Az együttműködés alaphelyzetei és az iskolai csalások konkrét példája
Avagy: Beszámoló a negyedik blogtalálkozóról
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
 
 
A találkozó az előzőnél sokkal családiasabb légkörben zajlott, egyfajta baráti klub-hangulat mind a szünetben, mind az előadások utáni nyüzsgésen is tapintható volt. Elsőként Szabó György a játékelmélet szemszögéből mutatta be az együttműködések természetét. A „kölcsön kenyér visszajár” stratégia következetes alkalmazása folytonos oda-vissza büntetéshez vezet. A megoldás: időnként megbocsátunk a másiknak. Ez – ha jobban belegondolunk – az emberiség egyik kulcskérdése.
 
A szünet után Orosz Gábor az iskolai csalások konkrét példáján mutatta be a szabálykövetés természetét. Ezzel kapcsolatban az igazi kérdés az, hogy az értékrendszereink mennyiben közösek, és eltérő részükhöz mennyire görcsösen akarunk ragaszkodni. Fontos, és sokszor át nem gondolt tanulság, hogy a csalás visszaszorításához a belső motivációk túlsúlyát kell kiépíteni a külsőkkel szemben. E mellett Etikai Kódexek alkalmazása hatékony eszköz lehet, ha konszenzus van a tartalmukról, és a résztvevők betartják őket.
 
 
 
 
A negyedik blogtalálkozón, november 3-án elsőként Szabó György professzornak (baloldali kép) a vitaindítóját hallgattuk meg, amelyben az együttműködés természetét mutatta be– igen széleskörű játékelméleti tapasztalatai alapján. A szünet után Fülöp Márta tanítványa, Orosz Gábor (jobboldali kép) tartott vitaindítót az iskolai csalásokról, amelyeket mint a szabálykövetés egyik konkrét példáját vizsgáltuk meg. A beszélgetésről készült felvétel nemsokára elérhető lesz, amelynek pontos linkjét közölni fogjuk. A következő találkozóra 2011. január 12-én, 18 és 20 óra között kerül sor a FUGA központban. A találkozón kb. ötvenen voltunk. Ezen a találkozón is volt pogácsa és ásványvíz – hála a harmadik blogtalálkozón megjelentek önkéntes adományainak (egyik nagyszerű tagunk még sütit is sütött, lehet a példát a januári találkozón még követni ). Az alábbiakban Paál András (jobboldalon) összefoglalása olvasható.
 
 
A találkozó az előzőnél sokkal családiasabb légkörben zajlott, a rendezvény elindult a baráti jelleg felé, egyfajta klub-hangulat mind a szünetben, mind az előadások utáni nyüzsgésen is tapintható volt. Az első vitaindító előadással Szabó György ajándékozott meg minket, aki a játékelmélet szemszögéből mutatta be az együttműködések természetét. Szabó professzor onnan indult el, hogy egy játék egy egyszerűsített élethelyzet. Ezek után bemutatta a legjellemzőbb helyzetfajtákat a kooperáljunk, vagy élősködjünk dilemmájának kérdésében. E gondolatkör zárásaként a minden más stratégiát legyőző „fogat fogért” elv megbocsátós változata következett az örömmel – és legalább annyi kétséggel – fogadható megállapítással: „A játékelmélet tudja hogy, számszerűsíthető játékok esetén mennyi megbocsátás az optimális.” „Az ördögbe is!” – gondoltam – „Hogyan bírnák már az emberek a sokrétű élethelyzeteiket példákba erőltetni?
 


