Hogyan juthat el a tehetség az igazi sikerhez?
Avagy: Jonathan Livingston, a sirály tanulságos története
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Ritka az, amikor egy teljes blogbejegyzést egyetlen történetnek szentelek. Most mégis ezt teszem, mert úgy érzem, hogy Richard Bach: „Jonathan Livingston, a sirály” című meséje annyira jól összefoglalja a tehetség igaz életútjának a lényegét, hogy ahhoz hozzátenni nem érdemes és nem is lehet.

A legtöbb sirályt az evés, nem pedig a repülés érdekli. De ezt a sirályt nem az evés érdekelte, hanem a repülés. Jonathan Livingston mindennél jobban szeretett repülni. Jonathan sirály felfedezte, hogy az unalom, a félelem és a harag az oka annak, hogy a sirályok élete oly rövid. És mivel ezek őbelőle eltűntek, élete hosszú és boldog volt. 

A szeretet benne úgy nyilvánult meg, hogy érezte: a megismert igazságból át kell adnia valamit egy olyan sirálynak, aki csupán arra vár, hogy az igazságot maga is megismerje.
„Meg kell tanulnod az igazi sirályt látni bennük, a jót mindegyikükben, és segíteni nekik, hogy ők is meglássák magukban. Ezt értem én szereteten.”
 


Ritka az, amikor egy teljes blogbejegyzést egyetlen történetnek szentelek. Most mégis ezt teszem, mert úgy érzem, hogy Richard Bach: Jonathan Livingston, a sirály” című meséje annyira jól összefoglalja a tehetség igaz életútjának a lényegét, hogy ahhoz hozzátenni nem érdemes és nem is lehet. Az alábbiakban találhatóak a Simóné Avarosy Éva által lefordított gyönyörű mese legfontosabb részei.

Jonathannak, az igazi Sirálynak,
aki ott él mindannyiunkban.

 

Mintegy másfél kilométernyire a parttól halászcsónak ringatózott a vízen, s a levegőn átcikázott a Reggelire Gyülekezés híre, mire vagy ezer mohó sirály csapott le, hogy egy-két falatot harcoljon ki magának. Elkezdődött egy újabb dolgos nap. De távolabb, magányosan, túl parton és csónakon, egyes-egyedül, magára utalva, Jonathan Livingston sirály gyakorolt. Vagy harminc méterre a levegőben lefelé meresztette hártyás lábát, égnek emelte csőrét, és azon erőlködött, hogy szárnyát szűk ívbe görbítse. Fájt. Az íveléssel lassítani tudta a repülést, és már annyira lelassult, hogy a szembe fújó szél hangja suttogássá halkult, mígnem az óceán megállt alatta. Megfeszítette figyelmét, szeme résnyire szűkült, visszatartotta a lélegzetét, minden izmával próbálta szárnyát még... egy... kicsit... görbíteni... A legtöbb sirálynak elég, ha a legegyszerűbb repülést megtanulja – azt, hogyan jusson el a parttól az ennivalóhoz és vissza. Mert a legtöbb sirályt az evés, nem pedig a repülés érdekli. De ezt a sirályt nem az evés érdekelte, hanem a repülés. Jonathan Livingston mindennél jobban szeretett repülni. Rá kellett jönnie, hogy ezzel a szemlélettel nemigen válik népszerűvé a többi madár szemében.


Amikor a csőrét az ég felé emelte, még mindig kétszázötvenöt kilométerrel haladt. Mire végre harminc kilométerre lassult, és újra kinyújtotta a szárnyát, a halászcsónak parányi morzsa volt a tengeren, ezerkétszáz méterrel alatta. Diadalérzés fogta el. Végsebesség! Egy sirály óránként háromszáznegyven kilométeres sebességgel száguld! Ez aztán áttörés, a Raj történetének legnagyobb pillanata. És ezzel a pillanattal új korszak kezdődött Jonathan sirály számára.
 

A sirályok a Tanácsgyűlésben gubbasztottak, amikor Jonathan leszállt. Úgy tűnt, már jó ideje együtt van a Raj. Valóban, vártak valamire. – Jonathan Livingston sirály – mondta a Vén –, állj a Középpontba! – A Vén szava felettébb ünnepélyesen hangzott. A Középpontba állni a legnagyobb megszégyenítést jelentette. A tisztelet jeléül csak a sirályok legkiválóbb vezéreit szokták a Középpontba állítani. Hát persze, gondolta Jonathan, a Rajreggeli; hiszen látták az Áttörést! De nekem nem kell semmiféle megtiszteltetés. Nem vágyom rá, hogy vezér legyek. Csak azt szeretném, hogy megoszthassam velük, amire leltem, hogy megmutassam nekik a lehetőséget, amely kitárult előttünk. Előrelépett. – Jonathan Livingston sirály – szólt a Vén –, állj a Középpontba, hogy sirálytársaid is láthassák megszégyenülésed! – Mintha fejbe vágták volna. Térde remegett, tolla fakóra vált, füle zúgni kezdett. Meg akarják szégyeníteni? Lehetetlen! Az Áttörés! Nem értik?! Tévedés, szörnyű tévedés! ...elvetemült felelőtlenségéért – hallotta a komoran ünnepélyes hangot –, amellyel megsértette a Sirályok Családjának méltóságát és hagyományait... Akit megszégyenítésül állítanak a Középpontba, azt kivetik a sirálytársadalomból, magányos életre kárhoztatják, száműzik a Távoli Szirtekre.


Jonathan sirály élete hátralevő napjait egyedül töltötte. Messzire elrepült, túl a Távoli Szirteken. Egyetlen bánata nem a magány volt, hanem az, hogy a többi sirály nem hajlandó hinni a repülés rájuk váró nagyszerű élményében. Nem akarták kinyitni a szemüket, hogy lássanak. Jonathan napról napra többet tudott. Megtanulta, hogy áramvonalassá formált testének nagy sebességű zuhanásával két-három méterrel a felszín alatt ritka és jóízű halakat kaphat ki a vízből. Ahhoz, hogy elkerülje az éhhalált, már nem szorult halászcsónakokra és száraz kenyérdarabokra. Megtanult aludni a levegőben, éjszaka, a part menti szélben, melyben napnyugtától napkeltéig vagy százötven kilométernyi utat tett meg. Ugyanezzel a belső irányítással átrepült sűrű tengeri ködrétegeken is, hogy azután föléjük emelkedjen, a vakítóan tiszta égre... Méghozzá olyankor, amikor a többi sirály a földön gubbaszt, mit sem látva a ködön és az esőn kívül. Jonathan azt is megtanulta, hogyan juthat a szelek szárnyán messze be a szárazföldre, ahol finom rovarokat csemegézhet. Amiről egykor azt hitte, hogy az egész Raj osztályrésze lesz, azt most egyedül magának szerezte meg. Megtanult repülni, és nem sajnálta az árat, amit fizetnie kellett érte. Jonathan sirály felfedezte, hogy az unalom, a félelem és a harag az oka annak, hogy a sirályok élete oly rövid. És mivel ezek őbelőle eltűntek, élete hosszú és boldog volt.
 
Hát ez lenne a mennyország, gondolta, és mosolyognia kellett saját magán. Nem valami tisztelettudó dolog elemezgetni a mennyországot abban a pillanatban, amikor éppen belerepülni készül. Sirályteste volt, semmi kétség, csakhogy sokkal jobban repült, mint a régi. Ezzel, gondolta, feleannyi erővel kétszer akkora teljesítményt érhetek el, mint a Földön a legjobb pillanataimban! Tollai vakító fehéren csillogtak, szárnya oly tökéletesen sima lett, mintha ezüstből csiszolták volna. Elragadtatva ismerkedett vele, próbált erőt vinni a gyönyörű új szárnyba. A következő napokban Jonathan belátta, hogy itt megint csak ugyanannyit kell tanulnia a repülésről, mint amennyit elhagyott életében megtanult. Egy különbséggel. Itt olyan sirályok voltak, akik úgy gondolkoztak, mint ő. Mindegyikük számára a lét legfontosabb célja a tökély volt abban, amit a legjobban szerettek: a repülésben. Nagyszerű madarak voltak. Nap mint nap egyik órát a másik után töltötték a levegőben, bonyolult műrepülő-figurákat próbálgattak. „Legtöbben nagyon lassan jutottunk el idáig.” – mondta Sullivan, a barátja – „Egyik világból a másikba kerültünk, és mindegyik csaknem pontosan azonos volt az előzővel. Rögtön elfeledtük, honnan jöttünk. Nem érdekelt, hová tartunk, éltünk a pillanatnak. Van fogalmad róla, hány életet éltünk le, míg egyáltalán eszünkbe jutott, hogy a lét többet jelent a puszta táplálkozásnál, verekedésnél vagy a Rajban szerzett hatalomnál? Ezret, Jon, vagy tízezret És csak újabb száz élet után kezdtük sejteni, hogy létezik olyasmi, mint a tökély. Ismét száz élet kellett hozzá, hogy rájöjjünk: létünk célja e tökélyt meglelni és továbbvinni. Ugyanez a szabály érvényes ránk most is, persze: az dönti el, milyen lesz a következő világunk, hogy mit tanulunk meg a mostaniban. Ha mit sem tanultál, a következő világod pontosan ugyanolyan lesz, mint ez itt. Ugyanezekkel a korlátokkal és ólomsúlyokkal küszködsz majd. De neked, Jon egyetlen alkalom elég volt. Neked nem kellett ezer életen át tanulnod, hogy elérj ide.”


