehát saját szocializációmat és az emberek közötti szolidaritás szükségességét, hanem inkább arról van szó, hogy hová a csudába nézhetnék még öklendezés nélkül. A vécé porcelán csészéje évek óta el van törve. Évek óta hiányzik belőle egy jó nagy darab. Levezető csövének billenő zárja évek óta ugyanabban a helyzetben fityeg, s mivel mindezeken a hibás helyeken vastagra gyűl a szar, miközben vonatunk halad, az ütemesen csapkodó zár visszaveri a csőből a fülkébe, amit a vízöblítés segítségével el kellett volna távolítani.
    Demokráciában az történik meg, amit megtesz az ember. Én most bejelentem a csődöt. Ezzel a csőddel az államelnöknek immár nincsen hová fordulnia.
    Vagy megbeszéljük a viszonylag egyszerű logisztikai problémát, megegyezünk, takarítunk, reparálunk, vagy nincs megoldás."
  • Kedves példám a májkonzerv is. Az a májkonzerv, aminek a tetejét a sörösdobozéhoz hasonló fogantyúval le lehet pendíteni. Alapesetben az ilyen konzerv pereme tompa. Kivéve azt az esetet, amikor a konzervbe mélyedést vágó szerszámot már emberemlékezet óta nem élezték meg. Ilyenkor a konzerv teteje leszedhetetlen lesz, a füle a kezünkben marad, és a késsel felfeszegetett tető után a perem sorjával teli, életveszélyes csapdaként leselkedik ujjra, vagy bármi emberire, ami odakerül. Szerszámot élezni? Minek? Eladjuk azt úgy is.
  • A hosszú távú gondolkodás hiányát mutatja a „minden változást most, egyszerre” reformdühe is. Sokakat bevonó, alapos átgondolás? Valódi hatástanulmányok? Kísérlet? Sokakat bevonó, alapos elemzés? Nagyobb léptékű kísérletek? Sokakat bevonó, alapos újragondolás? A résztvevőket valóban meggyőző terjesztési terv? ”Ugyan kérem! Ez már legalább három választási ciklus. Nincs erre nekünk időnk!” (A hibák javítása persze kétszer annyi időbe telik egy dühöngő, de minimum szkeptikus környezetben.)

Pedig lehetne mindezt máshogy is.
 

  • Kiszedhetnénk a füvet az EU-s forrásból tavaly országszerte telepített MÁV díszkő burkolatok kockái közül, hogy ne rohadjon el az egész néhány év alatt, újabb nagy beruházást kikényszerítve megint.
  • Lehetne fokozatosan is üzletet építeni. Úgy, ahogyan kedvenc teázóim egyike, a Zöld Teknős Barlangja indult. Nem sokszáz négyzetméteren és három szinten, mint ma. Hanem a sokszáz négyzetmétert megvéve, de csak tíz négyzetméteren. Aztán egy év múlva ötvenen, majd egy újabb év elteltével százon. Mindig csak éppen annyin, amennyi a terjedő hír miatt még éppen tele volt. A magyar pályázati őrület ezzel szemben mega-intézményeket hoz létre, amelyekbe ha az elején betéved valaki, csak azt látja, hogy „üres”, és nem lesz kedve jönni soha többet.
  • Lenyugodva is elbeszélgethetnénk közös dolgainkról. Nem csak azokról, amelyektől nőni vagy csökkeni fog a boríték a következő hónap elején, hanem azokról is, amelyek hosszú távon érvényesek. Azokról, amelyektől „csak” a gyermekeink sorsa függ. Álom? Nem. A hosszú távú gondolkodás és a másokat szolgáló csendes munka már itt van körünkben. Ma még kivétel. De ez az, ami egyedül marad meg belőlünk a XXI. század igen sok szenvedést hozó, de sok mindent meg is tisztító válságai után.

Utószó: Miért éppen a hosszú távú gondolkodást választottam az első blogbejegyzés témájaként? A választásomban szerepet játszott az is, hogy valóban úgy érzem, ez az egyik legfontosabb viselkedésminta ahhoz, hogy Magyarország helyzete jobb legyen. De van ennél személyesebb okom. Tudós vagyok, hálózatkutató. A tudomány művelése hosszú távú gondolkodást igényel. Soha nem tudhatom, hogy az az ötlet, amelyet ma kigondolok, vajon igaz-e. Évek kemény munkájára is szükség lehet ahhoz, mire a mai ötletet be tudom bizonyítani. Még kevésbé lehet a legtöbb esetben fogalmam arról, hogy a pályatársak mennyire fogják tudni használni az eredményeimet. A gondolatok tényleges értéke sokszor már a következő generáció során derül ki igazán. A kutató hosszú távon gondolkodik. Ezért is fáj az annyira, hogy ami nekem természetes, az mennyire nem az sokaknak ma errefele.

 

 

Válaszok (1)

Az első szó a köszöneté és a gratulációé. A hozzászólások igazi örömmel töltöttek el. Sajnos manapság ritka az a blog, ahol a hozzászólásokból tanulni lehet. Ezekből a hozzászólásokból érdemes. A tartalom mélységén felbuzdulva hadd kérjek valamit a hozzászólóimtól. Mi lenne, ha mi nemcsak a színvonalunkban, hanem a szokásainkban is mások lennénk, mint a többiek? Mi lenne, ha minden hozzászóló a hozzászólása végén (önként) odaírná a nevét? Ilyen kiváló gondolatokra büszke lehet, aki leírta. Hát legyen is! Becsüljük is meg érte mindannyian név szerint.

„GN”-nek a gondolatai, amelyekkel arra hívta fel a figyelmet, hogy a hosszú távú gondolkodás olyan „luxus”, amelyet sokan nem tudnak megengedni maguknak válaszra ingereltek már mást is. „danik” válaszának egy érdekes eleme volt az, hogy ha a minták nem sugallják a hosszú távú gondolkodást, akkor hogyan várhatjuk el azt mástól, magunktól? Mindkét hozzászólónak igaza van.
•    Valóban sokkal nehezebb „odatennie magát” és hosszú távon gondolkodnia annak, akit napi megélhetési problémák gyötörnek. De érdemes abba is belegondolni, hogy a hosszú távú gondolkodás sokszor a rövid távú problémák más megközelítését is jelentheti. A hosszú táv nem azonos az altruista, a lemondó, az ajándékozó magatartással. Nagyon sokszor konkrét, rövid távú haszna is lehet. Ha valaki mindig a napi helyzettel harcol, akkor nem biztos, hogy meg tudja oldani, mert könnyen csapdába esik, és ugyanazokat a köröket járja körbe és körbe. A hosszú távú gondolkodás képes a csapdák megkerülésére is. (Most erről hadd ne írjak többet, mert november végén lesz a szabadság értelmezéséről egy blogbejegyzésem, abban pontosan ezt a gondolatot fogom részletesen kifejteni. „Stay tuned” )
•    Az is igaz, hogy ha a minket körülvevő példák pont az ellenkezőjét sugallják a hosszú távú gondolkodásnak, a szabálykövetésnek, akkor bizony nehéz. DE. Nem szabad, hogy lefegyverezzük magunkat a minket körülvevő rossz példákkal. Ne adjuk ilyen olcsón. Ne adjuk fel ilyen egyszerűen. A játékelméleti példák is azt bizonyítják, hogy az együttműködők, ha összefognak, akkor túlélik a csalók tengerét. Próbáljuk meg a hosszú távon gondolkodást a rossz példák ellenére is. És észre sem vesszük, mi leszünk a példa.

Hadd egészítsem ki a leírtakat még a gumicukor-teszttel. A gumicukor-teszt eredetileg marshmallow-tesztként került be a pszichológiai szakirodalomba. Igen sok változata ismeretes. Az egyik szerint a kísérletet óvodások egy csoportjával végezték el. Amikor az óvónéni (óvóbácsi) elment, otthagyott nekik tíz gumicukrot. „Egy órára el kell mennem. Ha meg tudod állni, hogy megegyed a gumicukrot, akkor mikor visszajövök, kapsz még tízet. Ha megeszel akár csak egyet is, nem büntetlek meg, de nem kapsz újabb tíz cukrot.” Az óvodások jelentős része nem bírta ki, és bezabált. Egy részük viszont megállta a próbát. Tíz évvel később ezek az óvodások lettek – átlagosan – a sikeresek az iskolában, és velük volt jóval kevesebb jellembeli probléma is. Ennyire sokat számít a személyes életsors hosszú távú alakulásában a hosszú távú gondolkodás.

A hozzászólók nagyon gazdag tárházát adták annak, hogy mennyire nem jellemző a hosszú távú gondolkodás ránk. Valóban. A hosszú távú gondolkodásra – kicsit paradox módon – csak hosszú távon lehet rászokni. Apró lépések ezreivel. Ezért is tetszettek különösen „kardi” utolsó mondatai: „Bár ez a sok ember merne nekiállni építkezni lassan, bátran, nem félve egy kis izzadságfolttól az ingén. Rám számíthattok…” Hadd mondjam a többiek nevében is, hogy „Köszönjük!!!”

 

 

Válaszok (2)


Elsőként nagyon köszönöm mindenkinek, aki névvel is vállalta a hozzászólását!

