Advent első vasárnapjához közeledve a tudományos és a hitbéli megismerés különbségeit foglalom össze a bejegyzésben. Én a tudományt is és a hitet is úgy szemlélem, mint az emberiség egy-egy nagyszerű kísérletét arra, hogy megismerje a körülvevő világot. A megismerési formák még kettőt, a köznapi és a művészi megismerést foglalnak magukba.
A köznapi megismerés már egy csecsemő számára is adott. A művészi megismerés nagyon általános, nagyon alapvető, sokszor csak az érzelmek szintjén megélhető információkat foglal egy-egy kiváló alkotásba. A tudományos megismerés az embernek a köznapi megismerés során a világról alkotott elemi ismereteit rendszerező tevékenység. A világ egészének egyszerre történő megismerésével (talán helyénvalóbb itt a szó, hogy a világ egészének a lényege felőli megbizonyosodással) a hitbéli megismerés foglalkozik.
Összefoglalva: A köznapi megismerés a világ részleteinek a részleteit mutatja meg. A művészi megismerés a világ teljességének a részleteit mutatja meg. A tudományos megismerés a világ részleteinek a teljességét mutatja meg. Végezetül pedig a hitbéli megismerés a világ teljességének a teljességét mutatja meg.
Advent első vasárnapjához közeledve úgy gondoltam, hogy közreadok a Baár-Madas Gimnázium diákjainak október 29-én tartott előadásom szövegéből két részletet. Az alábbiakban a tudományos és a hitbéli megismerés különbségeivel foglalkozó részt ajánlom a blog olvasóinak a figyelmébe.
Kedves Barátaim! Ha megkérdezném tőletek azt, hogy mit tartotok sikernek, akkor bizonyára nagyon sok válasz érkezne. Lennének olyanok, akik csak a holnapra gondolnának, és, mondjuk, azt mondanák, hogy egy ötös a matematika dolgozatra bizony nem kis örömöt okozna nekik. Lennének, akik Marcsika (avagy: Karcsika) viszont szerelmét jelölnék meg vágyaik legfontosabb tárgyaként. Van, aki messzebbre tekintene, és azt mondaná, hogy ő pénzes ember, ismert ember, befutott ember, celeb akar lenni. Megint mások a majdani családjuk boldogságát említenék. Én, immáron 52 évesen, egy más szinten is megfogalmazom az életben elért sikert. Az embernek az életben az egyik legfontosabb eredménye az lehet, hogy rájön arra, hogy voltaképpen
- kicsoda is ő,
- hova is megy,
- hogyan tud eközben fejlődni emberségben, tehetségben és
- hogyan tudja mindezzel segíteni és szeretni mindazt, amit az Isten megteremtett köré.
Kezdjem a feladatot magammal. Kicsoda is vagyok én? A legfontosabb önmeghatározásom szerint tudós vagyok. Olyan ember, aki a világban megmutatkozó törvényszerűségeket kutatja. Önmeghatározásomnak azonban ezzel egyenrangú része az is, hogy hívő ember vagyok. Olyan ember vagyok, akinek az Istenélményei megmutatták a világ egységének, és Isten határtalan szeretetének a bizonyságait. HOPPÁ! – Gondolhatják most néhányan. – Hát hogyan is van ez? Hát skizofrén lenne ez a jóember? Hogyan fér meg benne egyszerre a hívő és a tudós? Bújócskát játszik a lelkének egyik fele a másikkal? A tudomány és a hit nincsenek ellentétben egymással? – Aztán így folytathatják a gondolatot: – Én már rengeteg olyan esetről hallottam, amikor a Bibliában leírtakat tudományos alapon vitatta valaki. Még tanultam is azokról a vitákról, amelyek Isten létének a bizonyítékairól, azaz, ha tetszik, Isten létezésének a tudományos igényű megalapozásáról szóltak. Valóban. Sokak szemében a hit és a tudomány ellentétben, sőt, kibékíthetetlen ellentétben vannak egymással. Nem kevesen élnek olyan tudós-társaim, akik a hitben a középkori babonát, a kételkedés nélküli elfogadást, egyszóval, valami olyan primitív világot látnak, amelynek a Felvilágosodással végképp leáldozott. Én másként látom ezt. Tudósként hálózatkutató vagyok, azaz a világ legbonyolultabb rendszereinek, így saját magunknak, az embernek és az ember-alkotta társadalmaknak a működését kutatom. A tudományt is és a hitet is úgy szemlélem, mint az emberiség egy-egy nagyszerű kísérletét arra, hogy megismerje az őt körülvevő világot. A világ megismerési formáiban a tudományos és a hitbéli megismerésen kívül még kettőt, a köznapi és a művészi megismerést sajátított el az emberiség az eddigi pár százezer éves, tudatosabbnak mondható történelme során.
Mi különbözteti meg az emberiség négy megismerési formáját egymástól? A köznapi megismerés már egy csecsemő számára is adott. „Anya és apa arca mosolyog rám. Anya és apa jó. Mindkettő Engem szeret. Biztonságban vagyok.” Ez az az ősbizalom, amely, ha kialakul, egy egész sikeres élet talpköve lehet. A köznapi megismerés legtöbb esete még a most említettnél is sokkal egyszerűbb reflex-köröket indukál: „A kályha éget. A kályha fáj. A kályha rossz. A kályhától messze kell menni télen.”
A művészi megismerés nagyon általános, nagyon alapvető, sokszor csak az érzelmek szintjén megélhető információkat foglal egy-egy kiváló alkotásba. Amikor érzelmeket említek, akkor – hangsúlyozom – nem valamiféle, a logikus gondolatoknál alacsonyabb rendű, primitívebb, barbárabb, állatibb szintre gondolok. Miért?