„Csiang, ez a világ egyáltalán nem a mennyország, ugye?” – kérdezte Jonathan. A hold fényében látszott, hogy a Vén Sirály elmosolyodik. – „Megint tanultál valamit, Jonathan sirály” – felelte. – „Jó, de mi lesz ezután? Hová tartunk? Olyan hely, hogy mennyország, nincs is? – Nincs, Jonathan, olyan hely nincs. A mennyország nem hely, nem is idő. A mennyország a tökéletesség állapota. Abban a pillanatban kezdesz majd ismerkedni a mennyországgal, Jonathan, amikor eléred a tökéletes sebességet. És ez nem azt jelenti, hogy ezer vagy millió kilométert teszel meg óránként vagy hogy fénysebességgel repülsz. Minden szám határt jelent, a tökéletesnek pedig nincsenek határai. A tökéletes sebesség, fiam, az, ha el sem indulsz, s máris ott vagy. – „Ha akarod, most kezdhetünk foglalkozni az idővel” – mondta sok idő múltán Csiang – „Meg kell tanulnod repülni a múltban és a jövőben. Akkor aztán készen állsz majd, hogy elkezdd a legnehezebbet, a leghatalmasabbat, a legélvezetesebbet. Készen állsz rá, hogy elrepülj, és megtudd, mi a jóság és a szeretet.”


Múltak a napok, és Jonathan időről időre azon kapta magát, hogy a Földre gondol, ahonnan érkezett. Ha mindannak, amit itt tud, akkoriban csak a tized-, csak a századrészét tudja, mennyivel gazdagabb lett volna ott az élet! A szeretet benne úgy nyilvánult meg, hogy érezte: a megismert igazságból át kell adnia valamit egy olyan sirálynak, aki csupán arra vár, hogy az igazságot maga is megismerje. Fletcher Lynd sirály nagyon fiatal volt, de azt már tudta, hogy Raj soha nem bánt még keményebben és igazságtalanabbul sirállyal, mint az övé vele. A hang mintha belülről, a saját fejéből jött volna. Noha nagyon halk volt, a fiatal sirály úgy meglepődött, hogy megingott, és csusszant egyet a levegőben. – „Ne haragudj rájuk, Fletcher sirály. Azzal, hogy téged kiközösítettek, csak maguknak ártottak. Egy napon ráébrednek majd. Eljön a nap, amikor ők is tudni fogják, amit te tudsz. Bocsáss meg nekik, és segítsd őket hozzá, hogy megérthessék. Fletcher Lynd sirály, akarsz-e annyit repülni, hogy megbocsáss a Rajnak, tanulj, és egy nap visszamenj hozzájuk, hogy őket is megtanítsd?” – kérdezte Jonathan, a sirály – „Igen” – felelte Fletcher alig hallhatóan – „Akkor hát, Fletch” – mondta a fénylő lény melegen – „kezdjük a vízszintes repüléssel...”


Három hónap múlva Jonathannak újabb hat növendéke volt, mind Kiközösített, és mindet nagyon érdekelte Jonathan furcsa, új eszméje: a repülés öröméért repülni. Alig egy hónappal később Jonathan megmondta nekik, hogy itt az ideje visszatérniük a Rajhoz. Fokozatosan, az éjszaka leple alatt, a növendékek kis körén túl újabb kör formálódott, kíváncsi sirályok köre, akik végtelen órákon át hallgatagon álltak a sötétben. Nem akarták, hogy társaik meglássák őket, és ők sem akarták észrevenni társaikat. Napkelte előtt aztán eltűntek. Egy hónappal a Visszatérés után történt, hogy a Raj első sirálya átlépett a választóvonalon, és kérte, tanítanák meg, hogyan kell repülni. Kérése miatt Terrence Lowell sirályra kimondták az ítéletet: kitaszították; ő lett Jonathan nyolcadik növendéke. A következő éjjel Kirk Maynard sirály ment oda a Rajból. Nehezen botorkált a homokon, bal szárnya bénán vonszolódott utána. Jonathan lába elé rogyott. – „Segíts rajtam” – suttogta gyenge hangon, ahogyan a haldoklók búcsúznak. – „Nincs a világon semmi, amit jobban szeretnék, mint repülni...” – „Hát akkor rajta” – mondta Jonathan. – „Emelkedj fel velem a földről, és kezdhetjük.” – „Nem értesz. A szárnyam. Nem tudom mozdítani a szárnyamat. – Maynard sirály, szabadságodban áll, hogy önmagad légy, valóságos magad, itt és most; és semmi nem állhat az utadba. Ez a Nagy Sirály Törvénye, a Törvény, amely Van. – Azt mondod, tudok repülni? – Azt mondom, szabad vagy.” – Ekkor Kirk Maynard sirály egyszerűen és gyorsan, minden erőlködés nélkül széttárta szárnyát, és felemelkedett a fekete éjbe. Kiáltása felverte álmából a Rajt. Háromszáz méterről torkaszakadtából vijjogta: „Tudok repülni! Nézzétek! TUDOK REPÜLNI!” Napkeltekor csaknem ezer madár állt a növendékek körén kívül, s kíváncsian bámulták Maynardot. Mit sem törődtek vele, látják-e őket vagy sem. Feszülten figyeltek, meg akarták érteni Jonathan sirályt.


Pontosan egy héttel később történt. Fletcher a nagy sebességű repülés elemeit mutatta be új növendékek egy csoportjának. Éppen kijött egy kétezer méteres zuhanásból, hosszú szürke csíkként száguldott vagy fél méterrel a part fölött, amikor egy első repüléséről érkező, anyját hívó fióka egyenesen eléje siklott. Fletcher Lynd sirály, hogy kikerülje a kicsit, egy tizedmásodperc alatt élesen balra vágott, s mintegy háromszáz kilométeres óránkénti sebességgel nekirepült egy kemény gránitsziklának. A hang úgy érte, mint azon az első napon, amikor találkozott Jonathan Livingston sirállyal. – „A titok, Fletcher, abban rejlik, hogy a korlátainkat sorjában, türelmesen győzzük le. Nem repülünk át ész nélkül sziklákon, az majd egy kicsit később következik a programunkban. – Mit csinálsz te itt? A szikla! Én... meg... meghaltam...? – Ugyan, Fletch. Gondolkozz. Ha most itt beszélgetünk, akkor nyilvánvaló, hogy nem halhattál meg, nem? Az mindenesetre bizonyos, hogy túl gyorsan cseréltél tudatszintet. Hogy hogyan lesz tovább, azt neked kell eldöntened. Maradhatsz itt, és tanulhatsz ezen a szinten – ami persze kicsit magasabb annál, amelyet elhagytál –, vagy visszamehetsz, és folytathatod a munkát a Rajnál. – Természetesen szeretnék visszamenni a Rajhoz. Az új csoporttal még épp hogy csak elkezdtem a munkát! – Rendben van, Fletcher. Emlékszel, mit mondtunk a testről, hogy az nem más, mint maga a gondolat...?” Fletcher megrázta a fejét, kinyújtotta szárnyát, és kinyitotta a szemét. A szikla alján állt, körülötte az egész Raj. Ahogy megmozdult, a tömeg izgatott rikácsolásban tört ki. – „Él! Ő, aki meghalt, él! – A szárnya hegyével érintette meg! Feltámasztotta! A Nagy Sirály Fia! – Nem! Ő maga is tagadja! Ez az ördög! AZ ÖRDÖG! Azért jött, hogy megrontsa a Rajt!” Négyezer sirály tülekedett a tömegben. Ami történt, megrémítette őket; az ördög felemlegetése úgy söpört végig rajtuk, mint az orkán a viharos óceánon. Meredt szemmel, görbült karmokkal ölni készültek.
 