A gazdag gondolati tartalmakat talán érdemes lenne abból a szempontból elemezni, hogy „negatív” vagy „pozitív” állítást tartalmaz-e. Sajnos nem volt időm egy korrekt mérleg elkészítésére, de az átolvasás után mindenképpen az az érzésem, hogy a „micsoda nagy hiányok vannak itt” és (ami még nagyobb baj) a „mennyire nem megy ez nekünk” szemlélet dominál. (Sajnos én sem voltam ez alól teljesen kivétel, legközelebb jobban fogok igyekezni, hogy ne így adjam meg az alaphangot.)

Nagyon kevés az olyan elem, mint amit „smithi19” írt: „csupán rajtunk múlik, mire vagyunk képesek”. Írtam már az első kommentáromban is azt, hogy ne fegyverezzük le magunkat! Becsüljük meg az élet, a hosszú távú gondolkodás apró kis örömeit és jeleit. Minden egyes hozzászólás egy ilyen megbecsülendő jel. A hozzászólókról mindenképpen elmondható, hogy kezdenek egészségesek lenni, kezdenek magukra találni. Ne hagyjátok, hogy a „jaj hova jutottunk” hangulat ettől eltántorítson bármelyikőtöket is!

Horváth Péternek igaza van abban, hogy a környezet visszajelzése, értékítélete igen fontos. Sajnos azonban a környezet jelenleg szétesett. Nem azért, mert „mi magyarok ilyen széttartóak vagyunk, és megint a magyar átok”, hanem azért, mert változások idején a közvetlen környezet mindig meglazul. A sejtekben éppúgy, mint a társadalmakban. Jelenleg tanuljuk éppen azt, hogy hogyan kell újraszervezni magunkat. Ez a blog is pontosan ennek a folyamatnak egy piciny eszköze. Bizony az alázat valóban hiányzik nagyon. De gondoljunk arra is, hogy ez a fenti jelenséggel nagyon összefügg. Egy olyan korban, amikor a közösség változást él át, amikor a kapcsok meglazulnak, amikor az „én vagyok a világ közepe” felszabadító érzése elsöpri egy korábbi rendszer korlátait, nem teljesen természetes az alázat hiánya? Óvodás dolog ez, de hát sajnos nézzünk magunkra. Hát nem óvodások vagyunk? Éppen most növöget fel a rendszerváltás utáni Magyarország ahhoz, hogy rádöbbenjen: alázat nélkül, külön-külön nem megy.

Már a következő bejegyzéshez is átvezető válaszom a „tehetsegigeretek”-nek szól. A kivételes embereket nagyon sok megkülönböztetés, kirekesztés, bántás érheti. Ha – különösen az életük korai szakaszában – ezek túlzottan dominálnak, akkor a tehetség sokszor csak magának való tehetség marad. Sikert, örömöt csak nagyon mérsékelten ér el, és ha igen, akkor ennek jelentős része a saját halála utáni szakaszra marad. Ha megtanulunk jobban vigyázni a tehetségeinkre, ha jobban meg tudjuk nekik adni a hozzá hasonlók baráti körét, akkor jóval kevesebb szociálisan elveszett ember lesz közöttük. Éppen ez az egyik legfontosabb célja annak a programnak, amelyet nemrég indítottunk el.

Megosztás

Hozzászólások

Hamvas Bélától idézek: Bolond az, aki nem az örökkévalóságra rendezkedik be.
hosszú távú gondolkodás – tudomány: az egyik lehetséges kulcskategória az identitás, az azonosság biztonsága. A tudós elegendően nyugodt lehet afelől, hogy tudós lesz hosszabb távon is (persze, a klasszikus időkben volt ez igaz: ma a túlburjánzó pályázatosdiban csökken), ezért a munkáját is ebben a léptékben tervezi. A helyi vagy nemzeti közösség azonosságtudata végképp szétesett, így időtáv-érzékelése egyre inkább összeszűkül Ezért rendkívüli jelentősége van, hogy a szakmai vagy/és értékközösségek képesek-e távlatot megalapozó identitás-bizonyosságot adni. Kevésbé teoretizálva: kutatódiákok, tudományos műhelyek, hagyományőrzők, szociális segítők, olvasókörök kell, hogy a saját munkájuk értékébe vetett hittel és bizalommal tudjanak működni, ami az identitás bizonyosságát adja tagjaiknak – erre alapozódhat a hosszú távú gondolkodás.
Ennek kapcsán csak úgy felmerült bennem, hogy ez mind nagyon igaz, de azért egyáltalán nem egyszerű hosszú távon gondolkodnia annak, aki Kőbányán lakik a 47 nm2-es paneljában és havi 70.000 Ft.-ból "élve" egyelőre még abban sem biztos, hogy tud-e fűteni a télen, vagy rosszabb esetben, hogy lesz-e a gyereknek uzsi jövő héten? Magyarán ha a lakosság egy jelentős része egyik napról a másikra él, teljes bizonytalanságban, akkor nyilván előbb gondol a holnapra, mint 10 évre előre és ez nem biztos, hogy azért van, mert rosszul szocializálódott. (Most nem arra gondolok, aki emellett hitelből ment nyaralni Ciprusra, vagy vett új Audit.) Persze a bizonytalanok is tehetnek egy csomó mindent, ami viszont nem kerül semmibe, de az életkörülményei és a hétköznapi stressz annyira lefárasztja, hogy egyszerűen nincs se kedve, se energiája ezzel foglalkozni. Ezt csak azért írtam, mert a problémának szerintem ez is (az egyik) gyökere.
Sok az igazság abban amit mondasz, de teljes mértékben nem tudok vele egyetérteni. Maga az attitűd, az a viselkedésminta, hogy hosszútávra tervezzen az ember: tanult. Az, hogy erre milyenek az anyagi keretek már más(fontos) kérdés. Nem mindegy, hogy a naponta megspórolt 100Ft-ot arra költöm, hogy a gyerekem nyalókát szopogasson, vagy, hogy havonta vegyek egy könyvet neki. Ez persze nagyon mesterkéltnek hangozhat, pontosabban túlzottan fegyelmezettnek("poroszosnak"), de pont erről van szó. Ez az önfegyelem, ez a jövőbe tekintő önmegtartóztatás a záloga a biztos fejlődésnek. És ez az ami tanult és továbbadott viselkedés. Ez a gondolkodásmód lehet kultúrális eredetű, jól megfigyelhető ez az emancipált-asszimilálódott zsidó családokban, függetlenül anyagi helyzetüktől. A legfőbb kérdés az, hogy hogyan lehet ezt egy nem ilyen berendezkedésű társadalomban(magyar) "bevezetni"(sugalmazni?). Hogyan sugalmazhat mondjuk az ország vezetősége ilyen magatartást, mikor ő maga sem így cselekszik, sőt az emberek bizalmát sem élvezi? És ezzel szorosan összefüggő, elkeserítő kérdés: Az, hogy demokratikus berendezkedésű országban milyen emberek adják a vezetőséget és döntenek arról, hogy mit sugalmazzanak társadalomnak, nem aszerint dől el, hogy az őket megszavazó embereknek mire van igénye? A mindenkori politikai irányultság és az ezáltal kommunikált viselkedés nem a társadalom tükre? Circulus vitiosus?
Igen, ez a nyalókás példa tetszik és ezzel egyet is értek. Biztosan meghatározó, hogy valaki milyen szemléletet hozott otthonról, illetve tanult el a környezetétől, akár országos méretekben is, csak kicsit "meg akartam védeni" azokat az embereket, akik személy szerint tökéletesen kikészülnek már attól is, hogy a holnapjukat megteremtsék. A lényeg az, hogy éreztem a bejegyzésben utalást arra nézve, hogy egyenként mindenkinek kell "odatennie magát" és aprólékos munkával a távoli jövőért küzdeni. Erre akartam reagálni, hogy X és Y között óriási különbség lehet, mert míg X azért nem "teszi oda magát", mert egy elszállt, habzsoló, agyatlan, felelőtlen akárki, aki még rosszul is szocializálódott, addig Y azért nem, mert bár nagyon értelmes és tudja, hogy mit kéne tenni, mégis agyonnyomja a mindennapi megélhetési problémája és egyszerűen olyan hangulata van az életének, hogy egyáltalán nincs is kedve ilyesmivel foglalkozni, mert az köti le minden gondolatát, hogy mi lesz holnap, jövő héten és jövő hónapban. Én látok ilyet, nem is egyet. Kiváló emberek, akiket nem hagynak élni a problémák. Ha belegondolunk abba, hogy Magyarországon hányan élnek éppen hogy csak a létminimumon, akkor rájövünk, hogy ez nem elhanyagolható arány, ami a maga módján tereli az országot valamilyen irányba... (Kezdeni ezzel valamit persze irtó nehéz...)
Még ha csak a hosszú távú gondolkodás hiányozna, de gyakran a rövid távú sem figyelhető meg. (ld. "Ej, ráérünk arra még!") Máshová téve a hangsúlyt: néha kiegyeznék a rövid távval is, csak a gondolkodás részt ne ugornánk át...