Sajnos a logikus gondolatokat hordozó baloldali agyféltekénk olyan, hogy átlagosan egyszerre csak 4-5 (egy átlagos hölgy esetén ennél valamivel több: 7-8) információt tud egyszerre párhuzamosan kezelni. Így alakult ez ki az evolúció során, ahol az ősemberhölgyek 10-12 csemetére kellett, hogy ügyeljenek egyszerre, az ősember urak pedig az egyszem kardfogú tigrist kellett, hogy elejtsék. Azonban a lányok se kezdjenek most felsőbbrendűségi érzéseket ápolni magukban… A valóságban információk százait kell egyszerre feldolgozunk. Ehhez még a lányok agya sem elég… Ebben a hatalmas munkában óriási segítséget tud nyújtani a tudatalattink, amely információk ezreit képes feldolgozni és rendszerezni egyszerre. A rendszerező munka eredményét a tudatalatti pontosan érzelmek formájában küldi a tudatos énnek. „Ezt szeretem. Ezt nem szeretem.” Sokszor szubjektívnek tűnő megállapítások ezek. (Különösen azok, ha az ember egy minden ellen lázadó gimnazista úr, és a megállapítások a barátnő, az édesanya, a nagynéni, a nővér, avagy a tanárnő szájából hangzanak el…) A valóságban ezek a szeretem/nemszeretem érzetek korábbi információk ezreinek, ha nem tízezreinek az összegzései. A világ legsikeresebb üzletemberei pontosan ilyen érzések alapján döntenek dollármilliók felett. Egy különbséggel. Az igazi sikeremberek képesek hidat verni a tudatalattijuk és a tudatos énjük közé, és képesek magyarázható tényekké csupaszítani az érzelmeik által közvetített, hihetetlenül gazdag világot. Ez az amire „anyuci” nem mindig képes. És ez az, amiért egy átlagos „anyuci” sokszor a sírba visz a hülye és egyben indokolhatatlan megérzéseivel egy átlagos „apucit”. „Anyuci” ilyenkor nem tudja elmagyarázni „apucinak”, hogy miért gondolja úgy, hogy azt az új lakást, amit „apuci” négyhónapos munkával kinézett, biztosan tilos megvenniük, mert ezt „anyuci” csak „érzi”. Ettől a legtöbb „apuci” azonnal a falnak megy…
De hogyan is viszonyul ez a kitérő a baloldali agyféltekéről, a 4-5 információról, az érzelmek formájában összegzett ezernyi információról és az anyucikról a művészi megismeréshez? A művészi megismerés pontosan ilyen, az érzelmeket a köznapi történésekkel, a logikus gondolatokkal összekötő hidakat teremt. És közben egy remekmű fel is szabadít. A katarzis nem más, mint egy óriási feszültség feloldása. Ezt a feszültséget adott esetben a remekmű saját maga kelti, és oldja fel. A közösségi katarzis, amelyet egy remekbeszabott színházi előadás, avagy koncert során átélhetünk, ennek a feszültségoldásnak a sok emberre egyszerre szinkronizált, és ezáltal a sokszorosára erősített formája. Remélem, hogy nem sértek meg senkit azzal, hogy egy sikeresen celebrált mise is pontosan ezt a menetet követi. Először bűntudatot ébreszt a hívekben (tegyük azért hozzá: joggal), majd feloldozza őket. Ezzel fokozatosan egyre nagyobb feszültséget kelt, majd katarzist ad. Az ember által átélt legszebb érzelmeknek, így a szerelemnek is (hadd tegyem hozzá: a szerelmeskedésnek is) az egyik legfontosabb ereje a feszültség fokozatos keltésének és a feszültség hirtelen feloldásának gyönyörűséges és egyben újjászülő kettősségében rejlik.
Node fejezzem én ezt be, hiszen nem a szerelmeskedésről, hanem a tudomány és a hit kapcsolatáról ígértem ma előadást… Mi a tudomány lényege? A tudományos megismerés az embernek a köznapi megismerés során a világról alkotott elemi ismereteit rendszerező tevékenység. A rendszerezés érdekében a tudomány csak olyan jelenségeket tud vizsgálni, amelyeken a vizsgálat megismételhető. Mona Lisa megfestése nem ismételhető meg. Illetve, ha valaki újra megfesti Mona Lisát, azt nem műalkotásnak, hanem hamisításnak hívjuk. A csoda is olyan, mint Mona Lisa: definíciószerűen nem ismételhető meg. A magasságos Isten sem nem DVD, sem nem cirkuszi elefánt. Semmilyen emberi akarással vagy furfanggal nem késztethető arra, hogy a csodáit újra és újra lejátssza nekünk. A csoda tehát kívül esik a tudományos vizsgálódás határain. Nem megismételhető, nem bizonyítható, nem cáfolható, részletei nem kideríthetőek, tudományosan tehát nem vizsgálható.
A tudományos vizsgálódás bizony korlátos. A tudományos megismerés egy-egy adott eleme nem a világ egészét, hanem annak csak egy részét képes megmagyarázni. A tudomány precíz ismereteket próbál meg adni – de ezeket egyszerre csak a világ egy kicsiny szeletéről tudja megtenni. Emiatt a tudomány a világ legáltalánosabb és így legfontosabb kérdéseire nem ad, mert nem adhat válaszokat. A „Mi az élet értelme? Mi lesz a halál után? Honnan jöttünk és hová megyünk?” kérdéseire tudományos válasz nem adható.
A világ egészének egyszerre történő megismerésével (talán helyénvalóbb itt a szó, hogy a világ egészének a lényege felőli megbizonyosodással) a hitbéli megismerés foglalkozik. Az Istenhitem az én számomra nem tételgyűjtemény. Ahogyan én gondolom – és most a hittan tanároktól kérek elnézést – hitből magából nincsen feleltetés, nincsen ötös. A hit számomra a Teljesség megélése. Pontosabban fogalmazva: a hit a Teljesség minket magában foglaló, minket magába fogadó határtalan szeretetének sajátként való megélése. Máshogyan elmondva: a hit a számomra az egybeolvadás a világ lényegével: Isten határtalanságával és szerető erejével, Jézus szerető kegyelmével és a Szentlélek mindent átjáró, mindent megtisztító, mindent újjászülő szeretetével. Számomra ez vezet egy olyan kegyelemben leélt élethez, amelyben mindezeket a csodákat másoknak is átadhatjuk. Egy ilyen életnek én még csak nagyon a kapujában vagyok.
.jpg)
Hadd foglaljam össze az emberiség által eddig kitalált megismerési formák lényegét és egyben különbségeit röviden. Itt most érdemes figyelni az egyes szavakra is, mert a definíciók nagyon tömörek és – látszólag – nagyon hasonlóak lesznek.