Reggelre a Raj elfelejtette őrjöngését, de Fletcher nem. – „Jonathan, emlékszel, mit mondtál valamikor? Hogy annyira kell szeretni a Rajt, hogy visszatérjünk hozzá és oktassuk? – Igen. – Nem értem, hogyan vagy képes szeretni a madárcsőcseléket, amely meg akart ölni. – De hát Fletcher, nem ezt szeretjük bennük! Persze hogy nem szereted a gyűlöletet és a gonoszságot. Meg kell tanulnod az igazi sirályt látni bennük, a jót mindegyikükben, és segíteni nekik, hogy ők is meglássák magukban. Ezt értem én szereteten. Nagyszerű érzés, ha megleled a nyitját. Emlékszem például egy vad, fiatal madárra, Fletcher Lynd sirályra. Éppen akkor lett Kitaszított, készen állt rá, hogy életre-halálra megküzdjön a Rajjal, azon volt, hogy pokollá tegye magának a Távoli Szirteket. Ehelyett ma mennyországot épít magának, és az egész Rajt odavezeti.” – Fletcher az oktató felé fordult, és a szeme riadtan megrebbent. – „Én vezetem? Hogy érted azt, hogy én vezetem? Itt te vagy az oktató. Nem hagyhatsz el bennünket! – Nem-e? Nem gondolod, hogy lehetnek más rajok is, más Fletcherek, akiknek nagyobb szükségük van oktatóra, mint nektek, akik már úton vagytok a fény felé?” Egy pillanattal később Jonathan teste fénylőn vibrált a légben, s lassan áttetszővé vált. – „Ne hagyd, hogy ostobaságokat suttogjanak rólam, vagy istent csináljanak belőlem. Rendben van, Fletch? Sirály vagyok. Szeretek repülni, ennyi az egész... – JONATHAN! Szegény Fletch. Ne higgy a szemednek. Amit azzal látsz, csupa korlát. Az értelmeddel nézz, ébredj rá arra, amit úgyis tudsz már, és meglátod, hogyan kell repülni.”

Egy idő múlva Fletcher sirály felerőltette magát a légbe, és ott találta a vadonatúj növendékek egy csoportját. Mind mohón várta az első oktatást. – „Hogy az elején kezdjem” – mondta Fletcher lassan –, „meg kell értenetek, hogy a sirály a korlátlan szabadság fogalma, a Nagy Sirály képmása, és egész testetek, szárnyvégtől szárnyvégig, nem egyéb, mint a saját gondolatotok.” És noha igyekezett illően szigorúnak mutatkozni, Fletcher sirály egy pillanatra hirtelen úgy látta növendékeit, amilyenek valóban voltak. A látvány nagyon tetszett neki, el volt tőle ragadtatva. „Nincs korlát, Jonathan?”gondolta. És elindult a tudás megszerzésének útján.


A mese teljes magyar, illetve eredeti angol szövege az előző linkeken tölthető le.

 

 

Válaszok (2010. november 10.)



Olyan szép párbeszéd bontakozott ki a hozzászólók között, hogy ahhoz hozzátenni már alig lehet. Maximum egyetérteni néhány kulcs-gondolattal. Én is nagyon egyetértek azzal a gondolattal, hogy „az értékek erőltetése az értékek megszűnéséhez, ritkulásához vezetett”. Hány és hány nemes érték fajult borzasztó diktatúrává és terrorrá pontosan ilyen „erőltetés” miatt… A tao útja ugyan lassabb, de kifizetődőbbnek tűnik. Ehhez hasonlóan fontos volt nekem is az ember nem rendelkezik a „cselekvés képességével, egyéniséggel vagy egységgel, állandó egóval, továbbá tudatossággal és akarattal.”idézet. Bizony. Nagyon kevesek mondhatják el azt magukról, hogy integránsak lennének (egység), hogy kialakult egyéniségük lenne (állandó egó), és ezzel valódi tudatosságuk és a tömeggel való sodródástól független cselekvési képességük. A blogon is írtam már e sodródás hallatlan veszélyeiről. Különösen azért, mert egyre többen, egyre sűrűbben vagyunk, és egyre jobban össze vagyunk kötve (médiával, email-lel, telefonnal, de pl. ilyen blogokkal is ).

Megosztás

Hozzászólások



Köszönöm Péternek, hogy ide idézte Jonathan Livingston sirály szimbolikus történetét. Ragyogóan illeszkedik Szilárd Leó, Weöres Sándor gondolatainak sorába. Ezt a sorozatot, a sors által szolgáltatott, általunk nem kívánt példa, a kolontári katasztrófa nyomán írt gondolatok is kiegészítik, árnyalják.

„Mintha fejbe vágták volna. Térde remegett, tolla fakóra vált, füle zúgni kezdett. Meg akarják szégyeníteni? Lehetetlen! Az Áttörés! Nem értik?! Tévedés, szörnyű tévedés! ...elvetemült felelőtlenségéért – hallotta a komoran ünnepélyes hangot –, amellyel megsértette a Sirályok Családjának méltóságát és hagyományait...”
Folytatom az idézetet
„Akit megszégyenítésül állítanak a Középpontba, azt kivetik a sirálytársadalomból, magányos életre kárhoztatják, száműzik a Távoli Szirtekre.
...egy napon, Jonathan Livingston sirály, megtanulod majd, hogy nem szabad felelőtlenkedni. Az életet nem ismerjük és nem is ismerhetjük meg, azért születtünk erre a világra, hogy táplálkozzunk, s ezáltal addig éljünk, ameddig egyáltalán lehet. Egy sirály sohasem felesel a Tanácsgyűléssel, de Jonathan most felemelte a hangját. – Felelőtlenség? Testvéreim! – kiáltotta. – Kiben lakozhat nagyobb felelősségtudat, mint abban a sirályban, aki megtalálja az élet értelmét, magasabb céljait, és követi őket? Ezer évig halfejekért törtük magunkat. De mostantól tudjuk, miért élünk – azért, hogy tanuljunk, hogy felfedezzük a világot, hogy szabadok legyünk! Engedjétek meg, hogy bemutassam, mire jöttem rá...”


Mit hozott számomra Jonathan Livingston sirály története?
Egy megdöbbentő felismerést. Az ember életének sokkal magasabb célja kell legyen, mint csupán amit a tekintélyek tanítanak nekünk: a túlélés, a lét- és fajfenntartás. Óvoda, iskola, tanulás, hogy el tudjuk végezni a megélhetésünkért végzett munkánkat a „nagybetűsben”, aztán család, gyerekek, hogy fajunk fennmaradjon, majd az öregség, (betegség,) és a megsemmisítő halál. Esetleg nagy felfedezéseket tegyünk, maradandót alkossuk, hogy sokáig emlékezzenek ránk leszármazottaink.

„A szeretet benne úgy nyilvánult meg, hogy érezte: a megismert igazságból át kell adnia valamit egy olyan sirálynak, aki csupán arra vár, hogy az igazságot maga is megismerje.”

Abban is biztos vagyok, hogy élnek és minden korban éltek közöttünk, emberek között olyan lények, akik visszajöttek segíteni azokat, akik szeretnének tanulni. Olyan lények, akik megtanultak már mindent, amit emberként, emberi testben lehetséges megtanulni, emberként a lehető legvégső határig tökéletesítették tudásukat, képességeiket, és ezt követően átléptek a legalacsonyabb emberfölötti birodalomba, megszabadultak a reinkarnáció kényszerétől, folytatják az örök tanulást az egyre magasabb emberfölötti birodalmakban, és önként arra az elhatározásra jutottak, hogy visszajönnek segíteni.
Közöttünk is vannak olyan „sirályok”, akik szeretnék az igazságot megismerni, de főképpen akarnak tanulni!


Sok évvel később találtam egy könyvet (P.D. Ouspensky, Az ember lehetséges fejlődésének pszichológiája, Lunarimpex Kiadó, 2003), amelyben a sirály történetére rímelő, és egyben sokkal mélyebbre hatoló sorokat találtam. Hogy ne legyenek kétségeink a „tanulás”, a fejlődés irányát illetően, az érdeklődők számára röviden idézek ide néhány gondolatot belőle.

„Alapgondolatunk az, hogy az ember, ahogyan ismerjük, nem befejezett lény; hogy a természet csak egy bizonyos pontig fejleszti, azután hagyja, hogy saját erőfeszítései és eszközei révén fejlődjön tovább, vagy éljen és meghaljon, úgy ahogy született, vagy elfajuljon és elveszítse a fejlődés képességét.
Ebben a felfogásban az emberi evolúció bizonyos belső minőségek és tulajdonságok fejlesztését fogja jelenteni, amelyek rendszerint fejletlenek maradnak, és maguktól nem képesek fejlődni.
A tapasztalat és a megfigyelés azt mutatja, hogy ez a fejlődés csak bizonyos feltételekkel lehetséges. Feltételezi magának az embernek a meghatározott fajtájú erőfeszítéseit és megfelelő segítséget azok részéről, akik már korábban elkezdtek hasonló munkát, és már elértek a fejlődés bizonyos fokára, vagy legalábbis van valamennyi ismeretük a módszerekről.
Azzal a gondolattal kell kezdenünk, hogy az evolúció erőfeszítés nélkül lehetetlen, és ugyancsak lehetetlen segítség nélkül.
Meg kell értenünk azt is, hogy az embernek a fejlődés során más lénnyé kell válnia, meg kell tanulnunk és értenünk, milyen értelemben és melyik irányban kell mássá válnia; tehát, hogy mit jelent a "más lény".”