A bejegyzést elolvasva első körben egy, még a gimnáziumi éveim alatt olvasott kisregény jutott eszembe, amiből az ide illő részt (mindamellett, hogy talán az egész könyvet ide illőnek találom) szeretném megosztani:

"Túl a különös városrészen, ott ahol éjszaka volt, három elegáns, élesen reflektorozó autó haladt az utca kátyúin. Mindegyikben néhány szürke úr. A legelső kocsiban ülők közül egyik észrevette Momót, amint az a fehér házakkal szegélyezett utcába kanyarodott, oda, ahol a különös fény kezdődött.

Mire azonban a kocsik odaértek az utca sarkához, érthetetlen dolog történt. Az autók egyszerre csak nem tudtak elmozdulni a helyükről. A vezetők ráléptek a gázra, a kerekek sikongtak, a kocsik azonban helyben jártak, valahogy úgy, mintha futószalagon állnának, amely azonos gyorsasággal ellenkező irányba fut. S minél inkább gyorsítottak, annál kevésbé jutottak előrébb. A szürke urak észrevették, káromkodva ugrottak ki a kocsijukból, s megpróbálták a távolban még épp fölismerhető Momót utolérni. Arcuk eltorzult a futásban, végtére kimerülten megálltak, hisz nem jutottak néhány méternél tovább. Momo, a kislány közben eltűnt valahol a fehér házak közt.

- Vége! – mondta egyik a szürke urak közül. – Állj, vége! Már nem kapjuk el.

- Nem értem – vélte a másik -, hogyhogy nem jutottunk előrébb.

- Én sem – mondta az előbbi -, csak az a kérdés, enyhítő körülménynek számít-e a megítélésünkben?

- Úgy gondolja, bíróság elé állítanak bennünket?

- Hát biztosan nem dicsérnek meg érte.

Valamennyi úr a fejét lógatta, s kocsija hűtőjére, lökhárítójára ült. Már nem volt sietős egyiknek sem.

Momo már messze, messze, valahol a hófehér házak, utcák, terek sűrűjében ballagott a teknősbéka nyomában. S épp mivel olyan lassan haladtak, úgy tetszet, az utca tovasiklik alattuk, a házak pedig röpülnek…” (Michael Ende – Momo)

A fenti sorokat sokféleképpen lehet értelmezni, a szereplők helyébe sok mindenki beleképzelhető, én személy szerint nem mennék bele hosszú eszmefuttatásba, hogy a mai társadalmi, politikai, szociológiai helyzet miképp tükröződik le a leírtakban, ezt rátok bízom.

Mint egyetemi hallgató sajnos az előttem szóló sorait körülöttem is látom manifesztálódni. Ügyeskedünk, trükközünk, majd lesz valahogy... "Most jó lesz ez, minek menjek még utána, csak fölösleges erő és idő pazarlás." Nincsenek téglák, egyből a tetőt akarjuk felhúzni a falak nélkül. Így van ez a vizsgaidőszakokkal, a TDK-al és a többivel. Megyünk egyik intézetből a másikba, hogy majd ott olyan kutatásba szállunk be amivel egy éven belül megváltjuk a világot. "Ja, hogy dolgozni kell? Utánaolvasni? A szabaidőmből is rá kell áldoznom?" Áldoznom... ha valamit így fogunk fel akkor hozzá se fogjunk szerintem. Igaz, nem könnyű, hisz le vagyunk terhelve. Nemcsak információval hanem sajnos lelkileg is. Néha nekifutunk. Új élet, új erő, most sikerülni fog... és aztán jön megint a pofon. Így marad a könnyebb út, a sor amibe beállunk és maradunk is hisz majd elvegetálunk valahogy. Nem kommunikálunk, nem állunki magunkért, legyünk őszinték, gyávák vagyunk. Nem merünk szólni semmiért. Röhejesnek érzem azt, hogy már lassan én kuncsorgok "házi feladatért", évközi zh-ért mert nincs semmi kontroll ami alapján láthatom mennyit fejlődök, mennyire sikerült elsajátítanom az anyagot. Szerintem az is vicc, (persze nem jó értelemben) hogy látom, hogy süllyednek el régi csillogó intézetek, azért mert ők most világot megváltó kutatásba fogtak, de az utánpótlásról elfelejtenek gondoskodni és a hallgatók szenvedenek. Pedig csak kis odafigyelés és apró dolgok hiányoznak. Rossz hangulat, fúrkálódás, ügyeskedés, kiskapuk... Lediplomázunk, kikerülünk az életbe és folytatjuk a megszokott menetet.

Sajnos sorolhatnám napestig a gondokat, de fölösleges, hisz a legtöbben látják. Bár ez a sok ember merne nekiállni építkezni lassan, bátran, nem félve egy kis izzadságfoltól az ingén. Rám számíthattok...

Ahogy ezt a bejegyzést olvastam, igencsak megrohant egy pár gondolat: Az első ilyen a meidzsi restauráció volt és a jóval későbbi japán csoda néven elért gazdasági fejlődés. Mert mit tettek a japánok? Rájöttek miben lehetnek erősek/ jók, és hogy mi kell egy erős gazdasághoz, és nem azt kezdték el rendbe hozni ami épp eszükbe jutott, hanem szisztematikusan az alapoktól (először infrastruktúra, aztán csak a többi...) mindehhez szükség volt nem kis áldozatra az EGÉSZ országtól és minden embertől. Itt ugyan mindenki a fejéhez kap, "na jó persze, de a japán szolgálat készség legendás, gondoljunk csak a szamurájokra), de akkor ami már évszázadok óta működik és azóta is "csodát" tesz talán megérne egy követendő példa titulust. A másik: ha csak egy magyar, de akár egy nyugati ember egészség megőrzésére gondolunk: inkább bezabáljuk a gyógyszerek tömegét, mintsem odafigyeljünk nap mint nap az egészségünkre. Anyum egyszer ezt mondta: "Fiam, ha minden nap 1percig mosod a fogad semmi baja ne lesz, de ha egy év után 365percig akarod már lehet hogy nem lesz mit mosnod."
Nagyon örülök ennek az írásnak és szeretnék felvetni egy kérdést, ami talán picit elméletinek tűnhet, szerintem azonban központi jelentőségű. A fő kérdés, hogy miért nem tudunk hosszú távon gondolkodni és nagy ívben tervezni. Számomra úgy tűnik, ez a probléma messze nem csak Magyarországot érinti, hanem bizonyos mértékben kortünet. A modernitáshoz, különösen a mai „flexibilis” kapitalizmushoz szorosan hozzátartozik a közösségek és ezen keresztül az identitást nagyban meghatározó kötelékek lazítása. Ezek helyébe rövidtávú, érdekcentrikus társulások lépnek. Megfigyelhető ez a „projekt-gondolkodás” terjedésében, ami persze a tudomány működésmódját is alapvetően érinti. Az egyik fő kérdés az, vajon vannak-e konkrét hosszú távú célok amik konszenzusos alapon kerülhetnek elfogadásra. Persze cselekedni és reménykedni kell, de én úgy látom ma, főleg Európa – érthető okokból – kevésbé fogékony a nagy, közös víziókra s ezért egyfajta tartalmilag kiüresedett versenyképesség-fokozás és gazdasági gyarapodás állnak előtérben. Ehhez társul, hogy immár a politika sem annyira víziók megfogalmazásával, mint inkább veszélyektől való védekezéssel, illetve veszélyek diszkurzív előállításával van elfoglalva. Az más kérdés, hogy sokakban továbbra is él egyfajta politikai messianizmus, ahogyan a hazánkban erősödő nemzeti radikális mozgalmak is mutatják. Harmadikként a társadalmi változás, az életvitel és a technológiai fejlődés ütemének konstans gyorsulását említeném, amelyet Hartmut Rosa mutat be terjedelmes szociológiai tanulmányában. Ennek értelmében a modernitás és a kapitalizmus lényeges jegyei közé tartozik az állandó gyorsulás, ami Rosa elemzésében korunkra kontraproduktívvá vált, állandó stressz-helyzetet és a lemaradástól való félelem érzését kelti. Ezen túlmenően, magukat a demokratikus intézményeket is veszélyeztetni látszik, hiszen ezek nem tudnak kellő mértékben lépést tartani a változásokkal. Részben ezzel magyarázható, hogy a politika sok esetben leginkább tűzoltással van elfoglalva. Eme kritika értelmében megszegtük a modernitás nagyobb önmeghatározásról szóló ígéretét, és az életünket a produktivitás fokozásának rendeltük alá. Ezek a tényezők mind-mind a hosszú távú gondolkodás ellenében, és az azonnali, még-éppen biztosnak látszó megszerzésének irányába hatnak. Kérdés tehát, hogy hogyan tudunk a produktivitás imperatívuszán enyhíteni a kapitalizmus egészének megkérdőjelezése nélkül. Le tudunk-e lassulni egy élhetőbb és talán demokratikusabb tempóra? Hogyan tudjuk mindezt egy globalizált és kíméletlen versenyre berendezkedett világban megtenni?
Nem rég mutatták be a Bárka színházban Lars von Tier Dogville című filmjének színházi változatát. Sokak, köztük kritikusok szerint sem lett túl jó, de talán az idő még csiszol rajta valamicskét. Sajnos a filmet nem láttam így csak a darabból tudok kiindulni. A történetről csak annyit, hogy egy közösségbe bekerül egy teljesen kiszolgáltatott emberi lény, aki teljes naivsággal megpróbál mindenkinek segíteni és cserébe mindenki kihasználja és megalázza. A történet végén megjelenik "gengszter" édesapja és kiszabadítja. A lány először védi az embereket, hogy ők nem tehetnek az egészről "ők csak nagyon nehéz körülmények között mindent megtesznek azért, hogy megéljenek". Ekkor édesapja megkérdezi tőle: "És ez elég?"