- A köznapi megismerés a világ részleteinek a részleteit mutatja meg.
- A művészi megismerés a világ teljességének a részleteit mutatja meg.
- A tudományos megismerés a világ részleteinek a teljességét mutatja meg.
- Végezetül pedig a hitbéli megismerés a világ teljességének a teljességét mutatja meg.
Az előadás, második, a hit különböző megközelítési módját négy zenemű példájával illusztráló része a következő pénteken, december 3-án fog megjelenni.
Válaszok (2010. november 29.)
Teljesen igaza van „paligreg”-nek abban, hogy a „rész és az egész, a részletesség és a teljesség nem választhatók szét és különösen nem állíthatók szembe egymással”. Sajnos nem írom elégszer le a bejegyzésekben, hogy amit írok, az nem az abszolút igazság (ilyen persze az emberi korlátosság számára nincsen is…), hanem egy szubjektív megfogalmazás, ami sokszor túlzottan didaktikus, azaz oly módon sarkított, ami már nem fedi teljesen a valóságot. Ez persze soha nem öncél, hanem – legalábbis reményeim szerint – az újszerűbb, új módon célzott megfogalmazást, az elgondolkodást segíti a sarkított fogalmakkal és mondatokkal. Ebben az esetben is. Remélem az is nyilvánvaló, hogy a hittel kapcsolatos megjegyzéseim is végtelenül szubjektívek, azaz végső soron rám és csak rám érvényesek. Semmiképpen sem óhajtok „téríteni” velük. A hitet „akarni” nem lehet, sem magamnak, sem másoknak. Azaz, akit zavar az „amit az Isten megteremtett köré” kitételhez hasonló részlet, az nyugodtan helyettesítse be a”mindazt a teljességet, amit magam körül érez” kitétellel. (Ha pedig – a konkrét megfogalmazástól függetlenül – még nem érzi ezt a teljességet, akkor pedig várjon türelemmel. Szívemből kívánom, hogy később sikerüljön majd neki. Miért? Mert nagyon jó dolog a teljesség megérzése. Talán a legjobb, ami az emberrel megtörténhet az élete során.)
„Mkat” matematikai hasonlata igen izgalmas gondolatmeneteket indíthat el sokakban. Bár egyetértek az irány fontosságával, én máshogyan látom a tudás és a hit fogalmát ebben a hasonlati mezőben. Az én képemben a tudás egy (nem is kicsi) hálózatos halmaz, a hit meg az egész mező teljessége. A kettő között további lényegi különbség (amelyet az eredeti bejegyzésben nem is érintettem…), hogy a tudás hálózatos halmazának a körvonalai csaknem élesek, ezzel szemben a hitet jelképező „akármi” teljesen elmosott körvonalakkal bírhat csak, hiszen a „rész” (mi magunk) soha nem foghatja fel pontosan az „Egész-t”, csak bizonyos mértékben megérezheti annak fenségességét és lényegét. Pontosan ez a teljesség-érzet (teljesség-sejtés) az, ami felül tud emelkedni a konkrét vallások konkrét szabály és történetrendszerén, és (Kincses Zolihoz hasonlatosan) képes megragadni azt, ami bennük a közös. Ennek a hasonlati mezőnek a „pontja” nekem a köznapi megismerés. Azért az, mert a köznapi megismerés nem igényli lételemeként a rendszerbe foglalást, mint a tudomány. Nem is terjed ki annyira, mint a művészet, avagy a hit. A vektorszerűséghez nálam a művészet áll a legközelebb. Nem annyira az irányszerűséggel, hanem inkább egy elmosott, hosszított halmazként, amely a teljesség egy (illetve néhány) dimenzióját ragadja meg, próbálja az alkotásba belegyömöszölni. [Zárásként bocsánatot kérek ezért az eszmefuttatásért, ugyanis nagyon nem „tudományos”, inkább egy érzésvilágot leíró. De ha el merjük azt fogadni, hogy az okosan megértett érzések egy sokkal gazdagabb információbázist tükröznek, mint a kikristályosodott gondolatok, akkor érdemes figyelnünk az ilyen „zagyvaságokra” is.]
Válaszok (2010. december 23.)
Nagyon fontos és megszívlelendő „paligreg” hozzászólása, aki nem ért egyet ezekkel a gondolataimmal: „A tudományos megismerés az embernek a köznapi megismerés során a világról alkotott elemi ismereteit rendszerező tevékenység. A rendszerezés érdekében a tudomány csak olyan jelenségeket tud vizsgálni, amelyeken a vizsgálat megismételhető.” mivel – igencsak rövidítve „paligregnek” a hozzászólások sorában 12.19. dátummal olvasható érvelését – a tudomány nem pusztán rendszerező tevékenység. Egyetértek a velem egyet nem értő véleménnyel J A véleménykülönbség abból fakad, hogy a szavak csapdájába kerültem/kerültünk. A „rendszerező tevékenységet” nem a szónak a szűkebben vett értelmében értettem, amely azt jelenti, hogy mások által meghatározott kategóriákba valaki valamit besorol. Az én értelmezésemben a „rendszerező tevékenységbe” az is beletartozik, hogy a rendszerező elme folyamatosan új és új kategóriákat alkot, valamint állandóan megkérdőjelezi a korábbi kategóriák leírását, határait és létjogosultságát. Ha így értelmezzük a „rendszerezést”, akkor már egy nagyon általános, a lényeg kiemelésével együtt járó ismerethálózat alkotási tevékenységgé válik. Az ismerethálózat alkotás pedig már nagyon közel jár ahhoz, hogy lefedje a tudományos megismerés egészét (persze, ha valaki az ellenkezőjét fogja bizonyítani, akkor hamut fogok szórni a fejemre).