[...]
„Most kell feltenni a kérdést magunknak, hogy mit jelent a más lény? Ha figyelembe veszünk minden fellelhető anyagot, ami erre a kérdésre vonatkozik, megállapíthatjuk, hogy a más lénnyé válás során az ember sok új minőséget és képességet szerez, amelyeket most nem birtokol. Ez elterjedt feltételezés, megtaláljuk minden olyan rendszerben, amely elfogadja az ember pszichológiai vagy belső fejlődésének eszméjét.
Ám ez nem elég. Az új képességek legrészletesebb leírásai sem segítenek megérteni, hogy miként jelennek meg és honnan jönnek.
Egy láncszem hiányzik az általában ismert elméletekből, még azokból is, amelyekről azt mondtam, hogy az ember lehetséges evolúciójának eszméjén alapulnak.
Az az igazság, hogy mielőtt az ember megszerezne bármilyen új képességet vagy erőt, amelyet még nem ismer és birtokol, előbb azokat a képességeket és erőket kell megszereznie, amelyeket ugyan nem birtokol még, ám sajátjának tekint, vagyis azt hiszi, hogy ismeri, tudja használni és irányítani azokat.
Ez a hiányzó láncszem, s ez a láncszem a legfontosabb pont.
Az evolúció útján, ami - mint korábban írtuk - erőfeszítésen és segítségen alapul, az embernek meg kell szereznie azokat a minőségeket, amelyekről azt hiszi, hogy már a birtokában vannak, holott csak ámítja magát.”

[...]
„Ez azt jelenti, hogy mielőtt bármilyen új erőt és képességet képes szerezni, azokat a minőségeket kell kifejlesztenie magában, amelyekről azt hiszi, hogy már a birtokában vannak, és amelyekről a lehető legnagyobb illúziókat táplálja.
Fejlődés nem kezdődhet arra alapozva, hogy valaki hazudik magának, vagy megtéveszti magát. Az embernek tudnia kell, hogy mi van a birtokában, és mi nincs. Ez azt jelenti, fel kell fognia, hogy nem rendelkezik a már említett minőségekkel, amelyeket magának tulajdonít, vagyis a cselekvés képességével, egyéniséggel vagy egységgel, állandó egóval továbbá tudatossággal és akarattal.”


Ezek meglehetősen mellbevágó mondatok voltak, és akkor természetesen úgy gondoltam, hogy én kivétel vagyok. Ma már tudom, hogy nem. Be kellett látnom szavai igazságát, hogy közel sem rendelkezem az említett minőségekkel olyan mértékben, mint gondoltam. Már nincsenek kétségeim az utat, az irányt illetően és abban sem, hogy aki meghozta élete legjelentősebb döntését az minden segítséget valahogyan megkap hozzá.


"Az ember életének sokkal magasabb célja kell legyen, mint csupán amit a tekintélyek tanítanak nekünk: "
Duplán hibás állítás: 1. Mindenfajta tekintélyt megkérdőjelez. 2. Természetes, hogy akik tanítanak, azok tekintéllyel kell, hogy bírjanak. De - nem a tekintélyük adja meg a mondandójuk hitelét, hanem fordítva. Az előző generációk által elsajátított és ellenőrzött ismeretek, megőrzött emberi tapasztalatok tudása adja meg az ő tiszteletük alapját. Nincs magasabb, s magasztosabb cél a múltbéli értékes tudás megőrzésénél és folyamatos bővítésénél.

Kedves Pali!
"Az ember életének sokkal magasabb célja kell legyen, mint csupán amit a tekintélyek tanítanak nekünk: "
Sikertelenül próbálkoztam belelátni az idézett mondatba, hogy „Mindenfajta tekintélyt megkérdőjelez” . Ameddig eljutottam az egy olyasféle tartalom, hogy a létező tekintélyek (amely fogalom tartalma egyénileg változó) egy állítását, nevezetesen az ember (mint ember) életének céljára vonatkozó állítását vonja kétségbe. A mondatkörnyezet, ahonnan az idézetet kiragadtad, erre magyarázatot is ad, amely nélkül az idézet értelmezése még egyénibbé válhat. A gondolat, amelynek része az idézeted, lényege tulajdonképpen éppen az, hogy objektíven létezik célja az emberéletnek, mint egy teljes értékű, elvehetetlen része a kozmosz megnyilvánulásának. Ráadásul e cél ismerete nem is új keletű az emberiség történelmében (amely történelem túlnyomó részét a „történelem előtti” rész jelenti). Így kap jelentőséget a megőrzés kifejezés a mondatodban: „Nincs magasabb, s magasztosabb cél a múltbéli értékes tudás megőrzésénél és folyamatos bővítésénél” . E megőrzés kivitelezésében felfedezhetők hiányosságok. Sajnos erre az ismeretre nagyon sok por rakódott, és ami még rosszabb, tetten érhető, hogy (akár hatalmi okok miatt is) elferdítették ezt az ősi ismeretet. Erre lehetőséget adott az emberi képzelet potenciális végtelensége, valamint az egyes ember szinte teljes kiszolgáltatottsága az érzelmeinek. (E kiszolgáltatottságát, csak egyénileg, a kiszolgáltatottságra ráébredése után, a saját erőfeszítései árán lesz képes enyhíteni, majd megszüntetni, természetesen a rendelkezésére álló segítséggel.)

Ellenérzésed kifejtése során használtad a következő kifejezéseket: ellenőrzött, értékes. Annak vélt tudatában tetted ezt, hogy e kifejezések egyértelmű és ugyanolyan tartalommal rendelkeznek mindenki számára. Ez nem így van. Ha az értelmezésem szerinti ellenőrzés kizáró feltétele lenne a tudományosságnak, akkor például az orvostudomány túlnyomó része nem lenne tudomány. Ha az értelmezésem szerinti érték kizáró feltétele lenne annak, amit értékes ismeretnek nevezünk, akkor igen megcsappanna a közvélemény által dédelgetett „kínálatunk”. A fogalomértelmezések kérdéskörének további kifejtése visszaélés lenne a válaszjogom adta lehetőséggel.

Kedves Pali, egyetértve gondolatoddal:
„Nincs magasabb, s magasztosabb cél a múltbéli értékes tudás megőrzésénél és folyamatos bővítésénél
éppen e bővítés irányultságának értelmezéséhez szerettem volna hozzájárulni Péter blogbejegyzésére adott válaszommal. Remélem megismerhetem azokról a gondolatokról alkotott véleményed is.
Barátsággal, Sándor

Egy Deepak Chopra gondolat: "Nem emberi (anyagi) lények vagyunk, melyeknek néha szellemi tapasztalati vannak, hanem szellemiek, akiknek olykor emberi (anyagi) tapasztalatai."................Elkaptam ma "véletlenül" egy riport részét autóban rádiózva, arró volt szó, hogy amely gyerek nem kap a korai éveiben feltétlen szeretetet, az késöbb ezt örökítí, vagy egyfajta -nem feltétlenül jó felé vezető- kényszerességgel ellen megy a mintának. Azt gondoltam erre, ha ez igaz, akkor már régen ki kellet volna halnunk, annyi turbózva, kamatos kamattal örökített kényszeres viselkedéssel élnénk, ami rég fenntarthatatlanná kellett volna tegye a fajtánkat, tán a kőkorszakig sem jutottunk volna. A feltétlen(szeretet), a feltétel nélküliség áttör a mechanizmusok korlátain, legyenek azok miattunk-belőlünk valók, vagy bármiért. És ezt a feltétlenséget módunkban van elhatározás által, akár kis, apró, megtehető lépésekben és fogadóképes helyekre "szolgáltatni" , és ami még fontosabb elfogadni, észrevenni, ha valaki adná, akár sete sután, ösztönösen, nem tudatosan, bárhogy. Nem megállítani, és indítani e feltétlen fajta gesztusok áramlásait. Nincs az a kis tudásocska, ismeretecske, tévhitecske, melyet megosztva ne lehetne az ismeretek "továbbadás által teljesedő megértés" útjára lépni. És ha ez a megosztás feltétlen, akkor a mechanizmusok korlátain kívülre juttat. Mint amikor a részeg körbetapogatja többször is a hirdetőoszlopot, majd zokogva a tövébe rogy, "Istenem, befalaztak!", ám ha bárkit talál akit megszólíthat, már ki is kerül a helytelen nézőpontból. Ahogy az élet élni akar, ahogy a tárgyak lefelé akarnak esni, "az értő figyelem megosztott ajándékká akar válni". Ez az alapvető erőterünk -egy megfogalmazása-. Talán -és itt lehet "Sándor" is, és "Paligreg" méginkább megkerget majd, jöhetek futócipőben((-: a következő blogtalálkozóra- a tudásnak nem tökéletesedő, és kétségkívül kívánatos erény volta az elsődleges szerepe, hanem a feltétlen továbbadhatóság benne rejlő lehetősége. Ezt Pascal nyomán sejtettem (talán a "sejtettem" szó eléggé megengedő más, akár ellenvélemények számára teret adni) először ebben az összefüggésben, akit kérdőre vontak a sztori szerint: hogy lehet egy nagy-tudós olyan vallásos mint egy egyszerű parasztember, és erre valami olyasmit választ adott, hogy: olyan vallásos kellene legyek ,mint egy egyszerű parasztasszony, és akkor még nagyobb tudós lehetnék. És bár lehet, a logika szabályait átlépve, önkényesen rakom egymás mellé a Pascal sztorit és a feltétlenséget, mégis a kreatív -és nem tolakodó, (a másoknak a /kedvenc vesszőparipám/ várás, visszautasítás, ajándékomból-kimaradás-jogát megadó) feltétlenség valahol a bárki számára adott anyagi-fizikai-pszihológiai mechanizmusokon túl létező teremtés nagyszerűsége. Az ilyen állapot érzése nagyszerű, azaz: Sirály!! ((-:...Hö! Sirály!
Igen.