Napok óta azon töprengek, hogy hogyan írjam meg, amit most írni készülök. Kicsit zavarban vagyok, mint mikor a kedvenc szakácsomnak akarom megmondani, hogy az étel tökéletes, csak tőle még tökéletesebbet szoktam kapni… :) Többször elolvastam a bejegyzést és az összes kommentet, és maradt bennem egy-két hiányérzet, avagy ébredt bennem pár olyan gondolat, ami szerintem – bennem és számomra – sokat árnyal a képen.

Az első, hogy a magam részéről erősen hiszek abban, hogy minden környezet – így a jogi és kulturális környezet (azaz lényegében a többiek viselkedése) is – szelektál, méghozzá rövid távon, mivel a szelekció lényegében mindig azonnal hat. Vagyis a szelekciónak azonnal kéne büntetnie a rossz lépést vagy jutalmaznia a jót, még akkor is, ha a jó lépés éppen az, hogy nem várok jutalmat egyelőre (hosszú távra építkezem). Mert ha a jutalmat váró megkapja azt, vagy legalábbis semlegesen jön ki a jutalomvárásból, akkor előnybe kerül a hosszú távban gondolkozóhoz képest, és a fokozatos előnyök még előrébb juttatják. Ha a környezet nem szelektálja ki azokat, akik ügyeskednek, furakodnak, akik inkább leszüretelik a közös szőlőt éretlenül, hogy több jusson nekik, addig a folyamatos rövidtávú lépés hosszú távú stratégiává nő ki.
Alapvetően azt gondolom, hogy ezekben az esetekben nem a hosszú távban való gondolkodás hiányzik, mert ezek az emberek is hosszú távon szeretnének előnyt szerezni, csak éppen biztosak abban, hogy a következő játszmában szintén lesz kiskapu. És ez tünetileg valóban úgy néz ki, mintha mindenki egyénenként rövid távban gondolkodna, mert a rövidtávú gondolkodással előnyt szerzők („győztesek”) akkor is szemet szúrnak, ha egyébként nagy általánosságban nem is ez a jellemző.

A másik kérdéskör a „hogyan jussunk túl a szakadékon” problémája, azaz sajnos néha nem lehet tíz kicsi lépéssel helyettesíteni az egy nagy ugrást. És azt bizony nagyon nehéz megtanulni, hogy mi számít szakadéknak és mi nem. Ha póker helyett römit szeretnék játszani ugyanazzal a pakli kártyával, akkor az összes szabályt egyszerre kell bevezetnem, egyszerűen nem tudok lépésenként eljutni a römihez. És itt tehetség, tehetség, tehetség - és persze alázat - kéne ahhoz, hogy valahogy mégis találjak egy köztes játékot, ami még kicsit póker, de már kicsit römi, és amiből mégis tovább tudok menni később. Például első lépésben megváltoztatom a leosztást, aztán megszűnik a zseton, stb. Szerintem sok „reformdüh” egyszerűen a tehetség vagy az alázat hiányából ered, amikor a reformer nem hiszi el, vagy nem ismeri fel, hogy a póker és a römi közt mondjuk 5 átmeneti játék van, és rögtön egy halom szabályt változtat meg, ami persze ellenállásba ütközik. (Valójában a reformer is tudja, hogy ha sikerülne eltalálni a jó arányt, akkor újraválasztanák, próbálna ő hosszú távban gondolkodni, csak éppen azt se tudja, hogy hol keresse a jó arányokat.) Az alól, hogy közben nem törekszik konszenzusra és süket a visszajelzésre – szerintem sincs mentség. És tünetileg ez is a rövidtávú gondolkodást fogja mutatni, pedig „csak” ügyetlen, tehetségtelen, képzetlen, görcsös és végtelenül cinikus a vezető. (És most maradok annál a jó szándékú feltevésnél, hogy nem akar direkt rossz irányba vezetni vagy ellenérdeket képviselni.)

Sajnos ahhoz, hogy az előbbi pontban javulást lehessen elérni, szükség van egy nagyon fontos képességre, mégpedig arra, hogy az emberek (legalább a vezetők és tanácsadóik) képesek legyenek rendszerszinten gondolkozni. Ha egy dominó meg tud lökni többet, azok is többet és többet, akkor a vezetőnek képesnek kell átlátnia azt, hogy az egyetlen dominó mekkora tényleges hatással lesz a rendszerre X idő múlva. Ma azt látom, hogy a legtöbb valami melletti vagy elleni érvelés megáll a harmadik lépésnél, a harmadik ledőlő dominónál, mintha ott vége lenne a hatásoknak. A reformdüh szerintem (hangsúlyozottan csak szerintem) sokszor ered abból a félelemből vagy alulbecslésből, hogy egy dominó megdöntése nem fog elég hatást gyakorolni a rendszerre, bedöntenek rögtön hármat, aztán kapkodják a fejüket, hogy a rendszer túloldalán egymást gátolják a jobbra-balra dőlő dominók.

Bár hatásban ugyanaz, de okilag eléggé más egy olyan reformdüh, ami tévedésből kapkod, mint egy olyan, ami türelmetlenségből és rövidlátóságból. Persze, végig szenvedni a következményeket ugyanolyan. Mégis azt mondanám, hogy a túl rövid távú gondolkodás (például egy folyamat túl sok lépésre történő szabdalása) sokszor ugyanolyan rossz, mint ha előkészítetlenül ráöntik az egészet a nagyközönségre. És itt merül fel a kérdés: hol, honnan lehet megtanulni a helyes arányok eldöntésének képességét, és választóként hogyan tudom felismerni azt a vezetőt, aki ezt már kitanulta?

A májkrém dolgon is sokat gondolkoztam, és nem hagy nyugodni a dolog. Egy adódó kérdés, hogy vajon az a bizonyos szerszámélezés nem okozna-e olyan radikális emelkedést az egy konzervre jutó önköltségben, hogy már nem érné meg. Nem tudhatom, bár a példa sarkított (valószínűleg nem okozna drágulást), de azért azt megmutatja, hogy a hosszú táv látszatának hiánya nem mindig a hosszú távú terv hiánya. Az is lehet, hogy így akarnak átszoktatni a prémium májkrémre, és tudatos üzletpolitika van mögötte. Lehet, hogy arra akarnak sarkalni, hogy vegyél jobb nyitót. Az is lehet, hogy mindenki más ki tudja nyitni a konzervet, mert teszem azt, sokkal kisebb az ujjuk. Vagy talán csak egyszerűen a gyár egyetlen kompetens embere sem eszik májkrémet, így nem is tudnak a hibáról.
De a fő-fő kérdésem, hogy a gyár minek foglalkozzon a dologgal, ha a fogyasztó így is, úgy is megveszi a terméket? A gyárnak ez a mentalitása persze cinikus és alapvetően elítélem, de ha a fogyasztó annyira fogyasztani akar, hogy (akár X forint spórolásért, hiszen ott a drágább fóliás májkrém) megveszi a gagyit, akkor a gyárat az égvilágon semmi (se rövid, se hosszú távon) nem motiválja a javulásra. Szóval szerintem egy ilyen játszmában a fogyasztó is benne van, főleg ha van választék.
A kapitalizmust nem lehet betiltani, márpedig a kapitalizmusban az embernek joga van gagyit eladni és megvenni, amennyiben az még épp hogy benne van az engedélyezhető minimális minőségben.

Kis adalék, ha már idekerült ez a marshmellow-teszt. Láttam videón szerencsétlen gyerekeket, szagolgatják, mikrodarabokat csipegetnek a cukorból, alig bírnak megülni a fenekükön. Bennem akkor felmerült, hogy vajon a gyereket mi motiválja a várakozásra: az óvó néni felé való tisztelet („bár nem büntet meg, érezhetően azt szeretné, hogy ne egyem meg a cukrot”), vagy pusztán a jutalom iránti vágy, a hosszú távban való gondolkodás („ha csak még egy kicsit várok, kettőt kapok”). Az egyik gyerek a videón, miután megkapta a jutalmat, mindkét cukrot egyszerre tömi a szájába valami elemi felszabadultsággal, de szinte állatiasan zabálva.
Marshmellow-teszt a Youtube-on.

Vajon ez a fékevesztettség várható akkor is, ha az ember felépít valamit téglánként? És vajon lehet-e hosszú távban gondolkodni, ha senki sem tudja, hogy a végén kapok egy cukrot, vagy hogy mikor lesz vége? Vajon hogyan tudom eldönteni, hogy a hosszú táv mikor jobb, mert nyilván vannak helyzetek, amikor nagyon is le kell csapni egy azonnali nyereményre, azaz játékelmeléti kifejezéssel élve kevert stratégiát kell alkalmazni. A kérdések részben persze költőiek, hiszen én is a hosszú távra tervezés híve vagyok, ellenben sokszor nem tudom, tényleg nem tudom, hogy mennyire hosszú távra érdemes tervezni (vagyis a sikertelenség esetén hány lerakott tégla után kell kiszállni), illetve hány lerakott tégla után kellene már meglátszania az eredménynek.

