Ahogyan nagypéntek a húsvét előfeltétele, úgy fontos az is, hogy az öröm ezer arca mellett az ember átgondolja, átélje a szenvedés ezer arcát. Az elmúlt évszázadokban a világ nyugati fele egyre inkább szenvedésellenessé vált. Pedig a szenvedés mindig egy jel. Egy olyan jel, amely egy lehetőségre utal, hogy valamit kijavítsunk, hogy valamit másként, jobban végezzünk, mint előtte. A mai ember azonban annyira szenvedésellenes, hogy az első fájdalomra eltompul, és nem veszi észre ezeket az utakat.
A bejegyzésben írok a letaglózó gyász veszteségéről, az önsajnálat, a világfájdalom, a beteljesületlen vágyak szenvedéséről, az öngyűlöletről, mások gyűlöletéről, a testi szenvedésről, az elhagyatottság, a reménytelenség, a kiúttalanság, az Isten nélküliség szenvedéséről és mindennek az ördögi köreiről. Megmutatom mindezek mélyebb arcának és okának néhány részletét is.
A szenvedésnek a tisztító, megváltó, katartikus ereje akkor jelentkezik igazán, ha éppúgy elfogadjuk a szenvedést, mint ahogyan elfogadjuk az élet csodálatos színeinek mindegyikét, mert tudjuk, hogy az öröm a szenvedés ellenpontja nélkül nem öröm igazán, és bízunk abban, hogy a világ egysége pont a legmegfelelőbb időben mutatja meg nekünk azt a pillanatot, amikor a szenvedésünk véget ér. A belátott és ténylegesen megélt szenvedés így válik a megváltás esélyévé. Áldott és megváltó húsvéti ünnepeket kívánok a blog minden kedves olvasójának!
Nyomtatóbarát változat
.png){kind=small}
.jpg)