Kedves András!
A Deepak Chopra gondolathoz fűzném hozzá. Érdemes megfontolni, hogy nincs anyagtalan a kozmoszban, azaz mindennek van anyagi aspektusa is.

A gyermekeink felé irányuló feltétlen szeretet jól értelmezhető azzal a hozzáállással, ami nem teszi függővé a szeretetünket a gyerek cselekedeteitől. Nem alkalmazzuk a „ha megeszed a spenótot, akkor szeretlek” típusú érzelmi zsarolást. A feltétlen szót érdemes az elvárás nélküliséggel kicserélni, így az élet minden területén alkalmazható formulát kaphatunk.
Hogyan juthatunk el ide? Ragyogó módszert fogalmaztál meg erre.
„És ezt az elvárás nélküliséget módunkban van elhatározás által, akár kis, apró, megtehető lépésekben és fogadóképes helyekre "szolgáltatni" , és ami még fontosabb elfogadni, észrevenni, ha valaki adná, akár sete sután, ösztönösen, nem tudatosan, bárhogy. Nem megállítani, de indítani e fajta gesztusok áramlásait.”

Sikertelenül birkóztam a „feltétlenség valahol a bárki számára adott anyagi-fizikai-pszichológiai mechanizmusokon túl létező teremtés gondolatod felfogásával (a megértésében nem is reménykedtem). Nincs anyagin túli, csak egyre finomabb anyagfajták vannak a kozmoszban. Amennyiben a pszichológiai kifejezés a tudatosságra vonatkozik, megint abba ütközöm, hogy nincs tudatosság nélküli a kozmoszban. Végül, amennyiben a mechanizmusok kifejezés törvényeket, törvényszerűségeket jelent, akkor ezzel is oda érkezem, hogy a kozmoszban mindenben törvény van és minden törvény kifejeződése. A teremtés nem nélkülözheti az anyagi alapot és a tudatosságot sem. Mindig Törvénynek alávetett.
A mechanizmusok kifejezés vonatkozhat esetleg az altudatban lappangó, többé kevésbé önálló életet élő megszokások, rigolyák, félelmek, komplexusok kényszerítő hatására. És teremteni valóban e kényszertől mentesen érdemes. Felmerül a kérdés: hogy lehet megszabadulni e kényszertől? Idáig jutottam.

És végül, nem kell futócipőt húznod, hisz úgy reménytelen lenne Veled a beszélgetés. Beszélgetés, verbális kommunikáció nélkül pedig esélyünk sem lenne egymás megértésére, akár az egyetértésre.
„a tudásnak nem tökéletesedő, és kétségkívül kívánatos erény volta az elsődleges szerepe, hanem a feltétlen továbbadhatóság benne rejlő lehetősége”
A tudás feltétlen továbbadhatósága számomra lehetetlenség. Amennyiben a tudás ismeretet, ismeret rendszert jelent, az ugyan magában foglalja a továbbadhatóságot is. Viszont a megértésének objektív feltételei vannak, amelyek nélkül legfeljebb a felfogásáig lehet eljutni. Amennyiben készséget, képességet jelent (annak alkalmazására) az nem adható tovább, azt mindenkinek egyénileg, saját erőfeszítéssel kell elsajátítani. Nincs királyi út! Legfeljebb a módszer ami tovább adható, de egyéni, egyénre szóló, saját maga által megvalósítandó adaptáció nélkül az sem működik. Még a módszer alkalmazásában sem lehetséges a saját tevékenységet megkerülő királyi út.
Barátsággal, Sándor

Ha az anyagi alatt "megfoghatóbb, anyagibb, kézzelfoghatóbb, egyfajta-hardver" jeléentést értünk és a szellemeibb alatt "elvontabb, metább szintről néző, vagy egyfajta-szoftver" jelentést teszünk, és az egymáshoz viszonyát nézzük nem is a szavak jelentésének, hanem a nézőpontoknak melyeket a szavak próbálnak megjelölni, akkor talán közelebb segítelek szellemi ámokfutásom megértéshez........... A mechenizmus alatt valami olyasféle dolgot értek, ami azt mondja, hogy pl: ha valaki azt mondja: xy gyerekként nem kapott szeretet, így biztos, hogy (így vagy úgy) kényszerpályája meghatározható, akkor ez egy mechanizmusra gondol. Magam azt látom, hiogy a mechanizmus, a törvény mindig egy metaszintről nézve átléphető, mint egy társasjáték szabálya, ahol másnap lehet saját új szabályok szerint játszani..................... A feltétlen tudástovábbadást pontosítom, gondoljunk ide inkább a megosztás feltétlenségét, ahol a megosztás ténye fontosabba tárgyánál, és attól is tanul e belőle az illető és mit. Keresem a megosztás lehetőségeit, és ha van jelentkező,ha kölcsönös a figyelem szándéka, akkor beszélgessünk, vagy találjunk a megosztásra formát, módot. A megosztással kapcsolatban az eröltetés tilalma fontos, ha nem a maga kíváncsisága mentén megy valaki akkor nem a maga útján és nem oda jut ahol értékes lehet (akár pont az eröltető számára se). Nagyon gyanús, hogy így járt a válságokon bukdácsoló nagycégekkel, oktatási rendszerekkel operáló világunk, az értékek eröltetése az értékek megszűnéséhez, ritkulásához vezette...nagyon messze menetem, lehet ezért tényleg nem hagyhatom otthon januári blogtalálkozón én a futócipőmet, dehogy((-:miattad Sándor, hanem ezért az utolsó mondatért((-:

Kedves András!
A megfogalmazásod alapján amit szellemibbnek nevezel azt talán a tudatossággal azonosíthatom. (Ez nem vonatkozik a Deepak Chopra idézetre, amely gondolat pontatlan, félrevezető.) E tudatosságon nem az intelligenciát, egy elmetevékenységet értek, hanem ettől független valamit, egy sajátos „tudomást”, amely definiálhatatlan, csak észre venni lehet, mégis egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen. Abszolútum.

Amit mechanizmusnak nevezel, az szerintem az tudatalattiban lappangó hajlamok, amely kifejezés többet jelent, mint szokások. Ezek egy része hasznos az életvitelünk szempontjából, más részük felesleges, sőt káros is lehet. Fontos felismerés amit leírtál „a mechanizmus, a törvény mindig egy magasabb (meta)szintről nézve átléphető, mint egy társasjáték szabálya, ahol másnap lehet saját új szabályok szerint játszani„ Ez a magasabb szint, ahol a szabályok esszenciája, oka található, amelyek alapján a konkrét szabályok az alacsonyabb szinten megfogalmazódnak. A mechanizmusok, szabályok tudatos kialakításának ismerete, módszere, ami izgalmas kérdés lehet.

Hasonlóan Hozzád, én is úgy élem az életem, minden alkalommal olyan szándékkal írok itt a blogon is ( „Csak azt szeretném, hogy megoszthassam velük, amire leltem, hogy megmutassam nekik a lehetőséget, amely kitárult előttünk.” , Jonathan Livingston), hogy amennyiben tehetem, továbbadom a tudásom, és nyitott vagyok a tanulásra a továbbadás során is és a kapcsolataimban is. E tanulás nem csak az átadandó ismeret újra gondolását jelenti, hanem a visszaérkező ismeretek megfontolását, beépítését is. Ez nevezhető kölcsönösségnek. Ezen túlmenően készségek mélyítését is. Ezek a készségek arra vonatkoznak, hogy észre vegyem azokat a „téglákat”, amelyekkel lehet építkezni az átadás során, azaz képes legyek kapcsolódni a befogadó ismereteihez. Észre vegyem az érdeklődésének a határait, ne terheljem olyannal, ami nem odavaló és ezáltal csak nehézséget okoz. A Te szavaiddal „A megosztással kapcsolatban az erőltetés tilalma fontos, ha nem a maga kíváncsisága mentén megy valaki akkor nem a maga útján és nem oda jut ahol értékes lehet” (Megemlítem, hátha valaki számára hasznos, hogy az előbbi gondolat harmóniában van a szabadság, az én és az aktiválás törvényével.)