„Paligreg”-nek abban is igaza van, hogy a Mona Lisa és bármely csoda is természetesen vizsgálható tudományos eszközökkel. Tudományos eszközökkel minden vizsgálható. (Azaz majdnem minden… A világ egészének teljessége például bajosan vizsgálható tudományosan…) Egy csoda tudományos vizsgálata a csoda tulajdonságainak a tudós elődök (kortársak) által megalkotott tudáshálózatba való precíz beillesztését kísérli meg, mint minden más tudományosan vizsgált jelenség esetén. A csoda tudományos vizsgálata akkor válik bajossá, ha a tudományos vizsgálathoz szükséges eszközök nem voltak jelen a csoda bekövetkeztekor. (Ez bizony gyakran megesik…) Ilyenkor csak a csoda bekövetkezésekor jelen lévők tudományos vizsgálata marad, ami sajnos csak közvetett dolog. A csoda ugyanis definíciószerűen olyan jelenség, amelynek újbóli, precízen ugyanolyan bekövetkezését kiváltani nem lehet. Hogy aztán csodák vannak-e, avagy nincsenek, az a fentiek alapján a tudomány tárgykörébe tartozó eszközökkel nehezen megítélhető. (Arról a gyakorló tudósok persze sok történetet tudnak mesélni, hogy egy szokványos kísérleti alany esetén a viselkedés „újbóli, precízen ugyanolyan bekövetkezését” mikor és mennyiben lehet kiváltani… Sajnos a világ sokkalta több paraméter mentén szerveződik, semmint azt a gyarló eszünk felfogni képes. Emiatt bizony gyakran megesik, hogy néhány olyan fontos paraméterről mégcsak nem is sejtjük, hogy létezik, amelyik alapvetően befolyásolja a kísérleti alany viselkedését. Az ilyen kísérletekből lesznek a nagy elbukások – és a nagy felfedezések is.)
A hozzászólásom zárásaként hadd szögezzek le egy nagyon fontos tényt. Én „tudóspárti” vagyok. Azaz az életemet tettem arra, hogy minél több jelenséget a tudomány eszközeivel magyarázzak meg. Ha valaki elkezdené támadni a tudományt, én lennék az első, aki a védelmére kelnék. Azonban a szeretet és a vonzódás tárgyát, jelen esetben a tudományos kutatómunkát is nagyon meg kell ismerni ahhoz, hogy méltóképpen és hatékonyan tudjuk védeni. Ugyanis ha olyan tulajdonságát kezdjük el védeni nagy hévvel, ami nincsen neki, akkor az egész védelmünk hiteltelenné válik, és többet ártunk a nagy védelmünkkel a szeretett kedvesnek, semmint ha azt el sem kezdtük volna. Így vagyok én a tudománnyal is. Tudós módra szemlélem a tudásszerzést. (Azaz legalábbis igyekszem ezt tenni.)
.png){kind=small}
.jpg)
Hozzászólások
Isten elménket bezárta a térbe.
Szegény elménk e térben rab maradt:
a kapzsi villámölyv, a gondolat,
gyémántkorlátját még csak el sem érte.
Én, boldogolván azt a madarat
ki kalitjából legalább kilátott,
a semmiből alkottam új világot,
mint pókhálóból sző kötélt a rab.
Új törvényekkel, túl a szűk egen,
új végtelent nyitottam én eszemnek;
király gyanánt, túl minden képzeten
kirabolván kincsét a képtelennek
nevetlek, mint Istennel osztozó,
vén Euklides, rab törvényhozó.
(Babits Mihály: Bolyai) A kilátott Babits-nál is kurzív!
"Semmiből egy új, más világot teremtettem" (Bolyai János levele atyjához)
A Péter által felvetettek nem a megismerésnek formái, hanem az emberi tevékenység megjelenési formái. Ráadásul nem is egymást kizáró tevékenységi formák. Szerintem a rész és az egész, a részletesség és a teljesség nem választhatók szét és különösen nem állíthatók szembe egymással ilyen mereven. Már csak azért sem, mert egymást kölcsönösen feltételezik. Nem hívőként a hitbéli tevékenység szükségességéről, különösen törvényszerű szükségességéről nem vagyok meggyőződve. Az kérdés, hogy a biológiai-társadalmi evolúció során törvényszerű-e a vallásos hit megjelenése. Ha igen, ha nem: megvizsgálható, megvizsgálandó és megválaszolható kérdés: hogy milyen tényezők járultak hozzá kialakulásában, esetleg milyen hajlamosító tényezők rögzítődtek a biológiai génállományban, illetve a kultúrális evolúcióban!
Az ismeretek adott szintjén persze az aktuális ismeretek összessége véges. Úgymond ebben áll a tuományos megismerés "korlátossága". Miért kell a hívőknek mégis minduntalan feltenni a bejegyzés címét adó kérdést minden alkalommal, amikor a tudomány átlép egy addig "véglegesnek" tartott korlátot?
Másik kérdésem: miért kell minduntalan bizonygatnunk magunknak és másoknak, hogy "sikeres"-e az életünk?
Az élet márpedig olyan: vannak sikerek és kudarcok.
Én, immáron 63 éves elmúltán, egy más szinten is megfogalmazom az életben elért sikert. Az embernek az életben az egyik legfontosabb eredménye az lehet, hogy rájön arra, hogy voltaképpen kicsoda is ő, hova is megy, hogyan tud eközben fejlődni emberségben, tehetségben és hogyan tudja mindezzel segíteni és szeretni embertársait, a világot. Ebben egyetértünk, függetlenül attól, hogy egy hívő úgy gondolja, hogy mindazt, az Isten teremtette köréje.
Az egyik legkedvesebb siker, amikor az ember kétéves unokája türelmesen összerak valami játékot, aztán mosolyogva azt mondja: "Sikejült!". A kisgyerek sikerrel kezdi!
Az a dolgunk, hogy azzal is folytathassa.
A tudomány pedig el fog jutni oda, hogy megtudjuk, miképp alakulnak ki bennü(n)k és hogyan működnek az olyan fogalmak, mint ..., ház, ..., világ, ..., tagadás, ..., Isten, ..., Világmindenség, Univerzum. A művészet meg megvalósítja ennek közösségi élményként való megélését a köznapi tevékenység mindennapjaiban.
"A tudást pontszerűnek képzelem az információ-mezőben, a hitet vektornak."
Sok szempontból sántít ez a hasonlat, de kérdem én miért ne lehetne fordítva: A hitet képzeljük pontszerűnek, s a tudást vektornak?