Az előadás íve egy (számomra) kedves és tanulságos megállapítással ért célba a szünet előtt: „A különböző társadalmi hálófajtákon (rácsmintázatokon) végzett elemzésekből láthattuk, hogy ha egy csoport a természet által igen kedvelt ’kisvilág’ mintázatot alkot, akkor nagyon elősegíti a kooperáló viselkedésmintát.” Ez összecseng az én személyes tapasztalatommal is. Barabási Albert-László „Behálózva” c. könyvét olvasva barátaimmal megpróbáltuk az említett kisvilág mintázatot (is) meghonosítani köreinkben, mind munka, mind pedig más téren. Az első évtől a munkaidő csökkenését, az időegység alatt termelhető javak többszöröződését, válságálló életvitelek fenntarthatóságát, pezsgő társasági élet saját köreinken túlmutató ragályos kibontakozását figyelhettem meg. A felesleges belső küzdelmek helyén külső sikerek teremtek anélkül, hogy egy túl békés környezet védtelenséget okozna a külső támadásokkal szemben. E mintázat az előadás felütéseként vetített (mellékelt) pézsmatulkok kooperálását mutató képen látható mintázatnál is jobban védi a közösséget a támadástól.
 
 
Ehhez kötődött a szünet egyik javasolt témája, hogy ki mit tudna konkréten tenni egy „Új reformkor”-ért. Bekészített gondolatommal (meg kellene ismerni a mainál mélyebben, milyen is lehet egyáltalán az áhított életvitel működőképes formája, azaz melyek a keretek, ami közé mégiscsak illene illeszkednünk az önmagunkat, Magyarországot, Európát, a Világot, bármit formáló elképzeléseinkkel) nem sokra mentem, mert ismerősökbe botlottam, a legutóbbi találkozó ismerkedéseit fűztük tovább. Határozottan elkezdődött a blog köré szokott népek kezdetben véletlenszerű ismeretségi köreinek tartósabbá formálódása.
 
 
Iskolai csalásokról készült felmérések következtek a szünet után. Orosz Gábor lendületes, és a téma tárgyát – egykoron, vagy ma is – művelők cinkos mosolyát humorral előcsaló, és felhasználó előadásmódja tanítandó lenne. A rengeteg felmérés tanulságaiból a következőket emelem ki: az iskolai és a későbbi munkahelyi csalások közt összefüggés van. Ugyanakkor, ha van egy megállapodás, Etikai Kódex, amit komolyan is vesznek, valamint ha a motivációk a tudás megszerzésére megvannak, akkor a közösség szabálykövetőbb lesz. Persze egy „Miként csalsz?” kérdésre vérmérséklettől és arcbőrvastagságtól függően óvatosabb és kitérőbb válaszok érkeznek, mint a kevésbé érzékeny kérdésekre. E téma sajátossága, hogy a kiértékelés bizonytalansággal jár.


Visszatérek még a szünet előtti percekhez, amikor Csermely Péter említette, hogy javasolta egyszer az iskolákban a tanulópárok közös értékelését, osztályzását a kooperáló viselkedésminta elősegítésére, mely javaslata akkor nem talált lelkes fogadtatásra. Dilettáns műkedvelőként úgy érzem, ebben az apró részletben lakik az ördög. Miért? Mert életünk minden társas eseményében, ahol közös bármit hozunk létre, ilyen tanulócsoport szituációt sejtek. Ha sikerül az együttműködéseim minél nagyobb részében (az egyszerű csevegéstől a sok résztvevős világméretű bármiig) apró két résztvevős elemeket – a ma felismertnél kicsit többet felismernem, és a másik félnek segítek ezeket felismerni, akkor: a saját élethelyzeteimben optimális stratégiám lehet, ugyanakkor a kooperációra a bolondnak is érdemes helyzetünket megláttatom a másik féllel is. A ma felismertnél kicsit többet optimista hozzáállás. Úgy tekintek ezzel egy mai helyzetre, legyen az igen válságos is akár, mint arra a válságként megélhető szomjúságra, amikor a testünkben lévő rengeteg víz pár százaléka hiányzik. Ilyenkor csak inni kell pár pohár vizet.
 