„az értékek erőltetése az értékek megszűnéséhez, ritkulásához vezetett”
Nem figyeltem fel erre az ok okozati összefüggésre. Lehetséges, hogy az erőltetés elbizonytalanodáshoz vezet. A régi értékeket, amelyeket képes volt az egyén élni, eldobja a kényszer hatására, de az újak még nem a sajátja, nem érett még meg az alkalmazására, ráadásul hiteles példát is ritkán talál az élésére.
Az értékekről beszélgetés, az értékek ismertetése, mentális megtanulása, imamalomszerű ismételgetése, igen messze van az értékek élésétől. Magamon azt tapasztaltam, hogy aki nem tudja tanítja, aki tudja teszi. E tapasztalatom leírása miatt meglehet kölcsönkérem a futócipődet :-), ezért újra hangsúlyozom, hogy saját magamon tapasztaltam. Eljutni az általam választott értékek éléséig (aminek értelmében használtam a tudja szót) egy hosszú út eredménye volt, amely kezdetén magában foglalta ezek tanítását. Nem is voltam hiteles. Viszont szükséges volt az elmélyítéséhez, valamint, hogy észre vegyem, mikor „félrelépek”. Az értékek élésének mélységével (az élésének is vannak objektív szintjei) arányosan csökkent az igényem ezek tanítására, mert megértettem, hogy ennek egyedüli hatásos módja a példamutatás. Annak számára, aki tudatosan akarja megválasztani az értékeit, annak fontos ismernie azt a tényt, hogy az értékeknek hierarchiájuk van. E hierarchia felülről „kompatibilis”. Minél több lény számára jelenti a „jólétet”, annál magasabb az érték ebben a hierarchiában. (Egy példa rá: egyén, család, falu, nemzet, emberiség, földünk élete, kozmosz.) Az alacsonyabb érték kizárólag abban a körben érvényes, ahol nem akadályozza a magasabb érték megvalósulását.
A megszólalás lehetőségével való visszaélés gyanúja miatt nem folytatom. Várom, hogy merre kanyarítod a fonalat.
Barátsággal, Sándor

Most talán nem kanyarítom tovább e fonalat, kicsit úgy érzem a szavak alatt több egyeztetni valónk lenne, különböző megnevezésrendszerek és definíciók sűrű erdejében még a végén megeshet, egy és azonos úton veszünk el mind a ketten és egyfelé menve diskurálunk külön útjainkról((-:................a mechanizmuson tudatalattinál sokkal szélesebben érthetünk sokmindent ami (vélt vagy valós)ok-okozati rendbe kényszeríti tetteinket..............az értékek fogalmát és létrejöttét külön fejezetben kellen kitárgyalnunk, melyikünk mit és hogyan gondol...ígen, igen az is érték amit megosztunk, de nem az a lényeg, hogy érték, hanem a megosztás által értékesebbé válhat, vagy maga a megosztás útján épülő kapcsolat új értékként jelenik meg,...van még jópár aspaktusa az értéknek...az értékek hierarchiája olykor nehezen egyértelmüsíthető (négy cipész élt egy utcában,a város legjobb cipésze, írta ki az egyik suszter, mire a másik kiirta, az ország legjobb cipésze, mire a harmadik kiirta, a világ legjobb cipésze, a negyedik csak ennyit írt, az utca legjobb cipésze((-:)az érték rafinált szó most szétfeszíti a hozzászólás ablaknak és a blog mostani témájánaka keretét...

Kedves András!
Kiemelt jelentőségűnek látom én is, hogy kialakítsuk a közös nyelvet, azaz értsük egymás „megnevezésrendszerét”, bár az lenne az igazi, ha azonosra formálhatnánk. Ennek hiányában könnyen a „- Hány? – Harminc! - Mi harminc? – Mi hány?” típusú beszélgetés csapdájába kerülhetünk :-). Ez nem csak a tudomány szűk területére vonatkozik, hanem még fontosabb azokon a területeken, amelyeken Jonathan Livingston története kapcsán beszélgettünk.
Barátsággal, Sándor

Igen. Ám nemcsak a nyelv kell közösebbé váljon a megértéshez (és nem az egyetértéshez), hanem a világról, magunkról bennünk élő kép is, mely jellegét próbálja megjeleníteni a nyelv. Ez egy többszörösen kölcsönösen visszacsatolt folyamat. Ez jól zajlik e blogon. A különböző akár fals (mindenképpen fals?) képeket meosztva, kölcsönösen megismerve valójában egy új, a közösség megjelenését követően (következményeként) születő kép, mint az egyenként bennünk élő képek interferenciája jön létre. És létrejön szándékainknak is egy interferenciája. Ez olyan, mintha valami új, (kollektív?) identitás születne, mely saját (bár tagjaitól valamiképp függő, iránítható) szűándékkal, és megértéssel bír...és e szándék és megértés nem szűkségszerüen könnyen gyömöszölhető be az emberi, egyénenkénmti szavaink fogalmaink keretei közé. A trükk, (a megértendő helyzet poénja, lényege, a benne lakó svédcsavar) szerintem az, hogy "a szándék a valószínűséget előbb fertőzi meg(-) vagy oltja be(+) számunkra (és általunk), mint az számunkra (és általunk) energiaként, anyagként, bármiként megnyilvánulna". És ez az egész helyzet egy óriási lehetőséget kínál! A bennünk élő képeket, bőven elég megosztanunk, közösséget alkotnunk ezáltal, és a szándékainkat ezáltal megváltoztatni, hiszen egy "földi"-vel, (egy egy alomba tartozóval) összeveszés helyett vitatkozok, és vitatkozás helyett megosztok. Így a sokakban ( és a kollektív csoporténben-nevezzük akárhogy) a megosztás szándéka úgy alakul ki, és semlegesíti a nem kooperáló félelmeinket, hogy ezen félemeink minderről "mit sem tudnak", nincs beleszólásuk, nem ellenkezhetnek, meg sem sejtik. Talán a bal agyféltekében, képességének funkciójának határán-és okán- jelentkező létfélelmet, a bal félteke eszközein túllépve és nem vele harcolva lehet kezelni, (mint amikor a hisztiző kiskölyköt felkapjuk és valami érdekeset mutatunk neki, eltereljük oda a figyelmét, ahol a problémája irreleváns).

Kedves András!
Látván a tapasztalás, a bennünk élő kép, a nyelv, a fogalmak, a megoszthatóság (és még érdemes lenne a kört bővíteni) egymásra hatásában megjelenő, többszörösen kölcsönös visszacsatolásban lévő jelenséget, a magam részéről a jelenlegi mondanivalóm szempontjából a helyes magyarázatot, az életünk tapasztalásainak helyes értelmezését emelném ki. Ez meghatározó. Például, amíg kígyónak értelmezve félünk a távolban látott feltekert locsolócsőtől, addig esélyünk sincs a helyes cselekedetre. Nem is sejtjük, mennyire szerteágazó és mély példák vannak mindannyiunk személyes életében. Nem is sejthetjük, mert úgy látjuk, hogy minden képességgel rendelkezünk, amelyekről azt gondoljuk hogy a miénk. Ráadásul, ha ezt kollektíven erősítjük egymásban....

Egyetértek Veled, hogy a szándék, az akarat az, amely meghatározó az egyén életében. Egyénfüggő, hogy mekkora a „játéktere” e szándék, akarat megnyilvánulásának. (Ez elvezet a tudás, szabadság, felelősség kérdésköréhez.) A mechanikusság, a képességeink nem ismerete, a figyelmünk felügyelet nélkül hagyása, mind akadályozza a szándék érvényesülését. Ez nyilvánul meg a hisztiző kisgyerek esetében is, aki még nem képes irányítani a figyelmét. (A figyelmet irányító képességnek több, egyre emelkedő fokozata van.) Ez egy csapdája is a szülő-gyerek kapcsolatnak. Nevezetesen, ha a szülő előzékenyen (esetleg kényelemből) rendszeresen vonzó dolgokat állít a gyereke elé, akkor a gyerek nehezen tanulja meg saját maga irányítani figyelmét.

Jonathan Livingston példáján elgondolkodva, beszélgetésünkben újra és újra visszatérünk a saját magunk megismerésének, a meglévő és a lehetséges képességek elsajátításának jelentőségéhez. Valójában csak ezzel tudunk hozzájárulni a világunk jobbá tételéhez. Mások segítésének a minősége, a felvállalásaink teljesítésének hatékonysága is ezen múlik.
Mondhatni az egész életünk ...
Barátsággal, Sándor