A sántításról: a matematikából a pont és vektor fogalom semmiképpen sem állítható szembe és párhuzamba egymással. A pont geometriai fogalma mellé a szakasz, az egyenes, majd a sík, majd a tér tartozik. A vektor elemi fogalma az irányított szakasz. A szakasznak, így a vektornak van mértéke. Hosszúságnak hívjuk. És van 0 hosszúságú vektor, aminek határozatlan az iránya ... . A pontnak nincs mértéke, de határértékképzéssel 0 mértéket tulajdonítunk neki. Az információ mező fogalmát is el kellene mesélni - amennyiben létezik ilyen. Skalár, vektor, sőt tenzor mezőnek képzeled?
Szóval az a kérdésem, hogy a tudást miért eleve mérhetetlenül kicsinek, s a hitet mérhető nagynak tételezed? Pedig a tudás az mérhető. Jaj, csak nehogy elindítsalak a hasonlatodhoz való ragaszkodásodban, elfogadva és megköszönve a "javítást" a tudás végessége és a hit végtelensége szerintem szintén hamis gondolatának irányába ...! Mert a végesség és végtelenség is matematikai fogalmak, ami újabb elemzés tárgya lenne.
A Popper idézettel kapcsolatos gondolataidhoz:
Az információ az a meglepetés mértéke. Tehát nem létezik abszolút információ tartalom. A művészi alkotás - mint a való világ sajátos emberi visszatükrözésének egy eszköze - nem önmagában tartalmaz információt, hanem a befogadó számára, az ő állapotától is erősen függően nyújt át új ismereteket. És mivel a világgal együtt állandóan változunk, a művésziség mértéke épp az, hogy a megismételt befogadás során mennyire lep meg minket. A dolgoknak, embertársainknak, vagy saját magunknak milyen új, vagy számunkra addig rejtve maradt vonását mutatja meg. Újra meg újra. És igen, a tudományos alkotás és ismeretek is rendelkeznek hasonló tulajdonsággal.
mi a helyzet a más világvallásúak esetében (ugye ötöt szoktak megkülönböztetni: kereszténység (katolicizmus, protestantizmus, ortodoxia), zsidó vallás, iszlám, buddhizmus, hinduizmus), nem is beszélve a többi kisebb vallásról?
a megtérés, a nirvána, az ,,Istenélmény'' stb. tekintetében van taxonómia, ami egymásnak is megfelelteti a fogalmakat és a tartalmakat, vagy, ha lehet ,,ökumenikus'' az élmény, akkor Isten, Jézus, Szentlélek is paraméter az egyenletben? 8-)
én azt vallom, hogy a hit szélesebb erő-halmaz-fogalom, és annak részei a különböző vallások, de ,,békés formál-logikailag'' egy ateistának is lehet hite, max. nem valláshoz köthető...attól még lehet jó ember, szerethet, átélhet katarzist stb.
ismered ,,gondjaimat'' egyes papokkal, de ettől függetlenítve is, és ezt megelőzően is azt mondtam, hogy a leginkább megfogó mondat nekem az ,,Isten, mely bennünk él'', és ez Biblia, Tóra, Korán és bármelyik közvetítője, felkent vagy önkéntes térítője nélkül is nagyon súlyos, felelősségteljes de egyben csodálatos állapot és lehetőség.
mielőbb jöjjön rá mindenki, hogy ki is ő, hova tart, hogyan tud fejlődni és segíteni?
ahogy a génállomány másolásakor is kell a ,,hiba'' és kutyában is van korcs (mely ellenállóbb is lehet a fajtisztánál), úgy a napi tragédiák, egyéni betegségek és minden szenvedés közepette is lehet, hogy a ,,rosszra is szükség van''? Jin/Jang?
kz
Péter,
ha ez igaz (s miért ne lenne az), akkor ez nagyon izgalmas! (Legalábbis nekem: t.i.
1./ a '70-es évek végén - a műszaki kommunikációban elengedhetetlen térszemlélet miatt - foglalkoztatott valamicskét az agy működése;
2./ továbbá az első és felkészületlenűl ért stroke miatt módszeresen figyeltem a saját agyam "működését", rekonstrukcióját - természetesen csak "mezei" fenologiásan.)
Köszönöm Péternek, hogy ismét beszámol legmélyebb tapasztalásairól „Olyan ember vagyok, akinek az Istenélményei megmutatták a világ egységének, és Isten határtalan szeretetének a bizonyságait”. Sajnálatos módon a mindennapi környezetünkben igen ritkák ezek a tapasztalások, ráadásul nem is minden tapasztaló érez késztetést, hogy elmondja másoknak. Bizonyára el fog jönni az a szebb jövőnk, amikor közel mindenki éli ezt a bizonyosságot. Addig ezekben a bizonyosságokban adhatnak reményt azoknak, akik még nem tapasztalták. Ezért tartom nagyszerűnek, felemelőnek Péter bátorságát a leírására. Miután ritkák, így megfelelő fogalmakat sem lehet találni a leírásukra. De a tapasztalónak nincs is szüksége szavakba foglalnia ezeket, hisz bizonyosságot kapott olyan valamiről, ami jelenleg megfogalmazhatatlan.
Igazán kivételes és felemelő az életben elért siker meghatározásáról adott vallomása is. „Az embernek az életben az egyik legfontosabb eredménye az lehet, hogy rájön arra, hogy voltaképpen kicsoda is ő, hova is megy, hogyan tud eközben fejlődni emberségben, tehetségben és hogyan tudja mindezzel segíteni és szeretni mindazt, amit az Isten megteremtett köré.” Milyen boldog életünk lehetne, ha az emberek többsége így gondolkodna a sikerről és képes lenne ennek megfelelően élni.
A hitről, a tudományról, az emberi megismerésről a blogbejegyzésben olvasott gondolatok inspiráltak a megértésemet tükröző szösszenet megírására. Ehhez két fogalom értelmezését másoltam ide egy lexikonból.