Na ennyi negatívkodás után abba is hagyom, mert még a végén hosszabb lesz a komment, mint a poszt. Nagyon örülök ennek a blognak én is, mert gondolkodásra sarkall, és mert látom, hogy jó arcok gyülekeznek alant. Meg fent is egy jó arc van, ;)

-HP-
Az utolsó előtti bekezdésedről ugrott be: sokan nem tudják, hogyan kell egy hosszú távú tervet kidolgozni - most nem arra gondolok, hogy néha nem tudják, mi a helyes irány ;) , hanem arra, hogy túlságosan pontos, merev előirányzataik vannak, nem igazán tudják megváltoztatni a folyamatosan változó körülmények között (illetve meg tudnák változtatni, csak hiányzik a mentális ugrás, vagy túl erős a szabálykövetési készségük, mittudomén), a terv eleve kudarcra van ítélve, és a kudarc/több kudarc bekövetkezte elveszi a kedvüket a további előre gondolkodástól. Nem ez a legáltalánosabb hiányosság, csak láttam már ilyet, és borzasztóan zavaró, hogy kívülről elég keveset lehet az ilyen problémák megoldásában segíteni :( Plusz egy asszociáció a címről - a spórolás, mint polgári erény, az egyik legegyszerűbb hosszútávú stratégia - Magyarországon inkább a hitelből élés jellemző. Hány generáció kellhet ennek az "átállításához"? Tóth Emese
Sokat gondolkozom azon, hogyan lehet változtatni dolgokon. Természetesen minden önző módon kezdődött, kifejezetten zavar, sőt, rosszul érzem magam, hogyha valami rosszul működik. Ha lehet valamin javítani, akkor javítsunk, addig, amíg a lehető legtöbbet nyújtja, a lehető legtöbb embernek. Így napi teendőim kapcsán - munka, tanulás, szabadidő -, ha valami nem jól működik, akkor ritkán tudok tovább lépni. Munkahelyet is hagytam már ott, mert minden erőfeszítésem kudarcot vallott, minden igyekezetem ellenére nem sikerült változtatnom dolgokon. Nem sikerült partnert találnom, aki nem csak a fát vágja, azt is nézi hová dől, mit temet maga alá. Persze, nem feltétlenül helyes magatartás elmenekülni egy megoldhatatlannak tűnő probléma elől, de lássuk be, a hosszú távú egészségem, és más területen még tervezett cselekedeteimet is mérlegelve elfogadható. A változtatás alapja hatások-ellenhatások sorozata. Ha tetszik rendszer, esetleg hálózat. Célok, eszközök, akadályok. Az akadályok, többnyire, embertársaink. Mi az, amiben mások, mint mi? Miért akarnak, miért tesznek mást? Hogyan gondolkoznak, hogyan változtathatunk ezeken? Nehéz, nehéz kérdések. Nagyon sokan vagyunk, nagyon sokfélék vagyunk. Vannak közös dolgaink, ezek közé tartozik az is, hogy szeretjük jól érezni magunkat, törekszünk is ezt elérni, megtartani, vagy megszabadulni valami kellemetlentől. A boldogságot akarjuk. Ez mindenkinek más - egy jó sör (minden este), egy jó film, végre egy nyaralás a családdal, hétvégén délig alvás, még egy belövés, vagy csak túléljek még egy napot az új munkahelyemen. Mindenkinek a maga szintjén, maga síkján, a saját buborékjában van látótere. Mindenki a maga szintjén nyomorog (ahogy egy volt főnököm emlegette). Mindenki ott tevékenykedik, azzal foglalkozik, az érdekli, amit lát. Vannak, akik megelégednek, örülnek neki, hogy van munkájuk, van lakásuk, van mit enniük. Vannak, akik nap, mint nap úgy kelnek fel, hogy van munkájuk, van lakásuk, van mit enniük - mégis rosszul érzik magukat. Nem tudják, igazából miért, de rosszul érzik magukat. Csak azt látják, hogy nagyobb tévé, nagyobb lakás, nagyobb autó kell. De nincs. Amit most elértem, az semmi. Nem elég. Nem jó. Azt, hogy mit lehet tenni, vagy tudják, vagy nem, de elégedetlenek. Ami a buborékon kívül történik, akár jó, akár rossz, az talán nem is létezik. De ha létezik is, mit tehet vele? Véleménye esetleg van róla, sőt, az biztos, hogy van. De változtatni, azt nem lehet, semmin. Aztán egyszer csak lehúzzák a redőnyt. Vannak, remélem sokan, akik tényleg nagyban gondolkoznak. Sokkal többet, sokkal távolabbra látnak. Vannak céljaik, amik jók, és hasznosak. Amikor elegendően egymásra találnak, közösen gondolkoznak, kitalálnak és tesznek dolgokat, és dolgok megváltoznak. Mi legyen, ami megváltozik? Mi az, ami jó? Világbéke? Mentsük meg a Földet? Egyenlőséget, mindenkinek, mindenhol? Biztos, hogy mindenki akarná? Ha feltennénk a kérdést, bólintanának rá? Vagy mindenki bólintana, de azt hallanánk, hogy Barabást? Természetesen vannak válaszok, vannak jó válaszok, meg lehet, meg kell tudni válaszolni a kérdéseket. Van számtalan terület, ahol lehet gondolkozni, merni, tenni. Egy ideje töprengek rajta, hogy mikor, hogyan lehet változtatni azon, hogy a lehetőségek képességgé változzanak. Ha nincs követhető példa a közvetlen környezetben, és a rossz példa nem terel jó útra, akkor van-e más esély. A bölcsöde-óvoda-iskola(-munka) tengelyben hihetetlen lehetőségek vannak. De a bölcsödében, óvodában, iskolában olyan pedagógusnak (http://hu.wikipedia.org/wiki/Pedag%C3%B3gia) kell lennie, aki megfelelő. Ha nem jó, elbukik, elbukunk, a rendszer selejtet termel. Selejtet - selejtet a pedagógusképzésben is… Vajon hol, hogyan lehet közbelépni? Ha nem tanuljuk meg, hogy az ismereteket, amit megszerzünk, hogyan lehet alkalmazni, továbbadni, továbbfejleszteni, akkor értéktelenek. A blog hangulatába - remélem - illeszkedik egy vidámnak szánt példa a végére. Az Egyesült Államokban halálra ítélnek egy katonát, és egy rendőrt. Mivel mind a ketten fegyveres erőknél töltöttek, hivatásos állományban szolgálatot, az ítélethirdetés után lehetőségük van a halálnemük megválasztására. A katona eltöpreng: - A kötél olyan kegyetlen, régimódi, a méreginjekció túlságosan félelmetes, a főbelövés túl gyors, legyen villamosszék… A kivégzésekor hiába próbálják üzembe helyezni a villamosszéket, zárlatos. Mivel nem tudják kivégezni a választott módon, kegyelemből életfogytiglani börtönbüntetésre módosítják az ítéletet. A folyosón vezetik el, amikor szembetalálkozik a rendőrrel. Odasúgja neki: - Pszt, a villamosszék elromlott! Sorra kerül a rendőr is, végiggondolja a lehetőségeit: - A méreginjekció túlságosan félelmetes, a főbelövés túlságosan gyors, a villamosszék úgyis elromlott, akkor legyen kötél… Hiszek benne, hogy lehet másként. Próbálom a részemet kivenni belőle - azaz próbálom a részemet beletenni… zsigriszabolcs
Érdekes kérdés a bizalom, a hit, a meggyőződés változása az utóbbi időben. Az alapvetően bizalomra épülő kapcsolatokban történt gyökeres változások, visszaélések kialakítottak egy alapbizalmatlanságot. Sőt, nagyon sokan, a bizalmatlanság mellett, felvették a ritmust, és saját maguk is ezt a hozzáállást tanúsítják. Gondoljunk csak a magatehetetlen betegeket meglopó mentősökre, a hatalommal visszaélő rendőrökre. De mindenhol, mindenféle módon találkozunk ilyesmivel. A kabinos, aki lesből fotózza az öltöző vendégeket, a vállalkozó, aki kevesebb anyagot tesz az épületbe, a sportoló, aki eljátssza a hattyú halálát a pályán. Sorolhatnánk a mindennapos példákat. Valójában minden egy és ugyanaz. Valahogy a gyökerekig kell lenyúlni, és megtalálni a módját, hogy máshogy történjenek a dolgok. Évekkel ezelőtt hetente rendszeresen vonattal jártam dolgozni, a péntek délutáni ingázó járatot használtam a leggyakrabban. Természetesen tehetnék kitérőt arra is, hogy a jegy megvétele sem volt egyszerű a Keleti pályaudvaron, mert hiába voltak modern jegykiadó automaták felállítva, de vagy nem működtek egyáltalán, vagy nem fogadtak el aprópénzt, vagy nem fogadtak el bankjegyet, vagy nem működött az érintőkijelzőjük. De most nem erre és más hasonló dolgokra akartam eljutni. A vonat indulása előtt nem sokkal érkeztem általában, a felesleges várakozást elkerülendő, és a vonat hátulján szálltam fel. Már az első utamon feltűnt egy érdekesség. A vonaton az utaslétszám a maximális férőhelyeknek közel a fele lehetett csak, mégsem sikerült ülőhelyet találnom könnyen. Hogy miért? Az még csak hagyján, hogy középiskolai kémiatanárom elektronhéjas példájának megfelelően helyezkedtek el az utasok, azaz minden ülésre, üléspárra jutott egy utas. De a szabad üléseket, maguk mellett, a táskáikkal, könyveikkel, szatyraikkal védték. Nem adták át, kérésre sem. Gyakorlatilag mindig majdnem végig kellett sétálnom a hosszú szerelvényen, hogy találjak egy szabad férőhelyet, ahová engedtek leülni. Évekkel később - 2009-ben - megint sokat utazok vonattal, csak egy másik országban. Valahogy hihetetlennek tűnik, hogy az emberek, felszállás után a szerelvény mélyére haladnak, nem csoportosulnak az ajtó környékén, kidobják a szemetet maguk után, a táskáikat a tartóra helyezik. A hiba nem az én készülékemben van… Szintén kedvenc tevékenységem sorok megfigyelése. Főként persze sorban állás közben. A magyar sorok (haha!) egyes tagjai arra törekszenek, hogy egyénileg érvényesüljenek, gyakran mások kárára. Nem sok mindent vesznek figyelembe, a célon és önmagukon kívül. A legszemléletesebb példa erre egy kéttagú sorban történt velem. Sajnos nem készült videofelvétel róla, pedig most belinkeltem volna ide. Én voltam a sor második tagja, egyben az utolsó. Összesen egy ügyfél állt előttem, aki éppen befejezte a taxirendelést. Épp megérkezett egy harmadik személy, aki látta, hogy sor van, összesen egy embert kell megvárnia. Ezt megelőzendő beállt a sor, azaz az éppen soron lévő ember másik oldalára, és így azonnal sorra tudott kerülni, megelőzve engem. Ez a váratlan huszárcsel még az ügyintézőt is meglepte, de azért nem hozta zavarba, az ügyfél az ügyfél. Természetesen én sem jöttem túlságosan zavarba. Csak kicsit elgondolkoztam a dolgon, nekem mit kellett volna csinálnom, hogy előbb sorra kerüljek. Elég lett volna arrébb lökdösni az éppen soron lévőt, testi fölényemet kihasználva. Csak azt tudom mondani, mint az az amerikai turista, akinek a harmadik százforintosát is elnyeli az üdítőautamata, hogy "ügyes". Ugyanebben az országban (Egyesült Királyság) híresek a sorban állásról. Ld.: http://www.brainyquote.com/quotes/quotes/g/georgemike133330.html Ha megérkezik valaki valahova, ahol már többen várakoznak, nem rohan azonnal a sor elejére, nem alakít ki második sort, nem kezd el könyörögni, fenyegetőzni, alkudozni, hogy ő siet. Tisztában van vele, hogy mások is vannak, akik várakoznak. Másnak is van dolga, más is siet. Miért kellene neki hamarabb sorra kerülnie? A hozzáállást, gondolkodásmódot nagyon jól mutatják ezek. Bár csak egy-egy példa, és az életnek csak egy apró szelete, de modellnek, megfigyelésre, és persze változtatásra alkalmas. zsigriszabolcs