Kedves Péter! November 10.-ei válaszod több szempontból is eltalált. Egyfelől oktalanságainkat bölcsen figyelmen kívül hagyva találod meg az olykor harcoló felek közti közös pontokat, másfelől láttatsz és felvetsz kérdéseket is egyúttal, egyet fizetünk kettők kapunk akcióban, és ez „Sirály!”…………….Amit felvetett a válaszod bennem: „Rejtett hálózatok ereje” c. könyvedben van szó az erős kapcsolatokról, melyek jellegünket, arculatunkat adják, e válasz szavaival „kialakult egyéniség, állandó egó” valamint az erős kapcsolatokat stabilizáló gyenge kapcsolatokról…melyek erős hiányában nincs mit stabilizáljanak, így oka-fogyottá, vagy ha tetszik fenntarthatatlanná, kihalóvá válnak (valós felhasználható- visszaforgatható értékké szárba szökés hiányában értékkel, azaz energiával /egyre inkább/ finanszírozhatatlan-ná/-abbá/ válnak). …………..Kígyó és hangya. Hamvas Béla az ősi kultúrák nyomán az emberi létforma e két torzulástípusát mutatja be. E válasz szavaival, a sodródó tömeglélek, és az értékek –cselekkel-tukmálása-erőltetése, (mely az almát kínáló?) kígyó……………A konvenció(az erős jelleg, az atya, lásd.pünkösdi blogbejegyzés) és az inspiráció (a mindenütt ható lélek,lásd.:ugyanott)………………Nem a két jelleggel szokott baj lenni, hanem, ha nincs „átjárásunk” az egyikből a másikba, (-ha pünkösdi bejegyzés válaszában szereplő kreatív hálózati személyre jellemző tulajdonságokkal nem bírunk). Nem gond, ha össze vagyunk kötve és egy felé (is) sodródunk-haladunk (mail, média, e-blog), valamint az sem gond, ha van erős jellegünk, akár tévhites-ha nem erőltetjük, csak a várás jogával megosztjuk-. A gond, ha valamelyik aspektusunk nincs, azaz a „mindenki másképp egyforma” hármasából egy is hiányzik,, illetve az, ha nincs a kettő összehangolva (ez olyan skizofrén helyzet, amikor egy nagycég, netán egy állam, tulajdonosai és vezetői valamint az ügyfelek közt nincs valós összhang, közös összkép, a nagycég partnernek nevezi vevőit, és a vevők pedig emberi váladékokat étkezési célokra felhasználóknak a szolgáltató céget, a feljebblévőket, valami effélét jelent a bűnöző hálózati minta)………..Azt látom egyszerre tartunk a jelleg és az egyforma(ság) egyeduralmától. Örülünk, hogy a túlzó jelleget feloldja a gyenge kapcsolatok sokasága, van mára egyszerű-technológiánk gyenge kapcsolatokat létrehozni, de félünk eközben, hogy a túlzó egyformaság a sokszínűség kihalásával a mi kihalásunkhoz is vezet, és van egyszerű-technológiánk a félelmünk kezelésére, ilyenkor diktátort fogadunk. Viszont a gyenge kapcsolatokból, megfelelő kommunikációval (verbális, tettek általi, stb.) kevésbé gyenge, és közepes, és erősebb kapcsolatokat, létrehozni (és fenntartani egy megfelelő eloszlás létrehozásával, ahogy a természetben jól működő rendszerek szokták, ebben a tekintetben nagyon nehezen, lassan tanulunk a természettől) nagyon nincs (közérthető-ismert-elérhető?) egyszerű-kreatív-technológiánk. Vagy valaki látott már ilyesmit?

Igen, a XXI. század sokasága és sűrűsége visszaborzaszt a jellegtől, mert a jelleg millárdszám sokszorozva és ugyanakkor egybeszorítva felrobban. Ugyanakkor a kezelhetőbb sokaság meg végtelenül instabil, és pánikszerű sodródásával az Egész stabilitását és létét veszélyezteti. Ez egy nagy formátumú dilemma, amit nem egyszerű megoldani... A jelleg kellő módja és aránya az "énceleb" korában nehezen található meg. A differenciált csoportképzést, azaz azt, hogy egy közösségnek egyszerre csak 3-4 tagja legyen "jelleg", de ez a 3-4 tag percenként más és más legyen, nem és nem találja el a mai társadalom. Pedig kellene.

Köszönöm a választ. Van egy általam kedvelt nagyon gyakorlati példa erre a 3-4 fős közösségre. Azt szoktuk mondani barátaink körében, hogy aki ilyen példából huszat tud mondani, ötleni, kitalálni, az letette az élet-érettségit:......A megértés és tevékenység arányáról szól a példa és egy áthallással indul:... Ádám a paradicsomban megnevezve (tulajdonságaikat megértve) találta „jószágait”…később, kiűzetése után pedig „arca verejtékével”...De lássuk a példát:... Élt egyszer egy autókereskedő. Az üzlete akadozott. Feladott egy 100 Eurós hirdetést egy újságban, hogy akciót tart. Jelentkeztek rá 100-an, de üzletet nem kötött, hiába költött 1Eurót miden érdeklődőre. Ám meglátta, hogy nem mesze egy autókölcsönző az első fél napra ingyen kínálja autóit. Elment hát a tulajdonoshoz és kiderítette, 10 Euró is megérő a tulajnak egy ügyfélért, mert szinte mindig több nap is lesz a fél napból. Megállapodott, ha küld jelentkezőt ingyen félnapra, kapjon 10 Eurót jelentkezőnként. Majd feladta a következő 100 Eurós hirdetést: „Tekintse meg akciós autóinkat, mindenki ingyen kölcsönautót kap!” 10 jelentkező vitt kölcsönautót, így már ingyen volt a hirdetése. Nyert a kölcsönzőnek, az újságnak, és magának is. De miért működik ez a dolog? Mert megismerve, megértve egymás meglévő tulajdonságait is cserélik, és nem csak megfelelési kényszerrel, izzadsággal, energiával létrehozott csereárut. A megértés és a tevékenység aránya a szokásosnál élhetőbb egyensúlyba kerül... Ha valami úgy is megvan, éljünk vele. Hogy mi van meg „amúgy is”, az csak a részletekbe menő kölcsönös figyelem látja meg, mely termékein túl, egyéb tulajdonságokat is megnevez a cserékhez, versenyképesebb. (A 4 szereplő mindegyike az alaposabb megismerés-megértés okán a többi számára szinergiával kibővül másik kettőben eleve meglévő, de önmagában kevésbé vonzó értékeivel egy negyedik számára, és ez egy nexusrendszerben 4 féle képpen is megvalósul, tulajdonképpen 4 féle képpen vannak 3 fős kapcsolatban, és ehhez "csak" két résztvevős, azaz minden túlzó bonyodalom nélkül megbeszélhető megállapodsokat kell kötni kreatív módon és elégséges mennyiségben).

Kedves Péter!
Andrással beszélgetve jutottunk el az egymás által használt és azonosnak vélt, de valójában eltérő megnevezésrendszer problémájához. Ezt elkerülendő, hogy helyesen értékelhessem a „A tao útja ugyan lassabb, de kifizetődőbbnek tűnik.” gondolatodat kérdezem, hogy mit értesz tao útján? Honnan indul, hová és hogy vezeti azt, aki járja? Magam nem leltem rá erre a Tao Te King (Weöres Sándor és Tőkei ferenc fordításában) többszöri elolvasása során sem.
Barátsággal, Sándor

A tao útjának kifejtése egy teljes könyvet (de leginkább egy teljes életet...) igényelne. Talán a szingapúri blogbejegyzés végén lévő imamalom hasonlatot idézném itt. Ha valaki megérti, hogy a világ olyan, mint az imamalom: sem gyorsabban, sem lassabban nem megy attól, hogy mi ott vagyunk, de ennek ellenére a világ mégsem fog menni akkor, ha mi nem tesszük hozzá azt az apróságot, amire csak mi vagyunk képesek, az már sokat tud a tao-ról. A görcsös akarás nincs összhangban a világ egységével. Ugyanakkor akarás nélkül a világ nem fejlődik. A kettő egyensúlyának helyes fellelése az emberi élet egyik legfontosabb feladata.


Kedves Péter!
Hálásan köszönöm a megfogalmazást, amit adtál. Ennyi elég, hogy helyére tehessem a taoizmust.
Megadnám az általam ismert választ a „Honnan, hová és hogyan?” kérdésre
Amit anyagnak ismerünk, az osztható. Kisebb részecskékből épül fel. Eddig semmi meglepőt nem mondtam. Ha tovább végeznénk ezt az osztást, akkor számunkra jelenleg felfoghatatlan összetételeken keresztül, végül eljutnánk ahhoz a legkisebb anyagi részecskéhez, amelyet ősatomnak, monádnak neveztek el. Az ősatom, monád nem osztható tovább. A kozmosz, amely egy ötvenegy-dimenziós gömb, ezekből az ősatomokból épül fel és teljesen kitöltött velük. Végső soron nincs más a kozmoszban, csak ősatom.
A létezésnek három aspektusa van. Anyag-, tudat-, és mozgásaspektus. A kozmoszban minden rendelkezik tudatossággal, még ha potenciálisan is, és minden szüntelen mozgásban van.
A monád tehát az anyag lehető legkisebb része és egyben az egyéni tudatosság lehető legkisebb szilárd pontja.
Ennyi bevezető után a rövid válasz a honnan, hová, hogyan kérdésre a következő.
A kozmosz, a létezés, az élet célja, értelme a monádok tudatosságának kifejlődése. Kezdve a teljes tudatlanságtól, a kozmikus mindentudásig, kezdve a teljes tehetetlenségtől a kozmikus mindenhatóságig. Ezt az utat járjuk mi, (jelenleg) emberi monádok is. A hogyan kérdésének részletezésére igaz, amit írtál „egy teljes könyvet (de leginkább egy teljes életet...) igényelne”. Én csak fő vonalaiban ismerem, amely teljesen kielégíti a jelenlegi felfogóképességem. Akit érdekel, annak számára már ennél mélyebben is hozzáférhető. Az általam felfogott ismeretek, amelyek tökéletesen kielégítik az igazságérzetemet, megfelelnek a tudományos ismereteimnek, viszont elengedhetetlenek, hogy eligazodhassak az életemben. Biztosabb „világítótorony”, tudásrendszer, mint amit a taoizmus képes nyújtani. Ennek talaján jobban megfoghatóbb, sőt egyénileg élhetőbb tartalmat lehet adni az imamalom, az apróság, amit hozzá kell tennünk, hogy menjen, a görcsös és nem görcsös akarás fogalmának és sok más, a blogon is említésre került, többé-kevésbé homályos megfogalmazásnak. Ez a tudásrendszer a huszadik század közepéig kizárólag a tanítványok számára volt hozzáférhető. Napjainkban nyilvánosságra hozták egy részét, hogy segíthesse a félreorientált emberiséget. A valóság ismeretet olyan formában fogalmazták meg, amely megfelel a nyugati ember gondolkodásmódjának. A neve hylozoika (angolul hylozoics). Erről írtam Neked a levelemben (október 12), amit a szemed sajnálatosan kiújult betegsége miatt még nem volt módodban megválaszolni. Mielőbbi teljes gyógyulást kívánok.
Barátsággal, Sándor