 
Talán – persze más időkben és más bolygókon – egy idealizált társadalmi főkódex mindössze a kooperálásra várás jogát (ide értve a megbocsátás olykor megtagadásának jogát is) vésné kőbe? Arcpirító illetlenségnek tűnhet kultúránk tudásvárainak közelében az életvitel pofonegyszerű megoldásain tűnődni, és úgy tenni, mint aki (csak egy kalapácsa lévén) kénytelen mindent szögnek nézni. Mégis, és talán… Az ördögbe is! Lehet, nem is kell bonyolult modelleket ismernem, „csak” az életet egyszerű példákba férő természetességében kell szemlélnem és továbbadásáltal teljesedő megértéssel megélnem? Ki tudja…
 
 
Greguss Pál a következőkben foglalta össze észrevételeit. Jó volt mindkét előadótól hallani, érezni, hogy milyen élvezettel foglalkoznak tárgyukkal. Szabó György megmutatta nekünk, hogy a tudomány más területén – a szilárdtestfizikai kooperatív jelenségek világában – szerzett jártasságát milyen eredményesen és kedvvel alkalmazhatta egy más tudományterületen. A játékelmélet leegyszerűsített élethelyzeteiben ugyan különféle játékok, helyzetek különféle lehetőségeket írnak le, de általános jelenség, hogy a közös haszon ellenében a közvetlen egyéni haszonra való törekvés, az élősködés, az önzés, az együttműködés visszautasítása előnyős viselkedésnek mutatkozik. Olyankor is, amikor az együttműködés nagyobb átlagos haszonhoz juttatná a közösséget. Sőt az ilyen viselkedések elterjednek a vizsgált modell populációkban, s kihalásra ítélik a tisztességes, a bizalomra építő stratégiákat, viselkedést. E helyett a „kölcsön kenyér visszajár” stratégia alkalmazása első pillanatra megoldást kínál, de következetes alkalmazása – tehát az, hogy  a véletlen hibát követő együttműködőt is mindig büntetjük – folytonos oda-vissza büntetéshez vezet. A megoldás: időnként megbocsátunk a másiknak. Ez – ha jobban belegondolunk – az emberiség egyik kulcskérdése.
 
 
Az ifjú kutató, Orosz Gábor lendületes és jól tagolt előadása során többször harsány nevetést váltott ki, amikor nem éppen hízelgő, önironikus megállapításokban szemléltette, hogy egyes nemzeti viselkedésmintáinkon bizony van mit javítanunk, avagy amikor lehetőséget adott a másik nemzet rovására történő derülésre is. Megemlítettük Orosz Gábor-t küldő iskola vezetőjét, Fülöp Márta pszichológust, versengéskutatót, akitől hadd idézzek egy interjúból két megállapítást: „Magyarországon legerőteljesebben az ellenségként való felfogás érvényesül. A riválisom az, aki tőlem fontos, néha vitális jelentőségű dolgokat elvehet, éppen ezért nem engedhetem meg, hogy túlságosan közel engedjem magamhoz. A másik fontos dimenziója a versengési folyamatoknak az emberi kapcsolatok bizalom- és bizalmatlanság faktora. A magyarországi versengési kapcsolatokra az erőteljes bizalmatlanság a jellemző. Már csak azért is mihamarabb meg kell szabadulnom a riválisomtól, mert nem tudom, mire számíthatok a részéről, és nem bízhatom abban, hogy a versengés explicit vagy implicit szabályait minden esetben betartja.” „A győztes azután egy dologgal foglalkozik, a saját győzelmével; a vesztessel nem, maximum megveti, de leginkább leválasztja önmagáról.” Az iskolai csalásról szóló előadás fő témái az itt látható ábrákon is bemutatott alábbi 4 téma volt:
  • Milyen tényezők járulnak hozzá, hogy megjelenik az iskolai csalás?
  • Jelenlegi magyar eredmények.
  • Iskolai csalás és korrupció potenciális kapcsolata.
  • Mit tudunk tenni a csalás visszaszorítása érdekében?