„Hit: valamely kijelentésnek vagy tannak elfogadása a nyilatkozó tekintélye alapján, amit a keresztény hittan így fejez ki: hinni annyit tesz, mint igaznak vallani azt, amit valaki mond, még pedig azért, mert ő mondja. Természetfölötti értelemben a hit Isten kijelentett akaratának elfogadása, mert Isten mondja, tekintet nélkül arra, hogy értelmünkkel felfoghatjuk-e. A vakhit minden elfogad megokolás nélkül. Aki az egyház tanait az egyház tekintélye alapján elfogadja, azt igazhitűnek hívja az egyház; aki egyáltalán nem fogadja el, az hitetlen.
Megismerés: az a folyamat, melynek alapján kül- és belvilágunkról, illetve azoknak részleteiről tudomást szerzünk. A megismerés eszközei az érzékek és a gondolkodás, eredménye az ismeret. A megismerés természetére, a világgal való kapcsolataira, biztosságára s határaira vonatkozó kérdésekkel a filozófiának az a része foglalkozik, amelyet ismerettannak vagy ismeretelméletnek nevezünk.”
[Mindkét cikkely lelőhelye: Tolnai uj világlexikona, Budapest, 1928, Tolnai Nyomdai Műintézet és Kiadóvállalat RT kiadása]
A megismerést, mint tudomást szerző, tudatosítási tevékenységet tekintem, amelynek eszközei az érzékek és a gondolkodás.
Az objektív valóságról az érzékek tudósítanak, azaz az érzékelés objektív.
A gondolkodás feldolgozza az érzékelés által szolgáltatott információt és így egy tükörképet készít az objektív valóságról, azaz szubjektív. Ennek eredményét nevezhetjük feltételezésnek. E folyamat következő lépése a feldolgozás eredményének ellenőrzése, egybevetése az érzékek által szolgáltatott tartalommal. Nem egyezés esetén újabb feldolgozás következik a gondolkodás által. Így tovább, amíg a valóság és a tükörkép elfogadható egyezést mutat. Ez nevezhető az igazolás folyamatának. A feltételezés addig feltételezés, míg tudássá nem válik.
Nem szabad azonban elfeledni, hogy a valóságról alkotott kép sosem lesz azonos a valósággal. Ha valami nem egyezési probléma adódik, akkor mindig a kép a helytelen!!
(Az igazi tudás a törvények ismerete és a törvények tökéletes alkalmazásának képessége.)
Köznapi megismerés
A csecsemő az érzékei által azonnal elkezdi a valóság megismerését, azonban még hiányzik, vagy fejletlen a gondolkodása, így a megismerése is csak kezdetleges.
Lehet mondani rá, hogy e megismerés eredménye a világ részleteinek a részleteiről alkotott kép.
Művészi megismerés
A valóságról nem csak a gondolkodás által készülhet kép. Az IGAZI művész a belső látása nyomán megsejlő valóságot próbálja az alkotásaiban kifejezni, tükrözni. Ez az alkotás egy tükörképe a művész által érzékelteknek. A IGAZI művészi alkotásnak a látványa, hallása minden esetben érzelmileg felemelő a szemlélő, hallgató számára.
Lehet mondani rá, hogy e megismerés eredménye egy alkotás, amely a világ egy része teljességének a részleteit próbálja megmutatni.
Tudományos megismerés
A tudomány az összefüggéseket, az állandó kapcsolatokat tárja fel a valóság jelenségei között. Ennek is szükségszerűen az alapja az érzékelés. Amíg a tudós a saját érzékelésére alapozza a munkáját, addig kisebb a tévedés lehetősége, mint ha más információkra. Minden egyéb információ csak egy képe a valóságnak, így szükségszerűen torzított. Ugyanis az érzékelés által szolgáltatott információ minden további feldolgozással veszít a valósággal történő egyezéséből. Végül könnyen eljuthatunk a fikciók (valóság kapcsolat nélküli elméletek) gyártásához. Ezért van kitüntetett szerepe a tudományos munkamódszerben a folytonos felülvizsgálatnak (revíziónak), azaz igazolásnak, az ismételhetőségnek, az előre jelezhetőségnek. A tudomány „végterméke” az egyre pontosabbá váló feltételezés, a törvényszerűség, majd a törvény megismerése.
Az érzékelés korlátai adják meg a tudomány által feltárható valóság kereteit is. A szuperfizikai valóság csak elenyésző részét képes az ember az érzékszervei által, de még a kiterjesztett „érzékszervei” a műszerek által is érzékelni.
Lehet mondani rá, hogy e megismerés eredménye a világ részleteinek a teljessége. A világ részletei itt a világ jelenlegi érzékszerveink lehetőségeinek megfelelő részét jelenti.
Hitbéli megismerés
Ennek alapja is az érzékelés. Az érzelmek érzékelése. A gondolkodás viszont csak arra terjed, hogy ezeket az érzelmeket megfeleltesse a hite által szolgáltatott fogalmaknak. Ezzel igazoltnak tekinti a fogalmat. Ez egy érzelmi meggyőződés. A jellegéből fakadóan szubjektív. Még csak azt sem vizsgálja kellő alapossággal, hogy a fogalmat honnan kapta, vagy ahány ember annyi jelentése van a fogalomnak.
Péter sajátosan definiálja a hitet: A hit számomra a Teljesség megélése. Pontosabban fogalmazva: a hit a Teljesség minket magában foglaló, minket magába fogadó határtalan szeretetének sajátként való megélése.
Egy megkérdőjelezhetetlen, szubjektív bizonyosságként a világ teljességének a teljességéről.
„ez vezet egy olyan kegyelemben leélt élethez, amelyben mindezeket a csodákat másoknak is átadhatjuk”
Amen
Hogy a művészi megismerés mennyire önálló kategória, azt még nem látom be teljesen, illetve ha meg lehetne határozni egy olyan pontot, ahonnan "már művészi", és ami előtt "még nem művészi", akkor könnyebb lenne tájékozódni. A művésziség érzésem szerint ugyanannak az anyagnak egy sajátos megjelenési formája, ami nem az anyagban (tehát a primér megismerhetőben), hanem az illesztési módjaiban nyilvánul meg. A műalkotások értelmezési különbözőségei talán pont ezen illesztési módok képlékenységében rejlenek, ugyanakkor akár külön-külön is érvényesek lehetnek más-más kontextusokban.