Igen, ez egy nagyon érzékletes példasor volt, szőr mentén én is érintettem ilyesmit, szóval úgy látszik, másokat is foglalkoztat a dolog. Hosszan lehetne folytatni például a közlekedési morállal, amiről minden autós papol, de mindig mint azok a bizonyos "mások". Ugye mindenki ismeri a megszűnő sávban / buszsávban előre furakodókat, akik bevágnak a sor elé?

Ezen sokat ront az, hogy a többiek, legalábbis látszólag, eltűrik mindezt. Egy kultúrhelyen a köz olyan szintű megvetésével kéne szembenéznie a furakodónak, hogy azonnal elbújna szégyenében. Nem tudom, ennek az is lehet az oka, hogy mi magyarok már immunisak vagyunk a közmegvetésre, és már csak a végső érvek (bicepszméret és hasonlók) számítanak. De őszintén remélem, nem így van, hiszen a közutálatot csak az nem érzi büntetésnek, aki nem érzi magát a közösség tagjának. Ha senki nem érzi magát annak, akkor nincs közösség, akkor atomizáltság van. Ezen vajon milyen lépésekkel lehetne javítani?

Egyébként sokszor gondolkoztam azon, hogy hogyan lehetne ezeket az embereket leszoktatni a furakodásról. Ha kivennék őket a sorból, és mondjuk 5-ször annyi időt kéne várniuk mint amit nyertek volna a furakodással, az bizonyára tünetileg kezelné a helyzetet, hiszen már nem érné meg furakodni. Erkölcsileg nem javulna a helyzet, de tünetileg igen. Nyilván nem lehet minden sor mellé rendőrt állítani, meg ugye nem is ez a cél. De vajon a tüneti kezelés kinevelné-e (hosszú távon) azokat, akik erkölcsi alapon se furakodnak? Hiszen a szocializáció során a viselkedésmintát vesszük át, vajon számít-e egy felnövő generációnak, hogy azért viselkedik mindenki jól, mert a rendőrtől fél, vagy azért, mert jók? (Avagy: vajon a rendőrtől félés mintája adódna át, vagy a türelmes várakozásé?)

Hasonlóan gondolom egyébként az összes olyan viselkedés esetén, amikor az egyén a saját előrehaladását a köz rovására teszi meg. Persze a lesifotós kabinos is rontja a bizalmat, de az alapvetően egy egyén vs egyén probléma, még ha sok is az áldozat. Szerintem a legnagyobb problémát az egyszerre sok emberbe való belerúgás jelenti, még ha az egy főre eső fájdalom kisebb is.

