Avagy: Mi mindent tanulhatunk a legkiválóbb példákból?
E blogbejegyzésben hét nagyszerű emberről írok le hét személyes történetet. A történetek főhőseitől lehetett tanulni – mint ahogyan bármelyik blogolvasótól is lehet. Valahol az életünk arról is szól, hogy másoknak tanulságot adó történetek hősei legyünk.
A bejegyzés végén írok néhány sort István fiamról, aki szerencsére egyáltalán nem öreg, de nagynak nagy, mert nem kevés erőfeszítés után éppen a héten szerezte meg a diplomáját. Örömmel közlöm Buzsáki György hozzászólását, aki a napokban kapta meg Freund Tamással és Somogyi Péterrel az agykutatás Nobel-díjának nevezett "The Brain Prize"-t. Mindhármójuknak gratulálunk!!!
[A hatodik blogtalálkozóról Fehér Ádám és Kicsi Zsuzsi számolnak be.] A főszereplő Csermely Péter volt, akit Sulyok Katalin négy fő témakörben kérdezett: elsőként magáról a blogról érdeklődött, aztán Péter különféle tevékenységeinek személyes hátterét jártuk körbe, majd még mélyebbre menve elénk tárult Péter, a tudós, a tehetséggondozó, de elsősorban az ember.
Megtudtuk, hogy blog koncepciója az, hogy csak szervesen terjedjen, azaz azok és csak azok adják a hírét egymásnak tovább, akik a tartalmát fontosnak tartják. A blog maga is csak addig fog folytatódni, amíg olvassák.
Péter az édesanyjától már ötévesen megtanulta, hogy senki sem helyettesíthetetlen sehol, így ő sem az. Azóta arra is rájött, hogy ott vagyunk fontosak igazán, ahol kevésbé vagyunk helyettesíthetők. Sosem érezte jól magát a formális struktúrákban, és ezért nem is vállalt közéleti szerepet. A beszámoló kitér még hat (+ 1 titkos ) fontos gondolatra is, amely elhangzott. Mi a végkicsengés? Az út a fontos. És a hatásunk az út során. Ahogyan „vincenzio” mondaná: „The LIFE, stupid!”
Avagy: Az egycsatornás agyműködés társadalmi következményei
Az egycsatornás gondolkodás kiváló akkor, ha egy konkrét, korábban jól begyakorolt feladatot kell végrehajtani, de nehézkessé válik akkor, ha egy teljesen új helyzetre keresünk új megoldást. Az egycsatornás működés két példájaként a fiam kutyáját, Loncit, és saját magamat hozom.
A hazai gondolkodásmód egycsatorna-domináns. Ennek az egyik oka lehet az a maszkulin (macho) alapállás, amelyet már egy korábbi blogbejegyzésben elemeztem. Az egycsatornás gondolkodás a rendszerszemlélet hiányával, a hosszú távú gondolkodás hiányával, az együttműködésre való képtelenséggel is összefügg. Az egycsatornás ember etethető, így a tömegpszichózis kiváló alanya. Sajnos ez a viselkedés nemcsak a hamis próféták hamis tanainak biztosít könnyű terjedést, hanem egyben az egész rendszert instabilizálja.
Ja? Hogy miért az a cím, hogy „Miben lehetünk sokcsatornásak, mi magyarok?” Azért, mert erre várom az Olvasók válaszait.
Ebben a bejegyzésben a saját tudományos kutatómunkám különböző fázisaiból fogok hét történetet leírni. A kutatásokat sokan misztifikálják, és a kutatókat valamiféle kaszt tagjainak, avagy fantasztikus felfedezések steril hordozóinak írják le. Ezzel szemben mind a hét történetem a kutatómunka emberi oldalát mutatja meg.
• Az első történetem Budapesten, a nyolcvanas évek elején játszódik.
• A második és harmadik történetem az első amerikai utamról való, amelyen Martonosi Antal professzor meghívására Syracuse-ban (NY) töltöttem el egy évet.
• A negyedik történetem a nyolcvanas évek végéről, Hannoverből való.
• Az ötödik történetem a Bostonban, a kilencvenes évek elején játszódik.
• A hatodik történetem a kilencvenes évek végéről, Tokióból való.
• A hetedik és utolsó történetem az ezredforduló után, Párizsban játszódik.
A történetek tanulsága? Hiába, no, élni (tudósként is) tudni kell.
A szerzőnek szóló, illetve a megjegyzések tartalmával és moderálásával kapcsolatos, a blog moderátorához érkező levél erre az email címre írható: csermelyblog@tehetsegpont.hu