Örömmel bővítem tovább „az újszerűbb, új módon célzott megfogalmazást” tartalmazó megfontolások sorát. Péter újszerű megfogalmazásában „a tudás egy (nem is kicsi) hálózatos halmaz, a hit meg az egész mező teljessége” , a tudás hálózatos halmazkénti értelmezése szerintem nem zárja ki, hogy a hit is része legyen e hálózatos halmaznak. (Tudomásom szerint „van taxonómia, ami egymásnak is megfelelteti a fogalmakat és a tartalmakat a megtérés, a nirvána, az ,,Istenélmény'' stb. tekintetében”!)
Ha a hálózatos halmazt úgy értelmezem, hogy hálózatos halmazok a hálózatos halmazban, azaz létezik egy legnagyobb hálózatos halmaz, a kozmoszunk hálózatos halmaza és a többi ennek részeként, egyre csökkenő mozgás, tudatosság, dimenzió, időmúlás lehetőségeket magában rejtő hálózatos halmaz, amelyek mindegyike eltérő lehetőségeket hordoz a tudatosság fejlődése számára. A tudomány által tanulmányozott hálózatos halmaz egy olyan lehető legkisebb hálózatos halmaza ennek a „hálózatos halmaz-rendszernek”, amely még tanulmányozható a tudomány eszközeivel.
„a tudás hálózatos halmazának a körvonalai csaknem élesek, ezzel szemben a hitet jelképező „akármi” teljesen elmosott körvonalakkal bírhat csak” megállapítás a jelenleg megszerzett, ráadásul még le sem tisztult tudásunk hálózatos halmazára vonatkozhat. A hitet tartalmazó hálózatos halmaz egy magasabb, a tudatosság számára jellegében más lehetőségeket tartalmazó és a tudomány által tanulmányozott hálózatos halmazt is magában foglaló hálózatos halmaz. Erről a köztudatban, a jellegéből, a vizsgálhatóságából fakadóan, igen kevés hiteles információ van, ezért bírhat csak elmosott körvonalakkal. A sor következő, egyel magasabb, jellegében más lehetőséget magában foglaló hálózatos halmaz, amely az előző kettőt is áthatja és túlterjed rajtuk, az értelem, a mentális tudatosság hálózatos halmaza. Ez a sor egyben az emberi tudatosság fejlődésének irányát is jelzi.
Érdemes megfontolni egy másik hasonlatot, azaz a tudást egy puzzle-nek felfogni, amely puzzle a valóság leképzése. A puzzle-darabok az ismeretek képe, a hálózat pontjai, a kapcsolódásuk pedig egy teljesebb, egy nagyobb kép, maga a hálózat. Az iskolában e képet próbáljuk láttatni a tanulóval, aki az élete során megszerzi az egyes puzzle-darabokat, azaz tapasztalatokat és beillesztheti a képe helyére. Nem téved el rajta, nem próbál más darabok összeerőszakolásával egy másik képet kihozni belőle. Ha próbálna is, egyszer rájön, hogy így veszít a teljeségéből. A tudomány munkamódszere nem ez, mert nem ismeri a puzzle-t tartalmazó doboz tetején található képet. Puzzle-darabokat kap, „termel” és azt próbálja rendszerezni, összeilleszteni. Péter meghatározása szerint „A tudományos megismerés az embernek a köznapi megismerés során a világról alkotott elemi ismereteit rendszerező tevékenység.” Abba csapdába is bele kényszerül, hogy nem teljesen összeillő puzzle-darabokat is összeilleszt (statisztikai módszerek például, vagy a mérési pontosság elhanyagolásával, matematikai modellek alkalmazásával). Ráadásul a tények kiválogatásának a nehézségei is csökkentik az esélyét. Az összefüggéseket nem felülről lefelé, hanem alulról felfelé próbálja megismerni. (Ez a tény elegendő szerintem annak belátására, hogy önmagában a tudományunkra támaszkodva a létünket már láthatóan fenyegető problémáink megoldása kizárt. Ami esélyt adhat az egy „pillantás” a doboz tetején lévő képre....)
Ha most ezt a puzzle-t nem kettő, hanem több dimenzióban képzeljük el, akkor eljuthatunk a kozmosz hálózatos halmaz puzzle-hoz. Azért van ennek nagy jelentősége, mert e puzzle-kép megismerésére nincs szükség a puzzle-darabokra, azaz azok megtapasztalására. Tudomásom szerint az ősi tudásiskolákban e legnagyobb puzzle-képet „mutatták be” a tanítványoknak. Mai szóhasználattal egy munkahipotézist adtak nekik. Ezt követően mindenkinek saját magának kellett feltöltenie azt a képet a saját puzzle-darabjaival, azaz igazolnia kellett e munkahipotézist, amely ezáltal vált tudássá számára. Arra tanítottak, hogy csak az általuk igazoltakat fogadják el. Az önálló gondolkodásra késztettek.
Baráti Péter „Ennek íve a bűntudatkeltéstől annak feloldásáig húzódik, amely a nyugati keresztény szemlélet sajátja, és ahogy végiglohol az ember a korai keresztény irodalomtól kezdve a kortársig (megvizsgálva az igen mélyre kódolt szimbólumrendszereket), ez a bűntudatkeltés, bizony, igen masszív didaktikai eleme a lélekvezetésnek. [...] A bűntudat pedig egyike azoknak a tartalmaknak, amelyek olyan esetben is képesek visszatartani egy expressziót, amikor azzal éppen meg tudnánk haladni az adott problémát, ami miatt a bűntudat keletkezett” okfejtéséből következik, hogy az említett ív a mise módszertanában, a bűntudatkeltés és annak feloldásáig terjedő ív, nem lehet alkalmas a bűntudat valódi feloldására. Annál is inkább, mert eredendő bűnként definiálták. Bizonyára volt oka, célja e fogalom bevezetésének.