Fülöp Márta által az együttműködés és versengés témakörében rendezett konferenciára kerül sor november 29-én 9.30 és 18 óra között a 1132 Bp. Victor Hugo u. 18-22 fszt A32-es teremben. Az érdekes tudományos ülésszak programja itt látható.

 
A szabálykövetéssel kapcsolatban az igazi kérdés az, hogy az értékek és értékrendszerek mennyiben közösek és miben térnek el egymástól és az értékrendszereink eltérő részéhez mennyire (görcsösen) akarunk ragaszkodni. Közös értékrendszer nélkül nem lehetséges az együttműködés. Az előadásokban elhangzottak alapján ennek a legfontosabb elemei a következők: A stratégiák során megfelelő mértékűnek kell lennie a jutalmazásnak és a büntetésnek is. De olyan stratégiák elsajátítása szükséges, amelyekben a játékosok bevállalják a (kisebb) veszteségeket is. Ez normakövetést tételez. A többváltozós modellek azt mutatják, hogy a normáknak, a kapcsolatoknak nagyobb a jelentősége, mint a bűntudatnak, a lelkiismeret furdalásnak, vagy a büntetéstől, a lebukástól való félelemnek. Emellett viszont a belső motivációk túlsúlyát kell kiépíteni a külsőkkel szemben. Ehhez Etikai Kódexek alkalmazása az oktatás és nevelés során megfelelő hatékony eszköz lehet, ha konszenzus van a tartalmukról, és a résztvevők betartják őket.

 