-HP-
Idén volt szerencsém Dániába látogatni, ahol egy üzleti akadémia professzorával beszélgettünk a hosszú távú gondolkodásról. Mert bármennyire is márványból van az egyetem minden felülete kis tavacskával a hallban, már ott is érezhető a gondolat-recesszió, és ez előbb-utóbb komolyabb társadalmi problémává válhat. Azt gondolom, a hosszú távú gondolkodásnak elengedhetetlen alapfeltétele egy-egy rövidebb távú visszajelzés, mérföldkő. Ebből ma igen fukarul mér a társadalom, és az sem biztonságos. Kiváló embereket látok ma megbillenni, mert nehéz ma bármire azt mondani, hogy ÉRTÉK. Az egzisztenciaépítés például tipikus hosszú távú feladat, de amíg valaki megszerzi hozzá a szükséges tudást, elsajátítja a megfelelő szerepeket (vagyis kijárja a megfelelő iskolákat és szocializálódik), már billeg is az egész, mert légüres térbe kerül. Úgy mondják ezt: nincs piaca. Egy szakmai egzisztenciát megalapozni például közel egy évtized, de ma, amikor két évre nem tudunk előre gondolkodni az iszonyatos gyorsasággal változó környezet miatt, ennek semmi értelme. Illetve ha van is, mert kell legyen, bizonyíthatatlan, tervezhetetlen. Egy gyerek, akitől az iskolában azt várják, döntse el, mi szeretne lenni, nemcsak az életkori sajátosságai miatt tanácstalan. Igazából nem lát olyan mintát, ami azt mutatná neki, hogy évtizedek munkája biztossá, biztonságossá tenné a jövőjét. Azt látja, hogy mindenki megfeszül, hogy élni tudjon, és az sem biztos, hogy aki ma pék volt, holnap is az lesz, vagy aki ma tanár, az holnapután is tanár. Ma "sikerszakmák" vannak, amiknek egyetlen kritériuma, hogy gyorsan teremt pénzt, a másnap nem érdekes, akkor majd újabb sikerszakmát tanul 2 hónap alatt OKJ-s szinten, és hajrá. Persze mind tudjuk, hogy ez mire elég: arra, ami látszik. Minőség, alaposság sehol. Egy hivatáshoz is hosszú távú gondolkodás kell, mert azonosulni vele, megélni, kiteljesedni benne az igen komoly idő és energia. Akinek ma hivatása van, az a legsebezhetőbb: szívből él, de az ilyenekből lesz a legteherbíróbb, legmegalázottabb rabszolga, akivel fel lehet törölni a folyosót, akkor se szól, nem mond nemet soha. Vagyis remekül visszájára lehet fordítani a korábban értéknek vélt dolgokat, a következő generációnak esze ágában nem lesz ezt az utat követni. Amikor először meghallottam az "élethosszig tartó tanulás" fogalmát, éreztem, hogy valami eltörött. Ezzel a fogalommal beismertük, hogy nem tudjuk kordában tartani a változásokat, és azt üzenjük, ha már elszaladt a ló, legalább tudjunk így-vagy úgy rajtamaradni. Tudom, elkerülhetetlen a korszakváltás, de elég groteszk, hogy mindig ilyen felkészületlenül ér minket. És ez nem magyar dolog, ezt tőlünk nyugatabbra találták ki, és ott is igen erős probléma a fiatalok motiválatlansága. A mai fiatalnak egyrészről potenciálisan mindene megvan – a fogyasztói társadalmakban pillanatok alatt lehet például valakinek zongorája, amiért régen kiváltságosnak kellett lenni, és a zeneiskolák is ott lobbiznak a küszöbön, hogy ide gyere tanulni, mert… A hosszútávú gondolkodás már iskoláskorban megbukik. Az oktatásban fontosabb lett a marketing, mint a minőség, ugyanakkor a diákok egyre motiválatlanabbak, pedig potenciálisan sokkal több lehetőségük és esélyük van mindenre. Érdekes paradoxon, de nem megfejthetetlen. Azt hiszem, nehéz ma hosszú távra beállítani bárkinek a céljait, amikor hiteltelen minden. Ki tudja, hogy tíz év múlva a szakma ér-e majd annyit, mint amikor úgy döntöttem, elkezdem tanulni? Egyáltalán létezik-e majd? Hogyan magyarázzam meg az élethosszig tartó tanulást pályakövető szemszögből egy órásmesternek, aki már csak elemeket cserél, mert az órásmester szakma gyakorlatilag nem létezik már? Az ilyen esetek teljesen új életet kívánnak, ami nyilván nem lehetetlen, de nagyon nyűgös, nem jóleső dolog. Innentől ez kényszer, nem pedig meggyőződés – a motiváció máris más. És nem marad belőle legközelebbre, helyette jön az intolerancia, és a dezintegráció. Mindig lehet mondani, hogy az „alapvető értékek” megoldják az ilyen hiátusokat. De pontosan mik is ezek? Nem hiszem, hogy jelen társadalmunkban létezne konszenzus a mindentől független alapvető értékekről, pedig enélkül vak vezet világtalant. A hosszútávú gondolkodásnak kultúrája van, de az egy ideje elkerül minket. Sajnos azt csak kevesen engedhetik meg maguknak, és ők sem teszik, mert minek: így is minden megy a maga „rendjén”, senki nemet nem mond erre a jelenre. Ezt csak együtt lehetne csinálni, egyszerre kellene azt mondani, hogy „mostantól”. De egy ilyen, hazugságokra épülő, súlyosan bizalomvesztett társadalomban, mint a mienk, igen nehezen elképzelhető a változás.
Engem az is foglalkoztat már évtizedek óta, hogy a jelenünkben ki az igazi tehetség? Az e, aki tehetős, jól feltalálja magát minden helyzetben és körülményben, s úgymond, ,,sokra viszi" az életben. Vagy az, aki nem csak a saját és közvetlen környezetének igyekszik hasznára válni, hanem tágabb körre, az embertársaira is gondol? A két típus alapjában véve azonos képességekkel bír. Mindkettő folyamatosan, kitartóan gondolkodik, tervez, kreatív, jó a helyzetfelismerő képessége, az empátiája, stb. Mégis az, aki próbál, nevezzük nevén a dolgot, becsületesen, és nem csak a saját hasznára alkotni, tevékenykedni, sokkal ritkábban él kényelmesen, jólétben, mint a másik típus.Gyakran nincs annyi barátja, sem. Néha széthullik a sok elfoglaltsága miatt a családja. Sokszor érzi magát meg nem értettnek, stb. Lehet, hogy rosszul látom, rosszul közelítem meg a tehetséget a mindennapi életben? Meglehet. De, nekem hiányérzetem van azon a téren, hogy: A mindennapi életben ki is a tehetséges ember? Tulajdonképpen kétféle tehetséges és sikeres ember van: Egyik, aki alkotó, hasznos tevékenységet folytat nem csak maga számára, hanem a többi ember, akár az egész ország, vagy világ számára is. S a másik típus az, aki a kimagasló képességeit, adottságait csak egy szűk embercsoport részére kamatoztatja, s ugyanakkor sok embernek komoly károkat okoz. Erkölcsileg gátlástalan, nulla. Ha viszont csak a képességeiket vizsgáljuk, szinte nincs közöttük semmi különbség. Világos, hogy az első típusba tartozók az ,,igazi tehetségek", csak őket nevezzük annak. Azt gondolom, ezzel mindnyájan egyet értünk. De, mi van a másik csoporttal? Ha más, megfelelő területen és helyen kamatoztatnák tudásukat, ők is képesek lennének ,,igazi tehetségekké", hasznos emberekké válni. Tudom, utópia amit most leírok, de, nem lehetne valahogy őket is a tisztességes útra terelni még kis gyermek korukban?? Nem lehetne arra ösztönözni őket, hogy tehetségüket mások számára is hasznos célok elérésére fordítsák? Ha ezt valaki el tudná érni, meg tudná valósítani, egy kicsit (vagy nagyon), szebb, jobb lehetne mindnyájunk élete. Annak felismerése, hogy a fiatal melyik ,,tehetség" típusba fog tartozni, fontos lenne minél előbb észre vennünk, nekünk, akik a fiatalokkal foglalkozunk. S a helyes útra, a nagy közösség számára hasznos tevékenységre irányítani őket. Ennek megvalósításáért még mindig sokat kell tanulni nekem és, úgy vélem, sok - sok pedagógusnak.
Hosszú távon gondolkozni....Szerintem nem jelent többet, mint elvonatkoztatni a mindennapi problémáktól, és egy picit is a dolgok mögé gondolni. Nem kell hozzá hatalmas eszmefuttatás, nem kell hozzá szent-beszéd, csupán rajtunk múlik mire vagyunk képesek. Észrevenni az élet apró örömeit, és ezeket hosszú távon kamatoztatni...egyszerű, de mégsem tudja nagyon sok ember megvalósítani. Tipikus emberi hiba, mikor saját és a rendszer nyomorúságában még rúg egyet magán az ember....
A pozitív és negatív állításokat, bár jobban szeretem a pozitívakat, nem szeretem elválasztani, egyszerűen csak tényként kezelem őket. Végül is csak hozzáállás kérdése, hogy a rossz példákat mire tudjuk felhasználni. Fontosabbnak tartom a célt, amit szolgálnak, és egyszerűen eszköznek tekintem ezeket. Éppen ezért nincs is nagy különbség aközött, hogy valaki csak egyvalakinek okoz kárt, vagy egy nagyobb csoportnak. Az eredmény végül is hasonló. Valójában tehát nem is a pozitív vagy negatív példák a lényegesek, hanem a hatásuk. Ha megfelelő modellt tudunk alkotni, hogy mi válthatja ki, egy lépéssel közelebb vagyunk ahhoz, hogy mit kell tennünk a változáshoz. Kedvenc - nagyobb fórum előtt kevéssé hangoztatott - példám ezekkel a fogalmakkal kapcsolatosan a következő. Az országunk csak keresztnéven emlegetett étrend-mozgástanácsadójának van egy bizonyos célja. Ehhez talált magának eszközöket - könyvek, videók, programok, rendezvények, boltok, termékek. Az eredmények egy részét ismerjük - nagyon sokan elkezdtek mozogni, foglalkozni magukkal, megtudtak többet az étkezésről, egészségről, és nagyon sokan le is adtak a túlsúlyukból. Barátunk folyószámla-egyenlege is növekedést mutathat az elmúlt időszakban. Összhangban van-e az ő célja az eredménnyel? Ha nem, akkor számít-e ez valamit? Természetesen nagyon sokan irigykednek, a mozgás/táplálkozás szakmából is inkább negatív visszajelzéseket hallottam. Én értékelem azokat a változásokat, amiket elért. Igyekszem minél kevesebbet foglalkozni a politikával, mert mindenhol hangzatos ígéreteket hallok, amiket aztán valamilyen, ezzel kevéssé összhangban lévő tett követ, valamilyen teljesen egyéb eredménnyel. Viszont nagyon jól le lehet mérni, esetleg modellként is használni, hogy nagyobb csoportokat mivel, hogyan lehet motiválni, befolyásolni… A célok a multik, és a multilevel marketing cégek esetében egyértelműek: haszon termelése. Lehetőleg jó nagy. Olvastam is egy egész jó cikket az MLM-ekről (illetve itt). Az eszközeiket, módszereiket tekintve elmondhatjuk, hogy zseniálisak, eredményesek. Azonban el lehet tőlük tanulni a rendszert, a hatékonyságot, fel lehet használni akár másra is. Vannak teendőink különböző szinteken, akár országunkban, akár Európában is, de én elsősorban a globális kérdéseket tartom megoldandónak. Hogy legyen tiszta levegő, ivóvíz, legyen jövő. A mai ember egyik jellemzője a gondolkodás hiánya. Napközben munka, délután egy kis sugározás a TV által, olvasás - szigorúan csak bulvár! -, majd alvás. A gyerekeknek is inkább videojáték, TV; egyre kevesebb kirándulás, társasjáték, olvasás, sport. Esetleg egy kis plázázás hétvégén a szülőkkel. Hogy teljesen pozitívan zárjam gondolataimat, biztos vagyok abban, hogy sikerülni fog. Sikerülni fog nekem, nekünk, vagy másoknak. A tehetségek miatt (ld. ugye 2. bejegyzés :-) ). A kiemelkedő tehetségek meg fogják találni a módját annak, hogy megnevezzék a problémákat, találjanak rájuk megoldást. Nagyszerű ez a blog is - gondolkodásra kényszerít minket. Sőt, a megosztott gondolatok még további gondolkodásra. A gondolkodás visszaillesztése a mindennapokba - zseniális. zsigriszabolcs
Vannak jó és rossz döntések az életünkben. De mitől tudjuk, vagy miből tudjuk eldönteni, hogy jól döntöttünk-e? Hogy a kisebb rosszat választottuk-e vagy éppenséggel előjön az ész-kontra-érzés effektus. Nem minden esetben lehet jól mérlegelni, és nem is minden helyzetben tudunk megfelelően dönteni, mivel kellő nyomás hatására az ember csak a saját érdekeit tudja szemelőtt tartani. A kisebb rossz: mondhatni belenyugvás, az amúgy is már eléggé eltolt rendszerbe. Nagyon sokszor jobb a könnyebb út, mert úgy hiszük minden problémát megoldunk vele, pedig csak a szőnyeg alá seperjük azt. Néha tudni kell elfogadni a nehezebb utat is, és észrevenni azt, hogy az élet nem mindig csak a rövidtávról szól. Meg kell tanulnunk hosszú távon tervezni, ami nem más, mint, hogy elvonatkoztassunk a mindennapi problémáinktól, és egy kicsit is mögé lássunk a dolgoknak. Az életünk sok apró örömök összességéből is felépülhet, de ehhez észre kell vennünk azt is, amit azelőtt nem. Egy jel, egy kép, egy kis pillangó a nárciszon...sok kis csoda. És ha a rövidtávnak szenteljük életünket, mit kaphatunk? Talán a rendszer valamivel könnyebbnek tűnik, hiszen a beletörődés az már népbetegség. De ez nem más, mint belefásulni hétköznapi életünkbe, és rúgni magunkon még egyet...Talán nem mindenki tudja, hogy mennyi minden van benne, csak éppenséggel nem látja, és nem hozza ki magából a maximumot. És akkor vajon mitől jó egy döntés? Értékek kontra veszteségek...de egy valami biztos. Nem mindig dönthetünk helyesen, de ha észrevesszük, és változtatunk, mindenki különccé és tudóssá válhat, hiszen megfelelt az élet egy igazi nagy leckéjén..mert megtanult igazán élni és hosszútávon tervezni... Written by József Horváth
Gyerekek! Olvasva a blog-ot Két könyv jutott az eszembe: 1. Michael Novak: This Hemisphere of Liberty; The American Enterprise Intitute for Public Policy Research; Washington, D.C. 1990,1992 2. Michael Novak: Business As a Caling; The Free Press; New York, 1996 Az angol - eredeti - címét osztom meg veletek (Hátha valakit érdekel és meg tudja szerezni magának és jó kedvvel el is olvassa). Bevallom, én szlovák fordításban olvastam a könyveket - ez ne vegye el a kedveteket a könyv megismerésétől - és nagyon tetszettek. Abban az időben, - 1996ban és 1998ban - mikor ezek a könyvek Szlovákiában megjelentek folyt a harc Szlovákia lelkéért, lelkületéért. A JÓ erőknek ez két nagyon jó gondolatébresztő, lelkület alakító, hozzáállás formáló könyve (volt). Bengyák Vince
Megjegyzésekkel kezdem:
1. Az alábbi újrafeltett szövegben az "itt" a legfrissebb, az establishment-tel foglalkozó bejegyzést jelenti.
2. December eleje és január vége között nem olvastam ezt a blogot, így a frissek mellett "visszafelé" dolgoztam fel - ez túlzás, csak elolvastam - a témákat és hozzászólásokat.
3. Önkritikusan javasolnám, hogy a jövőben mi olvasók ne éljünk vissza azzal, hogy Péter előre felírja a következő témát, s ami arról eszünkbe jut, azonnal kommenteljük. Inkább várjuk ki izgalommal, de türelemmel a kifejtést.
4. Valóban nem szeretném, ha elveszne, amit már egyszer közzé tett valaki. Mert akkor később nem ellenőrizhető, hogy pontatlanul emlékszünk-e valamire .... . Ami egyszer kinnt volt a faliújságon, azt már valaki láthatta ... . Ezért szerencsétlen dolog az átmozgatás is.