Kedves Sándor! Péternek címezteda kérdést, most a válasz helyére nem írhatom, itt meg logikai sorrend és az elhelyezkedése a szösszenetemnek nem életszerű, nem mutat jól, de hozzászösszennék, mert erről diskurálunk egy ideje csak pár hozzászólással lejebb, pár témával odébb(is), ahol más felé kanyarodtunk. Nagyon, nagyon-nagyon jól fogtad e kérdéssel meg a lényeget. Erre a kérdésre lehet jó választ adni, ennek kapcsán meg lehet mutatni a logika határát és az azon túli eszközök sajátosságait. A kelet nagy mesterek sosem érvelnek, csak egy koannal, botütéssel, csendre ösztökélve, bárhogy de megmutatnak valamit. Azt mondják: Állj ide ahonan én nézem, és nézd. Szóval nem magyarázzák a magas hídról gumikötéllel ugrálás igazát, rákötik a madzagot a kábadra és belelöknek a mélységbe, aztán ordíts magadnak. És a harmadik ugrás után, más te sem akarod magyarázni másoknak, fogsz egy madzagot, rákötöd a lábukra, és...Nagyanyám azt mwesélte, hogy az ő ősei, mikor először láttak mozdonyt, lehejoltak hogy meglessék a páncél alá rejtett lovakat. Nos egy masiniszta nem fog leállni vitatkozni a lovak ottlétéről, és érvelni ellenük. Nem mondja, ne hajolgassál kiváncsi tekinteteddel, mert, mert és mert.Megvárja míg többször alánéznek a szerkezetnek, aztán döntsék el maguk. Vagy, van olyan ismerősöm, aki problémát generálva kérdez. Nem tudja, hogy zseni. Ő csak az adott esetben megsértődik, önző, buta, stb, nincs logikával tudatában annak mit tesz. Olyan bajkeverő, hogy nincs mégegy hozzá fogható. De amit csinál, az mindig megmutatja sokak számára a helyzet poénjait, és továbbvihetővé megelőzhetővé tesz így nagyobb bajokat. Az ismerősei fele megutálta, a másik fele egy adott távolságot tartva figyeli. Ott tartok, ha meglop, nem tolvajt kiáltok, hanem az üzenetét kutatom. Zseni? Hülye? A nyelv által leírhatatlqn szemszögből mutatja a helyzeteket. Egy taoista hülye zseni?

Kedves András!
A konkrét kérdést valóban Péternek tettem fel, de örömmel olvasom a kérdés kapcsán megfogalmazott minden szösszenetedet (és természetesen mindenki más gondolatait) is. Kérlek rá, hogy ne tévesszen meg a címzés, a nyilvánosság éppen arra ad lehetőséget, hogy mindenki elvehesse amire szüksége van és hozzátehesse amije van. Talán nevezhetjük pikniknek. Ennek formája kialakításával is próbálkozunk.

„Erre a kérdésre lehet jó választ adni, ennek kapcsán meg lehet mutatni a logika határát és az azon túli eszközök sajátosságait.”
Éppen e blogot olvasók körében tartanám kívánatosnak ezt az ismeretet (”a logika határát és az azon túli eszközök sajátosságai”). Ennek az ismeretnek a hiányában nem sok esély van rendet vágni a mai világunkat elözönlő „szellemi” kínálatban. (Sajnos még a tudományosnak nevezett életben sem.) A magam részéről ennek egyre mélyebb megismerésére és továbbadására törekszem.

„A kelet nagy mesterek sosem érvelnek,”
Mármint egy meghatározott irányzat mesterei. Más irányzat mesterei pedig verbálisan is tanítanak. Ebben a szövegkörnyezetben érvelni nem egyenlő vitatkozni. Szerintem sincs olyan mester, aki vitatkozik. Az igazi Mesterek, már sikeresen teljesítették az emberi birodalom összes iskoláját. Mind Gautama Buddha, mind Christos Maitreja szavakkal, magyarázatokkal is tanított (hogy ne tekintsek vissza régebbi korokig). Az igazi Mester számára már nincs „új” az emberi birodalomban, pontosan ismeri tanítványát és egyénre szólóan tanítja. Az igazi Mester maga választja tanítványát. Ráadásul hatalmas felelősséget is vállal. Hasonlóan az autóvezetés gyakorlati oktatásához, ahol az oktató felel a tanítványa hibázásáért, tudomásom szerint a tanítvánnyá fogadásával úgy veszi magára az igazi Mester is a tanítványa cselekedeteivel járó felelősséget. E felelősség mértéke számomra jelenleg beláthatatlan.
Tudomásom szerint napjainkban nincsenek olyan tudásiskolák, mint évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt voltak a tanítványok számára, amelyekben szigorú titoktartás mellett tanulhattak az arra érettek. Napjainkban nyilvánosságra hozott tudásrendszeren keresztül lehet hozzájutni a valóság- és életismerethez.

A magam részéről a blogon nem látok esélyét a „botütések” kiosztására, így akinek ilyen tanításra van szüksége, oda kell mennie. Esélyét látom viszont a tudás, az ismeret megosztásának. Az az elképzelés él bennem a blogot olvasókról, hogy az értelmükön keresztül is próbálják a világot megismerni. (Az „is” vonatkozik arra, hogy nem elhagyható a tapasztalás bizonyossága (az életmester „botütése”, simogatása), a tudás tudatos élése, amely élésben sok minden benne foglaltatik.) Időt nem kímélve, ennek megfelelően adom a minden írásommal formálódó tudásom, képességeim javát írásaimban. „Csak azt szeretném, hogy megoszthassam velük, amire leltem, hogy megmutassam nekik a lehetőséget, amely kitárult előttünk.”
Kezdetektől egyetértek a törekvéseddel, amely annak beláttatására irányul, hogy merjük megismerni egymást, merjünk adni is és kapni is. „nem tolvajt kiáltok, hanem az üzenetét kutatom” Tudatosan szövögessük a „gyenge kölcsönhatások” hálóját magunk körül és magunkban(!) is, nem elhanyagolva a valódi, saját egyéniségünk (! „erős kölcsönhatás” és ami mérhetetlenül több, mint a személyiség) megtalálásának felelősségteljes munkáját. Merjünk próbálkozni, változni és újra próbálkozni. Tömören szólva, haladjuk meg félelmeinket.
Nem értek egyet azzal, hogy tévtanok, babonák megosztása (amely bőven fellelhető a tudományt művelők körében is) megoldást jelentene valamire is. Ez nem azt jelenti, hogy nincs helye ennek az élet forgatagában. A magam részéről ezek felfedését, kigyomlálását látom feladatomnak. Erre egyetlen hatékony eszközt látok, amit józan észnek nevezek. Még ennek az eszköznek sem vagyunk (bár igen szélsőségesen eltérő mértékben) birtokosai, ez is fejlesztésre szorul. Talán éppen ezért mondják a Mesterek, hogy előbb ismerd meg magad, azaz különítsd el azt amivel véled, hogy rendelkezel attól, amivel valóban rendelkezel. A tovább ennek függvénye...

Remélem közeledünk, megleljük mit rejt a „forró kása” szimbóluma, amit mindketten kerülgetünk :-). Amikor az egyikünk megmutatja a „látványát” az egyik nézőpontból, a másikunk egy másik oldaláról igyekszik megmutatni. Következő lépésben megbeszéljük, hogy mindketten ismerjük azt a lehetőséget a szemlélésére, és igyekszünk a többi lehetőséget is megvilágítani, azaz a kapcsolataiban szemlélni a „forró kását”, mert talán önmagában még nem tudtunk nevet adni neki, talán még nem is tisztázódott magunkban sem. Úgy gondolom, hogy az igazi együttlét akkor következik be, amikor a „forró kása pozíciójából”, vagy „szemüvegén” keresztül szemléljük és beszéljük meg tapasztalásainkat, a világról, az életről alkotott képeinket.
Barátsággal, Sándor