„ezt a kultúrelemet igen nehézkesen tudom legitimálni, még ha "jogos" is. Talán pont ez a "jogosság" zavar, illetve az, hogy egyes keleti kultúrák enélkül is teljesek tudnak lenni.” fűzi tovább Baráti Péter. Az ősi keleti, és az azoknál is régebbi kultúrákhoz (talán ezt nevezik egyes szerzők aranykornak) napjainkban azon keleti vallások által közvetítettek állnak közel, amelyek az egyéni tudatosság fejlesztését művelik, így a művelői szükségszerűen eljutottak az egyetemes egység megéléséhez és belátásához is. Ezzel lehetetlenné tették az eredendő bűn fogalmának bevezetését. Egyszerűen életellenes és hazug volt a számukra. Ezt például kezdetben olyan megélések bizonyosságával erősítették meg a maguk számára, amelyekről Péter is beszámolt. Ebben ráleltek az egyetemes testvériség bizonyosságára is. Azaz, mi emberként született lények, járjuk az egyéni tudatosságunk fejlesztésének, a jelenlegi tudatosságunk számára legfeljebb sejthető ívű útját, és az ezen az úton eltöltött időtől függően, fiatalabb és idősebb testvérei vagyunk egymásnak. Nemhogy mi emberként született lények vagyunk testvérek, de minden lénnyel, mert mindegyik ezt a magasztos utat járja a kozmoszunkban. Vannak fiatalabb testvéreink, akik még nem érkeztek el arra a tudatosságra, ahol mi jelenleg tartunk, és vannak idősebb, sokkal idősebb testvéreink, akik jelenlegi tudatosságunkkal még felfoghatatlan és Péter által már megsejtett teljességben előttünk járnak és segítenek mindenkit, minket is ezen az úton.
http://scientia2.blog.hu/2009/08/25/energia_18#more1337494
"... Először is az energia felfogásod tényleg problémás és félreértéseken alapul. "
",,Belekeveredés'': A probléma abban áll, hogy ez egy baromi hosszú téma, és a teljes megértéséhez értelemszerűen nem is lehet néhány sorban eljutni. Viszont valamit azért kellett írnom, hogy eloszlassam a tévedéseket."
"Szóval összefoglalva, azért nem értesz velem egyet a ,,hit'' dolgában, mert a te fejedben a szavak mást jelentenek. :) Ezt a játékot lehet játszani, de ezt bölcsészetnek hívják, amiben nincsenek nyertesek és vesztesek, csak magukkal önelégültek az egyik oldalon, és ,,feladom, nem érted'' hozzáállásúak a másik oldalon."
"Ennek ellenére, mivel a tárgyi tévedéseket azért szeretem kijavítani, reagálnék pár elemre a válaszodban. ...."
Péter sommás állításával, miszerint "Mi a tudomány lényege? A tudományos megismerés az embernek a köznapi megismerés során a világról alkotott elemi ismereteit rendszerező tevékenység. A rendszerezés érdekében a tudomány csak olyan jelenségeket tud vizsgálni, amelyeken a vizsgálat megismételhető." nem lehet egyetérteni.
Ha így lenne, akkor eleve kizárhatná a tudomány szerepét a világ megismeréséből. Péter! Légy szíves ne degradáld, ne fokozd le a tudományt puszta rendszerező tevékenységre! A leíró rendszerezés ugyan szerves része a tudománynak, de az csak az első lépcsőfoka. Igenis, a Mona Lisa, sőt a Mona Lisa élmény is leírható, vizsgálható a tudomány eszközeivel. A hitbéli csoda megismeréséből kizárhatod - a hiten belüli kérdésekről nem vagyok illetékes nyilatkozni. De megjegyzem: szerintem az is lehet a tudományos vizsgálódás tárgya.
Ha a vallás és a tudomány kérdésében tisztán akarunk látni, akkor éles határvonalat kéne húzni közöttük. Akár a következő gondolatmenettel. A maga módján mindkettő a világunk megismerésének vágyából született. A vallás alapvetően az emóciókon, az egyre magasabb, nemesebb emócionalitáson keresztül nyilvánul meg, míg a tudomány megnyilvánulása az egyre fejlődő intellektus területe. A tudomány területén az intellektusé kell legyen a döntő szó, nem az emócióé, nem az érzelmi meggyőződésé, nem a hité. Nyilvánvaló, hogy kettőmegkettő nem azért négy, mert érzelmileg szimpatikusabb vagy mert a hitem mondja.
A vallás hittételeket, dogmákat gyárt, a tudomány elméleteket, munkahipotéziseket.
A dogmák megkérdőjelezhetetlenek, nem foglalkoznak az időközben megjelent új ismeretekkel.
A munkahipotézisek igénylik a megkérdőjelezést, a folyamatos felülvizsgálatot, folyamatosan asszimilálják az új ismereteket.
A vallás (az igazi vallás) az emóciókon keresztül vezet az egységünk minden élettel misztikus átéléshez, a tudomány (az igazi tudomány) az intellektuális belátáson keresztül juttat el oda.
„ma úgy tekintünk a tudományra sokszor, mint valami önmagától működő dologra, ami nem fér össze az istenhittel, mert valahogy kivettük a rendszerből”
Ez a megközelítés valójában a ló másik oldala. Az érzelmi, vagy-ez-vagy-az, minden-vagy-semmi megközelítést tükrözi. Kiöntjük a fürdővízzel együtt a gyereket is. A megoldást erre az adja, ha a tudomány megközelítésmódját bátran alkalmazzuk isten kérdésére is. Ahogy Einstein is tette a maga számára, keressünk olyan isten definíciót, amely nem mond ellent a tudomány által a valóságunkról már megállapított tényeknek, kiállja a józan ész próbáját, nem ellenkezik az igazságérzetünkkel. Megfogalmazok egy lehetőség rá:
Istennek, vagy Isteneknek nevezhető az a tudatosság, amely képes volt a kozmoszunkat megteremteni és működtetni. Istenek azok a Lények, akik ezzel a tudatossággal, azaz a kozmoszunk szintjén mindentudással és mindenhatósággal rendelkeznek, ami annyit jelenti, hogy ismerik a kozmoszunkban működő valamennyi törvényt (mindentudás) és tökéletes pontossággal alkalmazzák (mindenhatóság) azokat. Egyetlen végső céljuk az, hogy a kozmoszunkban lévő minden lény tudatossága kifejlődjön erre a szintre. A törvények személytelenek és megváltozhatatlanok. A csodák mögött eddig még fel nem fedezett törvények vannak.