5. A Moderátor levele, amit tegnap kaptam:
Tisztelt paligreg!
A blog egységes képét megőrzendő az eheti téma előzetes "beharangozó" bejegyzését (hozzászólásokkal együtt) törölnünk kell a blogról, hiszen hatályát vesztette. Ugyanakkor semmiképp nem szeretnénk, ha hozzászólása elveszne, ezért azt az alábbiakban elküldöm. Kérem, töltse fel azt a témájának megfelelő bejegyzés kommentjei közé. Ezt sajnos mi nem tudjuk megtenni, nincs ilyen műveletre jogosultságunk.
Segítségét megköszönve, Üdvözlettel, a Moderátor
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------ Hmmm. Érdekes. Az "előhozzászólások" itt jelentek meg! Mármint a "jó tanár" bejegyzés meghirdetett időpontja előtt olvastam ezeket ott. Most hadd legyek én is "előhozzászóló".

s innentől már nem megjegyzés, hanem a ténylegesen újrafeltöltendő LÉNYEG:
A magyar jövő lehetőségeiről, a munka- és tudáspiramisról érdekes gondolatokat olvashatunk Fóti Marcell-től az alábbi helyeken: "Erős-e az az ország, amely nem képes egy harmadik (eufemisztikusan: negyedik) metrót kipréselni magából? Erős-e a Repülj, páva hazája, ha a kulturális rendezvényeknek, a magyar hagyományoknak otthont adó kultúrházak gyakran a fűtésszámla kifizetésére sem képesek? Erős-e az a nemzet, mely megrendülve áll az elődei által alkotott művek előtt, s csodálkozik, miként voltak képesek megvalósítani mindazt abban a primitív korban... Miközben még arra sem képes, hogy méltón megőrizze azokat.
Szóval miért nem?" ...........Folytatás:

http://nol.hu/lap/forum/lap-20080910-20080910-15

"Az egész még a Nagy Gazdasági Válsághiszti előtt kezdődött bennem. Valaki azt mondta, programalkotó cikket írtam a Népszabiba. Ezt akkor nem tudtam, nem ez volt vele a szándékom. Inkább csak annyi, hogy emberek, hagyjuk már abba az örökös sírás-rívást. Azt hihetnénk, hogy amit 2008 szeptemberében írtam, azt bötűről bötűre felülírta a wálság. Hát nem. Most is igaz, szóról szóra. " ....Folytatás:
http://fotimarcell.netacademia.net/page/WebWallalkozo.aspx
http://www.facebook.com/event.php?invites&eid=292108871311
Szervusztok, Egy informálisabb és egy formálisabb példát szeretnék figyelmetekbe ajánlani, amely a bennünk szunnyadó potenciált az építés irányába segítheti. AZ IFJÚ NEMZEDÉK ÓRIÁSI POTENCIÁLJA= http://www.ted.com/talks/jennifer_pahlka_coding_a_better_government.html A TED talks barangolásom során találtam egy áttörő előadást. Jennifer Pahlka "Coding a better government" előadásában a most felnövekvő "internetes" nemzedékben felszabadítható potenciált mutatta be. Hogyan lehet profizmusukat, energiáikat, cselekedni akarásukat közösségépítésbe, helyi felelősségvállalásba, egymás segítésébe terelni. Mindezt a helyi önkormányzatok, csomópontokként facilitálják. KÖZÖSSÉGÉPÍTÉS, SIKER= Sikeres közösséget építhetünk, ha a közösségi cél eléggé közössé válik és összhangba hozható a közvetlenebb környezet értékrendjével, elvárásával. Vezetőként - Magyarországon - két közösséget is kiemeltünk a nihilista, cinikus, mutyit/lopásokat cinkosan elnéző állapotból. Minden esetben a vállalatok bezárása, a termelés átirányítása fenyegetett. A sikeres közösség és sikeres vállalat ugyanabba az irányba mutat. A humánus magatartás nem a csalókkal, tolvajokkal való szolidaritás, hanem a tisztességes többség védelme. Még egy olyan beteg közösségben is, mint amilyet leírtam, csak ezreléknyi azok száma, akik nem hajlandók azonosulni a felelősségteljes, hosszabbtávú építkezéssel. Az értékrend konvergencia - a vezetők példamutatásával, valamint a velünk született együttműködési vággyal és jót akarással - hónapok alatt végbemehet egy többszáz, néhány ezer fős vállalatban. Ez hosszútávú sikerességet eredményezett. Az emberek többsége vállalja a felelősséget, ha az a képességeihez igazított. Ha olyan helyzetet teremtettünk, hogy a felelősséggel élni lehet és van értelme élni vele. A fenti példák konkrétabbak a Péter által inspirált nagy, stratégiai hálózatépítésnél, ám annak piciny építőkövei lehetnek. Üdvözlettel Fekete Istvan (Espoo, Finnország)