Megosztás

Hozzászólások

Ha megnézzük a három cikket, és elfogadjuk, hogy egyféle sávosodó (valójában nem kell sávosodjon, hullámos legyen a cikkben látható kapcsolaterősség ábra, csak a feltett kérdések miatt lett valószínűsítem ilyen, egy sávon belül önhasonló módon szintén alszintek már fel sem tűnő lépcsői vannak, amely utolsó szintjéről a szokásos fel sem tűnő lépésnagyság a következő nagyobb sáv első lépcsőjére jut), koncentrikus körökben vannak körülöttünk (ideális esetben?) az embetársak, akkor az-és ez csak tapasztalatomból, és nem tízezres mintákat vizsgálva- minden fajta ismerőshöz jellemző odatartozási OKot, ott értelmezhető KOMMUNIKÁCIÓMÓDOT, és csak az arra a fajtára jellemző "el-várható tetteket, viselkedésmintákat "jelent. Ha az 5, 15, stb hez hozzáadjuk az 1db önmagunkat, és a feltétlen kapcsolatinkat, pl, család, vagy hasonló még a barátinál is erősebb kapcsolatokat, mondjuk 3 db nél több nem nagyíon van átlagban (olykor lehet 7 gyereke valakinek, de egyedül születik és hal meg, időben súlyozva jó lehet a 3) , így tehát kb úgy néz ki a koncentrikus kör ábra, hogy1, 3,8,19,54,154...és ez 1X2.71, X2.7,1 stb (rejtett hálózatok erejében van egy táblázat efféle rendszerek számszerűsített jellegére37.oldal), azaz a természetben sokszor előforduló eloszlást mutat. Kapcsolatrendszerünk, így egy információs "tápláléklánc", és ha az efféle táplálékláncokból kiveszünk elemeket, azaz egyes körökről hiányoznak-kevesen vannak az oda való tagok, akkor 2érszűkületes "lesz a rendszer, olyan ez mint egy vérhálózat a hajszáltól a vastagabb erekig, vagy egy fa gyökérzete. Ha tehát nem ismerjük fel, hogy ki milyen körünkön van, és ezt az illetővel nem kölcsönösen ismerjük fel, akkor az oda való információáramlás elmarad, mert nem látjuk értelmét, nem érezzük életszerűnek a rendszer számára egyébként szűkséges kommunikációnak, és tetteknek, azaz az együttműködés okafogyottá válik. Olyan a "franc se fog energiát pazarolni fölösleges dolgokra, van nekem elég más bajom, ügyem" állapot jön létre, és a kooperáció elmarad, pont annyit, hogy a blogbejegyzásban említett "pár pohárnyi víz" hiánya nagy válságot okazzon.................És itt visszakanyarodhatunk a lassan egy év tárgyalt "Önismeret" kérdéséhez. Mert. Aki önmagára mint kapcsolatrendszerének, azaz közösségi kommunikációs eszközének felelősen rászoruló üzemeltetőjére tekint, az kooperálni fog eleget és mindenkivel a naki való módon, mert belátja hiányos rendszerrel ő is partravatatt ha marad a társadalmi vérkeringés áramalaiba tertozás helyett. És akinek elég kapcsolata van, az bártan maradhat nem kooperáló olykor, nem megbocsájtó egy krónikus ellenségességgel szemben, mert nincs rászorulva a másik félre. Valamit nyugondtan lehet megbocsájtó bármikor, és perifériális ismerősnek elkezdheti befogadni a "tékozló fiúként" eddig büntetésben lévőket........Arról van szó, hogy egy koncentrikus körök által, mint lassan apró lépésekben ütközőzónákkal, bajelnyelőzónákkal közeledve, elő-kooperálva másokkal a büntetés és jutalmazás (félelem és remény) egyensúlyát mindenki magának tarthatja be maga körül. mibndenki magának építhet minden kapcsolatára kódexet, melyet be is tartathat, hioszen módjában van egy-egy körrel kitessékelni a nem megfelelően kooperálókat, hiszen van bőven aki külső körökről felúszhat a helyükre........Aztán, Rejtett hálózatok ereje 86. táplálék-stressz-komplexitás ábra, mert mi is történik, ha sok embernél megvalósul a viszonylag hézagmentes kapcsolatrenszer megfelelő kommunikációk szokásba jövésével,(mivel egymás kapcsolatrendszerei összeérnek valószínűleg nagy átlagban10% is elég) ? Úgy a skálafüggetlen-lehetőség/azaz táplálékbőséges, és sokszínűen gazdag környezet felépül, és létrejön. Ez lenne az új reformkor? És ehhez lehet hogy "csak" annyi kell, hogy pár százaléka a népességnek megtanulja a saját kapcsolatrendszerét, világfalvát, klubját (nevezzük bármi fantázianévvel) megfelelő kommunikációk indításával vezetni, építeni fenntartani? Egy "klubvezetők klubját" afféle "világfalu polgármester képző" funkciót lehetne alakítani, vagy csak témaválasztást errefelé erősíteni-domborítani akár e blogon is. Az efféle közösségi szervezetem milyen is okítás nem szervezetesítendő túl, mint az sem amikor valaki testi szervezete milyenséget tanulja, "ez a kezed fiam, az a lábad, füled -farkad, nézd" alapon.....ez olyan nem tudsz hálót adni az embereknek, de megtaníthatod hálót építeni őket dolog..........hm-hm...

Nem szándékozom a kapcsolatok jelentőségét csökkenteni. Inkább elgondolkodnék a mindennapokban betöltött szerepéről. Van-e értelme a kapcsolatok építésének, mint önmagában célnak? A tudományos vizsgálódás hajlamos kiragadni a környezeti teljességéből, elkülöníteni, önmagában vizsgálni a jelenségeket. Ezt egyszerűsítésnek nevezi. Ha a célom ilyen vizsgálódás, akkor van értelme a kapcsolatok építésének, mint önmagában célnak.
Egy természetes módon élő, meghatározott célokért tevékeny embernek folyamatosan újuló kapcsolatrendszere kell legyen a céljaiból, az életviteléből szükségszerűen fakadóan, amit az ösztönöstől a tudatosig terjedő skálán teljesít is. E kapcsolatok szorossága, mélysége is szükségszerűen változik az időben. Változik az egymásra, mint két emberre gyakorolt hatása is. Ebbe a folyamatba beavatkozni csak akkor érdemes, ha nem működik a természetes kitétel. Például táplálják a félelem, a kétség, a bizalmatlanság légkörét.
Alapvetően fontos viszont a célok meghatározása, minősége. Manapság, amikor a nagyra értékelt technikai fejlődés, a fogyasztói társadalom pazarlása az élhetetlenség, a kipusztulás zsákutcájába, de legjobb esetben is a különböző mértékű nélkülözés szenvedésének megélésébe kényszeríti az emberiséget, meghatározó jelentőségű lenne a helyes célok megtalálása. E helyes célok megtalálására nem hivatott a mindennapok embere. Erre a társadalom elitje (a szó eredeti tartalma szerinti és nem önjelölt elitje) képes. Mivel a mindennapok embere csak a számára megérthető és belátható célok megvalósítására képes, ezért az elitnek a további feladata a célok érthetővé tétele, kisebb hatókörű célokká fogalmazása, amit leskálázásnak is nevezhetünk. Ez folyamatos, az élet változó helyzeteihez alkalmazkodó, állandóan újuló elfoglaltságot jelent. Számomra a kérdés, mekkora esélye van az elitnek...
(egy bővülő felsorolás)

”meg kellene ismerni a mainál mélyebben, milyen is lehet egyáltalán az áhított életvitel működőképes formája, azaz melyek a keretek, ami közé mégiscsak illene illeszkednünk az önmagunkat, Magyarországot, Európát, a Világot, bármit formáló elképzeléseinkkel”
Kedves András, örömmel olvasnám elképzeléseid, szösszeneted erről.

Igen a " természetes" kapcsolatépüléssel fején találtad a szöget, ám ma nem természetes kapcsolatok épülnek nem természetes, jónak beállított, burkolt vagy nyílt erőszakon sokszor alapul világunkban. A félelmekre alapuló világot jól lehet átalakítani, ha kapcsolatrendszerünket nem ahhoz önhasonlóvá hanem egy másik rácsmintázathoz hasonlóvá tesszük. Ez olyan mint a bakter asztala, ha átkapcsolad a táblát bent, átáll a váltó kint((-:, ha érted a hasonlatot. A kapcsolatépítést mint eszközt tewkinteni jobb, mint célnak nézni. A kapcsolatrendszerünkből jövő infók, apró rezdülések és nagyobb értékek ha természetes eloszlású kapcsolatrendszerrel rendelkezünk, akkor a béke kis szigeteit hozzák létre körülöttünk, melyek ajándékozó kultúrájához egyfelől lehet csatlakozni, másfelől pedig a benne élők gondolatvilágát, életérzését, rezonanciáit (nevezzük akaráhogy) olyanra állíthatjuk így, melyen az általam "a figyelem ajándékká akar válni" Péter által "szeretetáramnak" nevezett bárhogy elnevezhető alapvető minket körülvevő erőtér meg tud nyilvánulni. Ez olyan csak bedugjuk a konnektorba a készüléket, hangolunk, és a műsor jön magától jelenség.......................Más szempont ami a kapcsolatépítés szót megmutatja jobban: nem csak kapcsolatok találása tartozik ide, hanem a kapcsolatok megfelelő fel és feljebb építése, melyet csak akkor tehetünk meg jól, ha felismerjük, hogy aktuálisan mit rejt egy lehetséges nexus............ Harmadik szempont: A kapcsolatok és értékek (legyen az szeretet, hatalom, idő, pénz, természet, művészeti, bármi érték, amit valaki el-ér-ni akar) kölcsönösen egymás előfeltételei...
Először is hadd köszönjem meg mégegyszer, hogy a videóközvetítés élővé tette az eddig csak leírva látott szavakat, összehasonlíthatatlan élmény volt. A találkozó témáinak fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni - mind az előadások, mind a fenti beszámolók remekbe szabottak, vaskos köszönet értük. Az ilyen pillanatokban kiválóan érzem magam... :)